Az élethosszig tanulás hazai nagy kamuja

Egy olyan országban, amelynek regnáló vezetése harsogva hirdeti: tudásalapú társadalmat kíván építeni, ám ahhoz a minimális felételeket sem teremti meg, ott nyugodtan mondhatjuk, hogy az általános, élethosszig tartó tanulás csak ábrándos vágya a tudatos keveseknek. (Kép: de.dreamstime.com)

Ahol nem társadalmi igény és érték a tanulás, a tudás, ahol a politika logikája az alacsony tudású, szűk látókörű, gyorsan munkába állítható olcsó munkaerő „termelését” sugallja, ott a szakképzés, átképzés és továbbképzés kapcsán nehéz előre mutató tendenciákról, mi több konstruktív tervekről és eredményekről beszélni.

A Friedrich Ebert Alapítvány szervezésében ma lebonyolított online konferencia dr. Soós Adrianna felnőttképzési szakértő vezetésével szakemberek véleményét és aktuális gondolatait tárta az érdeklődők elé, hogy a virtuális térben létrejövő beszélgetés gerjesszen új ötleteket, és küldjön – jó esetben – hasznos üzenetet mindazoknak, akik érintettek.

Kevés találóbb népi bölcsesség van, mint hogy az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján, a hülye pedig semmiből sem. Ha az országunk felelős irányítása valódi megoldásokat, előrelépést szeretne a tudás alapú társadalom víziója felé, készen kaphatná a környezete már bejárt útjának tanulságait. Bejáratott módszereinek és struktúráinak mintáját akár adaptálhatná is. Különösen most, egy új gazdasági válság küszöbén lenne üdvös tanulmányozni mások megoldásait.

A felnőttképzés intézményei és támogatásának formái Németországban:
hogyan működnek együtt a munkaadók és a munkavállalói érdekképviseletek az ifjúsági és a felnőttképzés céljainak kitűzésében, a képzések előkészítésében és lebonyolításában? Milyen változásokat hozott a járványhelyzet a felnőttképzések szervezésében, finanszírozásában és lebonyolításában?

Reinhard Reibsch német munkaerő-piaci szakértő előadásában egyszerűen nyomon követhettük, hogyan alakult ki nálu időben, térben az a struktúra, amely ma sikerrel funkcionál. László Zoltán a Vasas Szakszervezeti Szövetség alelnöke a magyarországi helyzetet vázolta.

Németországnak a háború után, majd a hatvanas évek közepén, aztán a 2008-i gazdasági válság idején kellett gyorsan, célratörő hatékonysággal reagálnia és segítenie úgy a polgárait, hogy az ország gazdasága, a munkáltatók és a munkavállalók ne csak túlélni tudjanak, de szintet lépve előre is jussanak.

A kulcs: a régi időktől kezdve az együttműködés az állam, a munkáltatók és a szakszervezetek között, hogy olyan konstrukciókat hozzanak létre, amelyekben minden résztvevő érdekelt a működőképesség fenntartásában. Továbbá: a csökkentett munkaidő, az állami segítségnyújtás a dolgozóknak és a munkaadóknak, valamint a jól megtervezett és minden oldalról alapvető igényként megteremtett képzési, tovább- és átképzési rendszer. Ma, amikor csökkenést regisztrálnak ugyan a felnőttképzésben, de Németországban a teljes foglakoztatásban lévő munkaképes korú lakosság 13–15 százaléka vesz részt a felnőttképzésben. Ez az arány a skandináv országokban 30–40 százalék. Talán vizsgálni kellene a döntéshozóinknak, hogyan érik ezt el, hogyan válik elemi igénnyé és mozgatórugóvá az élethosszig tartó tanulás, ahogyan arra is vethetnének pillantást, hogy a EU milyen kidolgozott programokat kínál egyes ágazatokban a válság miatt emelkedő munkanélküliség kezelésére a továbbképzési programok révén.

László Zoltán pontosan leírta az „igény – a támogatás – az egyéni alkalmasság” hármasával, hogy mire lenne szükség. Nevezetesen: nincsen tömeges igény, sem az egyének, sem a társadalom részéről a folytonos tanulásra, ez nem is élvez különleges politikai, állami támogatást, és ennek következtében tömegesen el is veszítik tanulásai képességüket azok, akik ma már akár 16 évesen is kiléphetnek az iskolai oktatásból. Jellemzően Magyarországon a magasan munkaerő az, amelyik nagymértékben veszi igénybe a tovább- és átképzés lehetőségeit, ám nem ő a munka világának meghatározója. Ahol a szükség szorongat, ott sem feltételek, sem igény nincsenek.

Még az irányt is nehéz megtalálni annak, akiben lenne hajlandóság saját helyzete tanulás általi változtatására, hiszen hazánkban nincsen monitorozva, hogy mennyi és milyen munkaerő kellene a közeli és a távolabbi jövőben. Az alap szakképzés is másféle tudást kínál, mint amit a munka világa igényelne.

Valaki megkérdezte, mit tesz eközben a Nemzeti Szakképzési Tanács, ám gyorsan kialakult az egyetértés abban, hogy nagyjából nem sokat, sőt, keveset, afféle háttérintézmény, eszközök és hatáskör nélkül.

Abban is biztos volt a konferencia előadói és hallgatói köre, hogy csak az a társadalom képes sikeres gazdaság alapjait megteremteni és működtetni, amelyik megérti, hogy az élethosszig tartó tanulásnak nem puszta jelszónak, hanem olyan alapvetésnek kell lennie, amelyik meghatározza az egyén aktuális cselekvését és hosszú távú terveit. Ha ez hiányzik, akkor ki kell követelni, sőt, ki kell kényszeríteni.