Az életkor és a vakcina – berlini oltásügyi intermezzó

(Pompéry Judit berlini jegyzete) Ma délben csörög a telefon. A vonalban a város északi szélén, Frohnauban rendelő, jó humorú, karakán háziorvosunk.

– In medias res: be vannak már oltva?

– Még nem, de a férjemnek van már időpontja az első oltásra.

– Hová?

– A Vásárközpont (Messehallen) oltási ponton. Nekem még nincs.

– Értem. A férje miatt kérdeztem, ugyanis péntekről szombatra virradó éjjel hozzánk vágtak 250 vakcinát. Ő tehát a mi szempontunkból ki van pipálva.

– Ha jól követem a dolgokat, akkor most a 70+ korosztályt oltják. Ebben a hónapban, sajnos, már én is betöltöm a hetvenet…

Ezen a ponton el kell mondjam, hogy betegesen rossz viszonyban állok az öregedéssel. Németországban jól integrált emberként sok helyi szokást problémamentesen adaptáltam, de a születésnapok kényszeres ünneplésének folklórjától mindmáig idegenkedem, az előtt pedig egyenesen értetlenül állok, amikor egy nő büszkén közli, hogy éppen „nullázott”, vagyis jubilált. A mérföldkövek (40/50/60…) szerintem tragikus fordulópontok. Ilyenkor legszívesebben napokra alámerülnék, eltűnnék, mert ezek a kerek számok az elmúláshoz vezető út megfordíthatatlanságát juttatják eszembe. A 30. születésnapom okozta lelki válságon mindmáig nem tudtam úrrá lenni, pedig… Szerintem 18-ig o.k., majd hosszú szünet, aztán esetleg 80-tól újra. De közte?! Természetesen véreimtől elvárom és örülök, de korosodásomat alapvetően magánügynek tekintem. Hogy jön ahhoz más, távolabb álló, hogy erre emlékeztessen, főleg a fodrász, a kozmetikus, a bank, a …?!

Ez az beállítottság valószínűleg megboldogult édesanyámtól származik, aki a fentieken sokat kesergett. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én most, amikor egy ilyen alkalommal vigasztalni akartam és meggondolatlanul kicsúszott a számon az a közhely, hogy „Ugyan már, nem is olyan rémes. Különben is minden kornak megvan a maga szépsége.” Döbbenten és dühösen nézett rám: „Csak egyetlen egyet mondj!”

Hetek óta gondolkozom, hogyan lehetne ezt az idei mérföldkövet megúszni, pontosabban elkerülni. Bárhogy törtem is a fejem, semmi. Az egyetlen lehetséges megoldás, nos, az mégsem opció, hisz’ szenvedélyesen szeretek élni. És ekkor – mint isteni szikra avagy mentőöv – eszembe jutott az idei kivételes és egyszeri lehetőség mint fény az alagút végén: a Corona-oltás! Azt nem állítom, hogy ez a magas kor szépsége lenne, de jelenleg mindenképpen előnyt biztosít, ami mégiscsak valamilyen optimum. Ennek tudatában mondtam a doktornőnek, hogy néhány hét múlva jómagam is a kedvezményezettek kontingensének részévé válok.

– Elvben igen, de konkrétan mégsem – hűtötte le reményeimet.

– A korcsoport jogán a központi adminisztrációtól kap majd levelet. A háziorvosok csak bizonyos betegségek érintettjeit jogosultak oltani – egy konkrét nyavalya-katalógus szerint. Pl. a férjét a többéves ilyen-olyan laboreredményei alapján. Önt nem, Ön túl egészséges.

Itt megjegyzendő, hogy hét évvel idősebb férjem sokkal sportosabb nálam, fizikai teherbírása lényegesen jobb az enyémnél.

– Majd ha végigtelefonáltam mindazokat, akik megfelelnek az előnyt biztosító feltételeknek, ami kb. 50 páciens – a többi a főváros északi peremén, vagyis Brandenburg tartományban lakik, akire nem pazarolhatjuk a Berlinre kiosztott vakcinákat – szóval, akkor majd visszakérdezek, hogy a maradékkal mi legyen. Valószínűleg majd akkor újra jelentkezem önnél. Addig is viszlát.

Hát ilyen az én korosodó szerencsém. Ezek után meg sem kérdeztem, hogy ha, akkor mi: BioNTech/Pfizer vagy AstraZeneca?