Arra már nem emlékszem, hogy milyen alkalommal, talán csak egy baráti látogatás volt, kerestük föl irodájában dr. Csatkai Endre múzeumigazgatót. Hárman kopogtattunk be hozzá. A régi soproniak minden bizonnyal emlékeznek a város egykori jeles polgáraira, Radó Ferenc karnagyra és „mellesleg” újságíróra, valamint Fábján Lajosra, a soproni, majd a megyei idegenforgalom lelkes vezetőjére, szervezőjére. Csatkai Bandi bácsi Sopron és a térség legendás tudósa, fényes elméjű polihisztor volt, határon innen és túl hatalmas tiszteletnek örvendett, gazdag munkásságából minden bizonnyal ma is sokan merítenek. Miként szerénységem is. Igaz, Bandi bácsi akkor, az 1960-as évek eleji baráti találkozáskor elejtett egyik megjegyzése korántsem a tudományokra vonatkozott. Mintegy mellékesen jött szóba, hogy van egy „spiccgyártó” az Újlaki utcában, érdekes ember… Slapajként füleltem: „érdekes ember” – meg kell keresni. Nem volt nehéz megtalálni, és valóban érdekes volt. Talán az alábbiakból is kiderül:
«Amikor egy krajcárba került a zsemle, és a politikusok, a papok a „boldog békét” hirdették, amikor a bécsi keringő jóformán nemzeti tánc volt magyar földön, akkor fogta kezébe először a kalapácsot Ujhegyi László. Tizenkét éves volt, vékony csontú, nyúlánk fiúcska. Fürge lábú, mint az őz, s ha valamiért szaladni kellett a mesterné asszonynak vagy a segéd urak parancsára, őt küldték. Jó szemű, borotva eszű, ha valami fortélyt látott, hallott a mesterség tanulásában.
Ötvennyolc esztendeje már ennek. Hosszabb idő ez egy emberöltőnél.
Amikor a fia született – negyvenöt év telt el azóta –, akkor nyitotta meg Szegeden az Újhegyi-féle bútorzárüzemet. Bármilyen kicsi volt is, neve volt és híre az országban. (Amikor felszabadult, akkor határozta el: mindig úgy dolgozik, hogy kifogás ne érhesse munkáját. Szavát tartó ember Ujhegyi László!) – Tíz-egynéhány évig bírta a versenyt a tőkével, aztán a nagypénzűek összefogtak a kisemberek ellen: a Schmoll-paszta gyáros Kallós sógora bútorzárgyárat alapított. Gyorsabban és többet dobott piacra, mint Újhegyi Szegeden, elvitte a nagy megrendelőket.
Tönkrement volna, összeroppant volna más az ő helyében. Két gyereket iskoláztatni, nem olcsó. A gazdasági válság – 1930 első évei – csak arra kényszerítették, hogy üzemét felszámolja, de akarata, elhatározása, tervei megmaradtak. Sopronba költözött a családdal, a vasárugyárban főművezetőnek alkalmazták. Keze aranyat ért a szerszámlakatosok között, tapasztalatait csillogó gyémántként nem sajnálta szétszórni. Sokan még ma is emlékeznek rá az „öregek” közül az Elzettben.
A háború után egy évvel elriasztották az Elzettből. Megsértették büszkeségében, önérzete fellázadt, és inkább vállalta az újrakezdés fáradságát, de nem engedett. Ma habfehér a haja Ujhegyi Lászlónak. A soproni Újteleki utcai műhelyben faggatom, miként sikerült mindig újrakezdeni, miként sikerült ismét hírt és elismerést szerezni az Újhegyi névnek.
Mert – majd elfelejtettem – az ország nagyon sok cipésze, kereskedője a megmondhatója: az Újhegyi-féle sarokvasnak nincsen párja. (Pedig párosan használják őket!) Amikor a második világháború után újrakezdett… – Nem – felelem.
– Nem is jó az! – veszi elő a szipkáját. – Az első háborúban még én sem cigarettáztam, de a másodikban már igen.
Megsokasodtak az izgalmak, gondok – mondom.
…elhatározta, olyan árut fog készíteni, ami mindig kell és gyorsan kopik. Húsz év óta a kopásból él, a sarok- és orrvasak kopásából.
(Amikor először tönkrement, akkor jött divatba sarokvas. Spiccvasnak hívták, a németek árasztották el vele az országot.) Húsz évvel ezelőtt hozta ide, az Újteleki utcába a fia meg a felesége segítségével az ócskavasba kidobott golyós- és extender-préseket. A prések évről-évre fiatalodtak, úgy megjavította őket az „öreg”, hogy talán jobbak, mint új korukban. A valamikor hulladék gépekkel csak hulladék vasat dolgoz fel Újhegyi László és fia, Ernő. Évente ötven-hatvanezer forint értékű hulladékot préselnek első osztály ú sarokvassá. A jó minőség fő őre a fiatal Ujhegyiné. Anyósa a rendelések alapján összeállítja a csomagokat. – Tizennyolc-féle sarokvas készül ebben a műhelyben. A próbahordó egy tizenhat éves lány, a nagyon csinos unoka.
– Mindig raktárról szállítunk, és azonnal – mondja büszkén Ujhegyi László.
– Reklamáció volt-e már?
– Még nem. De ha lenne is, akkor is a vevőnek lenne igaza. Mindig a vevőnek van igaza, még akkor is, ha nincs igaza – ismétli.
Elmúlt már két óra, hazafelé készülődik az Újhegyi család. Megkérdezem még:
– Mennyit dolgoznak naponta?
– Nyolctól délután kettőig. Fiatal koromban 13–14 órát dolgoztam, elég volt belőle. Ha száz évig élnék is, és halálomig nem adnám ki kezemből a szerszámot, akkor sem lenne jobb az átlagom nyolc óránál. Amíg tudok, hát egyenlítek. Eddig sikerült, nem fáradtam el…» (Megjelent a Kisalföld 1966. január 11-i számában.)
A nyitó kép forrása: rieth.hu és moly.hu.