Az 1989. esztendő novemberében leomlott a berlini Fal. Ugyanennek az évnek az elején ennek még előjelei sem látszottak – azonban a keletnémet sajtóban mind gyakrabban vetődtek fel azok a problémák, amelyek végül „az első német munkás–paraszt állam” megrendüléséhez vezettek. Cikkünk szerzője, a Népszabadság akkori berlini tudósítója ezt foglalta össze olvasóinak, a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1989. március 11-én megjelent írásában.

Arra a tréfásnak tetsző kérdésre, hogy mennyibe kerül az ötpfenniges zsemle, az NDK-ban korántsem egyszerű a válasz. Mert a fogyasztónak valóban ennyit kell érte fizetnie, az államnak azonban – amely dotálja – jóval többe van. Legalább a duplájába. Az NDK költségvetése kolosszális, évről évre növekvő összeget fordít az ártámogatásra.

Néhány termék ára az 1980-as években (tudni illik, hogy az árakat „lehorgonyozták”, nem emelkedtek):

A magyarok körében is kedvenc keletnémet háztartási gép, az RG28S típusú mixer. Elnyúhetetlen! A szerkesztő háztartásában kiszolgálta a családot, az unokákat, vendégeket, és még ma, 45 évesen is kiválóan használható. Gyártó: Kombinat VEB Elektrogerätewerk Suhl; ára 98 NDK-márka, 490 forint volt.

Asztali vaj, 250 g – 2,40 M
Banán, laza, 1000 g – 5,00 M
Burger ropogós kenyér, 257 g, különféle fajták – 0,55 M
Búzadara csecsemőknek, 485 g – 1,00 M
Búzaliszt, 1000 g, 630-as típus – 1,00 M
Csokoládés tejfagylalt, 50 g – 0,20 M
Cottbus vajas keksz, 100 g – 0,50 M
Diabetikus csemegeuborka, 900 g, üveg – 1,85 M
Diabetikus cseresznye, 600 g, üveg – 1,75 M
Diabetikus eperlekvár, 500 g, üveg – 2,10 M
Diabetikus tejcsokoládé, 100 g – 4,20 M
Étolaj, 450 g, műanyag palack – 1,90 M
Fehér cukor, 1000 g – 1,55 M
Főtt lencse szalonnával – 1,40 M
Főzésre kész fehérbab szalonnával – 1,20 M
Gyümölcsfagylalt, 50 g – 0,15 M
Háztartási margarin Sonja, 250 g – kocka – 0,50 M
Háztartási margarin Marina, 250 g – kocka – 0,75 M
Kockacukor, 500 g – 0,85 M
Marella csemegemargarin, 250 g – 1,30 M
Möwe tojásos tészta, 500 g – 1,40 M
Paradicsomketchup, 215 g, kis üveg, Werder/Havel – 1,15 M
Porcukor, 450 g – 0,78 M
Saláta majonéz, 125 g – 0,80 M
Sanisal konyhasó, 1000 g – 0,88 M
Sárgaborsó főzelék szalonnával – 1,20 M
Sütőzsír, 250 g – kocka – 1,50 M
Szilvalekvár, 500 g, üveg – 0,95 M
Szilvalekvár, 500 g, üveg, édesített és fűszerezett – 0,95 M
Tempo bab, 250 g, VEB Suppina Auerbach – 0,65 M
Tempo borsó, 250 g – 0,60 M
Werder paradicsomos ketchup, 215 g, üveg – 1,15 M
Zückli édesítőszer, 100 tabletta – 1,35 M

Az 1980-as évek közepén (a szerkesztő emlékezete szerint) a keletnémet márka/forint árfolyama 1–5 volt…

A legutóbbi néhány esztendő alatt az alapvető fogyasztási cikkek, valamint a közlekedési és szolgáltatási díjak szubvenciója mintegy tízmilliárd márkával nőtt és az idén meghaladta az ötvenmilliárdot. (A költségvetés az állami összkiadást 301 milliárdban határozta meg). Az összeg nagyságáról, a felhasználás célszerűségéről és az esetleges változtatások szükségességéről érdekes vita bontakozott ki.

Az olcsó többe van

Azzal elvileg szinte mindenki egyetért, hogy kellemes és jó dolog, ha a vásárlónak nem kell hetenként új – és növekvő – árakkal ismerkednie. Annak azonban már kevésbé kedvező a fogadtatása, ha az elfogadható minőségű, de még nem drága áruért vándorbotot kell kézbe venni, jóllehet a beszerzés sikerét még ez sem garantálja.

Végül, gyakran hallható az az aggodalom, hogy az állampolgár elhiszi a mesterségesen alacsonyan tartott árakat, vagyis hajlamos a dotált termékeket úgy kezelni, mintha azok valóban nem képviselnének számottevő értéket. A súlyos milliárdoknak jó helye lenne a tudományos kutatásokban és a műszaki fejlesztésben. Ámde a gazdaság- és a szociálpolitika egységes kezelésének koncepcióját, amelyen a jelenlegi árrendszer is nyugszik, az NSZEP VIII. kongresszusa óta (ezen állították Erich Honeckert a KB élére) minden felső szintű párttanácskozás csak megerősítette. Az természetes, hogy a dotációhoz máshonnan kell elvonni az eszközöket, így hát egy újabb, korszerűbb vagy éppen csak tetszetősebb termék ára láttán gyakran felszisszen az alacsonyabb számokhoz szokott NDK-állampolgár. A szigorú tervutasításos gazdálkodásban az is érthető, ha egyik-másik vállalat, amelyik a központi döntés értelmében X mennyiségű olcsóbb portékát is gyárt, vonakodik attól, hogy a terven felül is produkáljon, hiszen ahhoz már nem járna a dotáció, vagyis saját számlájára termelne veszteséggel.

Logikus, de téves

Az előző érvek és ellenérvek magánbeszélgetések során éppúgy összecsapnak, mint a vállalati munkaértekezleteken vagy pártgyűléseken. Írásban azonban a meglevő gyakorlat hátulütőit elemző gondolatokat már ritkábban lehet viszontlátni.

Ugyanakkor az utóbbi hetekben több olyan írás jelent meg a központi lapokban, amely érvek garmadával száll síkra a meglevő gyakorlat fenntartása mellett. Jürgen Kuczynski közgazdász- professzor a Neues Deutschland december 22-i számában megjelentetett cikkében elismeri ugyan, hogy a rögzített árak és az ártámogatás rendszere ellen felhozott érvek logikai és gazdasági szemszögből megállják a helyüket, ám mégis, „alapvetően tévesnek” minősíti őket. A javaslatokra, amelyek szerint az árak emelésével, illetve mérséklésével, valamint az alacsony keresetűek bérének, illetve nyugdíjának a kiegészítésével kellene új egyensúly felé haladni, Kuczynski akadémikus — konkrét helyszínmegjelölés nélkül — így válaszol: „A szocialista országokban ezt tapasztaltuk: mindenütt, ahol az árak stabilitását feladták … a lakosság legkevésbé módos rétegei elszegényedtek … Vállaljuk a kockázatot, hogy nálunk is kudarcot vall? Nem! Ezerszer is nem!”

Kevésbé szenvedélyesen, de nem kevésbé határozottan sorakoztatja fel az érveket a szubvenciók gyakorlatának védelmében Otto Reinhold professzor, az NSZEP KB mellett működő Társadalomtudományi Akadémia rektora. A tekintélyes ideológus egyebek között arra hivatkozik, hogy az általa 50-60 milliárd márkára tett támogatások eltörlése 20-tól 400%-ig terjedő áremelést eredményezne. Ráadásul – érvel a professzor – ez nem egyszeri intézkedés lenne, hanem napról napra, évről évre igazítani kellene az árakat a nyersanyag- és az előállítási költségek alakulása szerint.

Levelek a professzorhoz

Ottó Reinhold – ha árnyaltabban fogalmaz is – ugyanarra a következtetésre jut, mint Jürgen Kuczynski: „Mostani irányvonalunk elvi megváltoztatása a gazdaság- és a szociálpolitika egységének, s ezáltal a szocializmusról vallott elképzeléseinknek lényegi módosításához vezetne. Ilyen út társadalmilag és politikailag veszélyes lenne. Komoly mérlegelés esetén senki nem lehet érdekelt ilyen út és ilyen módosítás megtételében” – hangoztatja, hozzátéve: „Egyetlen olyan szocialista országban, ahol ilyen vagy olyan módon ebbe a megoldásba belevágtak, sem eredményezett nagyobb gazdasági hatékonyságot vagy minden dolgozó jólétének az emelését.”

Mint az idézetekből is kiviláglik, az NDK-ban fokozott figyelemmel kísérik azokat a terveket, kísérleteket és tapasztalatokat, amelyeket e vonatkozásban más szocialista országokban szereztek. Természetesen az NDK állampolgárainak is van bizonyos tapasztalatuk arról, hogy ha külföldön járnak, merre érdemes inkább a múzeumok kincsei után érdeklődni és hol célszerű az üzleteket járni – feltéve, ha van rá fedezet.

Hogy a téma közelről érdekli az embereket, arra egyértelműen utal Kuczynski professzor a Neues Deutschlandban január végén megjelent második e tárgyú írásában: „Eltekintve a lapnak küldött levelektől, a lakásomra is több mint 60 levél érkezett, gyakran két-három gépelt oldalon. A visszhang, első pillantásra, gyakorlatilag teljesen negatív volt”. A tudós ezután leírja, hogy a válaszadók részint a hiányokra és a mindennapi bosszúságokra panaszkodtak, részint a kenyér és az energia pazarlásával foglalkoztak, s éppen az ő, Kuczynski érveiben találtak elegendő okot arra, hogy az árpolitika megváltoztatását szorgalmazzák, egy árreform vállalására és kockázatára biztassanak. A professzor a hiányokat, „e rendkívül sajnálatos jelenséget” elismerve, ám azokat másodrendűnek minősítve aláhúzza, hogy „az országunkban létrejött szocializmus páratlan, alapvető sikert ért el: mindenki számára biztosította a létminimumot. Természetesen fokozottabban érzékenyek vagyunk a hétköznapi bosszúságokra, mint a szocializmus immár magától értetődő, nagy horderejű vívmányára”.

A szerző megismétli korábbi véleményét, mely szerint az említett vívmányokat semmiképpen sem szabad egy árreformmal kockára tenni, de – írja – reméli: válaszaiból a levélírók majd látni fogják, hogy néhány hét alatt mennyire nyitottá vált érveik befogadására. „Hiszen – így Kuczynski – egy tudós számára öröm, ha olvasóival vitatkozhat, és még tanulhat is tőlük.”