Nem az döbbentett meg, amikor archívumom egyik dossziéját kinyitván szemembe ötlött a jó fél évszázaddal ezelőtti újság dátuma: „1968. február 25., vasárnap”, hanem a lapcím fölötti három szó: „Ára 1,- Ft”. Aznap a lap 12 oldalas volt, egy oldala tehát kb. 8 fillérbe (ismeri-e a mai gyerek ezt a szót?) került. Ma az ugyanezen a címen megjelenő megyei lapért (Kisalföld) mintegy 250 forintot kér az újságos, a terjedelme, igaz, nem 12, hanem 20 oldal. Ötvenkét év alatt tehát egy oldal ára 12,25 Ft-ra nőtt. Ha az 1968-i 8 fillér/oldalt tekintjük, akkor az áremelkedés 153-szoros. Még szerencse, hogy az archívumból kiemelt írás nem a pénzről, hanem valamennyiünk számára a legdrágábbakról szól. Íme:
„Csak az értheti az érzés magasztos nagyszerűségét, akinek gyereke van, mit jelent, ha a csöppség így szól: mami, édesanyám! Apuka, apuci! Tegnap este egyszerre harminc (talán több is) kislány, kisfiú szaladt elém a folyosón:
– Bácsi, bácsi! Apuci, apukám!
Szőkék, kék szeműek, barnák, feketék. Mosolygósok, boldogok, csacsogók. Jancsik, Zsoltok, Jutkák, Tímeák. Amelyik nem fért a karomba, a nyakamba csimpaszkodott, mászott, köpenyembe fogódzkodott. Kis követelők! Mind a magáénak akart. Már az összesnek az apukája voltam.
Játékért szaladt némelyik, hozta, mutatta. Arcocskáján az öröm és az izgalom rózsája pirult:
– Nézd, apucikám, vonat! Ház, kocka, kisszék, baba, mackó. Odahordták kicsiny világuk minden kedves kincsét, szerető és szeretetre vágyó piciny szívük pajkos mohósággal fürdött a szülő után sóvárgó halovány emlékekben.
Soknak e tipegő, alig beszélő, nyiladozó értelmű gyerekek közül még emléke sincs apjáról, anyjáról. Valahonnan, igen messziről, emberi életté érlelt csirából fakad, buggyan meggyszínű ajkukon a szó: – Mama! Apukám!
Arról akartam írni, hogy miként telnek az esték a Győri Anyás Csecsemőotthonban. Babaillatú fürdőszobákról, habpuha, gyolcstiszta ruhácskákról, tündérkedves nővérekről, gondozókról, csivitelő vacsoraszóról kellene szépen fogalmazott mondatokat kerekítenem. Illenék arról írnom, hogy az egykor hatvannégy gyermekre tervezett otthont kilencvenkét kicsi meghitt fészkévé bővítették. Hogy az állam havonta ezerötszáz forintot áldoz az Anikókra, Andráskákra, Pistikékre, Évikékre. És számba kellene venni: hány váltás ruhácskája van mindegyiknek, és szigorúan megróják azt a nővért, akinek „gyereke” nyűgös, mert egyszer elfelejtett idejében pelenkát cserélni…
– Bácsi, figyelsz?
– Figyelek, csöppségem.
– Böbe baba meg a Manócska sétálni mentek a rétre, és akkor jött a róka…
– … és a róka, a nagy ravasz azt akarta, hogy…
Mind mesélni akar, ma hallották az óvó nénitől. És mutatják a falon a képeket, Manócskát, Böbe babát, a rókát, az erdőt. Ismerik, tudják, mi az erdő, ki a Böbe baba, és ki az Erzsi mami.
Nem tudják legtöbben, ki az igazi mami, apuka.
Néha jönnek látogatóba nagyszülők. Az unoka így szól: bácsi, néni! Sok gyerekhez még nagymama, nagypapa sem jut el, és némelyiket egy év óta sem látta az anyja. Szégyelli szerelme és termékeny méhe gyümölcsét? Ilyen nagyszerű, kemény húsú babákat, csacsogó kiscsikókat szégyelleni nem szabad! Hisz édes gyermekek ők! Mindegyik édes gyermek. Ha a szülő esetleg nem érzi édes gyermekének, az otthont és benne a munkát hivatásuknak vállalók számára mind édes gyermek.
Legtöbbje csecsemőként kerül a hófehér ágyacskákba, a társadalom óvó karjába, és ha a sors úgy hozza, édes gyermekének vállalja őket a közösség.”
A Győri Anyás Csecsemőotthont 1956. december 3-án adták át rendeltetésének; az eredetileg 64 ágyas intézmény azóta is áll az egykori Sallai Imre (ma Nagy Imre) út 9. szám alatt, új neve a közadatkereső szerint: Anya-, Csecsemő- és Gyermekotthon.