Az újságíró archívumából: Csecsemők, tipegők

Nem az döbbentett meg, amikor archívumom egyik dossziéját kinyitván szemembe ötlött a jó fél évszázaddal ezelőtti újság dátuma: „1968. február 25., vasárnap”, hanem a lapcím fölötti három szó: „Ára 1,- Ft”. Aznap a lap 12 oldalas volt, egy oldala tehát kb. 8 fillérbe (ismeri-e a mai gyerek ezt a szót?) került. Ma az ugyanezen a címen megjelenő megyei lapért (Kisalföld) 245 forintot kér az újságos, a terjedelme, igaz, nem 12, hanem 20 oldal. Ötvenkét év alatt tehát egy oldal ára 12,25 Ft-ra nőtt. Ha az 1968-i 8 fillér/oldalt tekintjük, akkor az áremelkedés 153-szoros. Még szerencse, hogy az archívumból kiemelt írás nem a pénzről, hanem valamennyiünk számára a legdrágábbakról szól. Íme:

„Csak az értheti az érzés magasztos nagyszerűségét, akinek gyereke van, mit jelent, ha a csöppség így szól: mami, édesanyám! Apuka, apuci! Tegnap este egyszerre harminc (talán több is) kis­lány, kisfiú szaladt elém a folyosón:

– Bácsi, bácsi! Apuci, apu­kám!

Szőkék, kék szeműek, bar­nák, feketék. Mosolygósok, boldogok, csacsogók. Jancsik, Zsoltok, Jutkák, Tímeák. Amelyik nem fért a karomba, a nyakamba csimpaszkodott, mászott, köpenyembe fogódz­kodott. Kis követelők! Mind a magáénak akart. Már az összesnek az apukája voltam.

Játékért szaladt némelyik, hozta, mutatta. Arcocskáján az öröm és az izgalom ró­zsája pirult:

– Nézd, apucikám, vonat! Ház, kocka, kisszék, baba, mackó. Odahordták kicsiny világuk minden kedves kin­csét, szerető és szeretetre vágyó piciny szívük pajkos mohósággal fürdött a szülő után sóvárgó halovány emlé­kekben.

Soknak e tipegő, alig be­szélő, nyiladozó értelmű gye­rekek közül még emléke sincs apjáról, anyjáról. Vala­honnan, igen messziről, em­beri életté érlelt csirából fakad, buggyan meggyszínű aj­kukon a szó: – Mama! Apukám!

Arról akartam írni, hogy miként telnek az esték a Győri Anyás Csecse­mőotthonban. Babaillatú fürdőszo­bákról, habpuha, gyolcstiszta ruhácskákról, tündérkedves nővérekről, gondozókról, csivitelő vacsoraszóról kellene szépen fogalmazott mondato­kat kerekítenem. Illenék ar­ról írnom, hogy az egykor hatvannégy gyermekre ter­vezett otthont kilencvenkét kicsi meghitt fészkévé bőví­tették. Hogy az állam havon­ta ezerötszáz forintot áldoz az Anikókra, Andráskákra, Pis­tikékre, Évikékre. És számba kellene venni: hány váltás ruhácskája van mindegyik­nek, és szigorúan megróják azt a nővért, akinek „gyere­ke” nyűgös, mert egyszer el­felejtett idejében pelenkát cserélni…

– Bácsi, figyelsz?

– Figyelek, csöppségem.

– Böbe baba meg a Manócska sétálni mentek a rétre, és akkor jött a róka…

– … és a róka, a nagy ravasz azt akarta, hogy…

Mind mesélni akar, ma hallották az óvó nénitől. És mutatják a falon a képeket, Manócskát, Böbe babát, a ró­kát, az erdőt. Ismerik, tud­ják, mi az erdő, ki a Böbe baba, és ki az Erzsi mami.

Nem tudják legtöbben, ki az igazi mami, apuka.

Néha jönnek látoga­tóba nagyszülők. Az unoka így szól: bácsi, néni! Sok gyerekhez még nagymama, nagypapa sem jut el, és né­melyiket egy év óta sem látta az anyja. Szégyelli sze­relme és termékeny méhe gyümölcsét? Ilyen nagyszerű, kemény húsú babákat, csa­csogó kiscsikókat szégyelleni nem szabad! Hisz édes gyer­mekek ők! Mindegyik édes ­gyermek. Ha a szülő esetleg nem érzi édes gyermekének, az otthont és benne a munkát hivatásuknak vállalók számára mind édes gyermek.

Legtöbbje csecsemőként ke­rül a hófehér ágyacskákba, a társadalom óvó karjába, és ha a sors úgy hozza, édes ­gyermekének vállalja őket a közösség.”

A Győri Anyás Csecsemőotthont 1956. december 3-án adták át rendeltetésének; az eredetileg 64 ágyas intézmény azóta is áll az egykori Sallai Imre (ma Nagy Imre) út 9. szám alatt, új neve a közadatkereső szerint: Anya-, Csecsemő- és Gyermekotthon.