A 20. század egyik legérdekesebb személyiségével volt szerencsém (nem is egyszer!) találkoznom, beszélgetnem, interjút készítenem. Ő volt az a sokoldalú német tudós, akinek nevéhez 600-nál több szabadalom fűződik; az ő találmánya (a többi között) az elektronmikroszkóp, egy sor rádió- és televízió-, orvosi, nukleáris technológiai, plazmafizikai megoldás és technológia. Saját kutatólaboratóriuma volt Berlilnben; a 2. világháború alatt szupertitkos („csodafegyver!”) kutatásokat végzett azzal a céllal, hogy előállítsa az atombombát. Ez később sikerült is annak a tudósközösségnek, amelyikkel a szovjetunióbeli Szuhumiban dolgozott. Munkásságát egy sor kitüntetéssel, elismeréssel jutalmazták. Az ötvenes évek közepén visszatérhetett hazája keleti részébe, Drezdában létrehozta a nevét viselő (a Német Demokratikus Köztársaság egyetlen, magántulajdonú) kutatóintézetet. (Az alábbi interjúm 1987. január 11-én jelent meg a Magyar Hírlapban.)
Prof. dr. h. c. mult. Manfred von Ardenne báró (Hamburg, 1907. január 20.), a nevét viselő drezdai kutatóintézet igazgatója századunk talán legtermékenyebb tudósa, ötszáznál több szabadalmát jegyezték be hazájában és külföldön; első találmányát 16 évesen, gimnazistaként jelentette be. Egy évvel később megírta első könyvét; napjainkig 34 kötete jelent meg németül és más nyelveken. A berlini egyetemen tanára volt Max Planck és (a világhírű magyar metematikus) Szegő Gábor. Huszonegy évesen elektronfizikai laboratóriumot alapított Berlinben. Megalkotta a világ első elektronikus televízióját (1931-ben!), feltalálta és megépítette az elektronraszter-mikroszkópot, a radartechnika alapjául szolgáló katódsugaras polárkoordináta-oszcillográfot. A fasiszták „megsemmisíteni, Nyugatra telepíteni” parancsának nem tett eleget, viszont a II. világháború után – a szovjet kormány megbízásából – megalapította és tíz éven ót vezette a Szuhumi Elektronfizikai Intézetet. Ott kidolgozta és megvalósította az ipari méretű izotóp-szétválasztást, és az ő nevéhez fűződik a világszerte használt douplazmatron-ionforrás felfedezése és kifejlesztése. A nemzetközileg nagyrabecsült tudós 1955 óta áll a drezdai saját tulajdonú, mintegy 600 szakembert foglalkoztató kutatóintézete élén. Itt alkotta meg egyebek között a többkamarás elektronsugaras olvasztókemencét, a finomplazma-sugaras vágóegőt, a lenyelhető intesztinális rádióadót, és kidolgozta a többlépcsős oxigén- és rákterápiát. Fizikai, pedagógiai és orvostudományi tevékenységét a legmagasabb NDK-, szovjet és más kitüntetésekkel ismerték el. Három fia és lánya ugyancsak tudományos munkát folytat a drezdai Ardenne-intézetben.
Készül az interjú von Ardenne professzorral.
Beszélgetésünket egy friss és fontos bejelentéssel kezdeném – vág a dolgok közepébe a kitűnő fizikai erőnlétnek és szellemi frissességnek örvendő Ardenne professzor. – Nyolcvanadik születésnapom alkalmából január 22–24. között intézetünk tudományos tanácskozást rendez Drezdában. Az egész világból – így Magyarországról is – meghívtunk tudósokat, orvosokat. E szimpóziumon kívánok beszámolni rákkutatásaink legújabb eredményeiről. Nevezetesen: azokról a kedvező klinikai tapasztalatokról, amelyekre az utóbbi időkben tehettünk szert a rák- és az áttétel-megelőzésben az intézetünkben kifejlesztett többlépcsős, oxigénes immunstimuláció által.
Klasszikus gyógymódok kiegészítése
– Szívesen hallanánk eredményeikről már a szimpózium előtt…
– Húsz évvel ezelőtt éppen Budapesten számoltam be először az orvosi köröket meghökkentő rákterápiai elképzeléseimről. Ma már belátom: túl korai volt a koncepció ismertetése, ilyesmi más kutatóval is előfordult. Azóta rengeteg új ismeret, tapasztalat birtokába jutott a tudósvilág; mi is intenzíven dolgoztunk. Népszerűen fogalmazva: kiderítettük, hogy a hagyományos rákterápia (operáció, sugár- és gyógyszeres kezelés) az orvosok minden igyekezete ellenére nagyon igénybe veszi az emberi szervezetet, lerontja energia-, illetve oxigénállapotát. Következményeként a szervezet természetes, rákellenes védekezőképessége is legyengül, nemegyszer annyira, hogy a leggondosabb kezelés sem képes megmenteni a páciens életét.
– A mi módszerünk lényege: a hagyományos rákterápiát összekötjük, kiegészítjük az intézetünkben igen magas színvonalúra fejlesztett többlépcsős oxigén-immunstimulációval. Ez az eljárás igen nagy mértékben növeli a szervezet önvédelmi képességét, hozzájárul a gyógyuláshoz, megelőzheti a veszélyes áttételek kialakulását, a kór terjedését. Húsznál is több azoknak az előrehaladott stádiumban volt rákos betegeknek a száma, akit a klasszikus gyógymódok kiegészítéseként az oxigénes terápiával, valamint a fakultatív hipertermiás (az anyagcserét, a gyógyszerek hatásfokát javító mesterséges lázas állapot) módszerrel sikerült nem csupán megmentenünk, hanem panaszmentessé tennünk. Legtöbb ilyen paciensünk most újra dolgozik.
– Nem szeretnék ábrándokat kelteni – hangsúlyozza Manfred von Ardenne –, de érzékeltetni akarom, hogy ilyen útja- módja is lehet e rettenetes kór elleni eredményes küzdelemnek.
– Professzor úr, az ön neve korszakos technikai találmányokkal azonosult évtizedeken át. Miért „nyergelt át” fizikus létére a gyógyítás területére?
— Megfogadtam példaképem, a kétszeres Nobel-díjas Otto Warburg, a méréseken alapuló modem biológia megteremtőjének a tanácsát, ő győzött meg arról, hogy a gyógyászatban még igen sok földerítetlen terület vár megismerésre, és nagymértékben segíthetné a kutatásokat egy olyan fizikus, aki találmányaival, módszereivel eddig is hozzájárult az orvosok, biológusok áldozatos munkájához. Néhai professzorom, Max Planck például az én elektronmikroszkópommal pillantott először a molekulák világába…
– Alkatomnál fogva mindig is vonzott, hogy a tudományoknak és a technikának olyan területén dolgozzam, amely a fejlődésének még csak a kezdetén tart. Olyankor még minden nyitott a kutató elme előtt. Így volt ez a televízió, az elektronsugaras oszcillográf esetében, és így van ez most, immár két évtized óta a gyógyítással is. Számomra minden kezdet – és újrakezdés! – rendkívül romantikus. Éltet a megismerés, a felfedezés szenvedélye, a tudomány romantikája. Munkásságom alap-, illetve vezérlőéivé kezdettől fogva, hogy minden javítható.
Atombomba-tervezés és nemzetközi biztonság
– Melyik találmánya nőtt legjobban a szívéhez?
– Mondjam azt, hogy mindegyik szellemi édesgyermekem? A leglátványosabb az elektronikus televízió. Fontosságát tekintve – hiszen meggyorsította az egészségügyi kutatásokat és őket szolgálja ma is – az elektronraszter-mikroszkóp. Éppen ötven éve találtam fel. Már a II. világháború utolsó harmadában jártunk, amikor berlin-lichterfeldei intézetemben elkészült a 60 tonnás ciklotron (részecskegyorsító). A felszabadulás előtti hetekben a gyűrűs mágneses mezővel és plazmaion-forrással rendelkező tömegszeparátor kifejlesztésén dolgoztam munkatársaimmal…
– És akkor újabb váltás következett életében: 1945–55-ig legfontosabb munkatársaival együtt atomfizikusként dolgozott a Szovjetunióban. Kérem, beszéljen e tevékenységéről. Egyáltalán: milyen körülmények között fogadta el a megbízatást?
– A Kaukázusban, a Fekete-tenger partján létesítendő elektronfizikai kutatóintézet megszervezését és vezetését bízták rám. Oda szállították egy különvonaton berlini laboratóriumomat, lakásom berendezését, és egész családom velem volt. Negyvenöt augusztusában, két nappal a hirosimai atomtámadás után, egy éjszaka Moszkvába kérettek. Berija marsall, az egyik legbefolyásosabb vezető fogadott olyan világhírű szovjet tudósok társaságában, mint Kurcsatov, Alihanov, Galperin, Arcimovics professzor. Katonásan ismertette a tervet, a feladatot: meg kell alkotni a szovjet atombombát. Abban az intézetben, amelynek én vagyok az igazgatója. Itt jegyzem meg, hogy velem együtt dolgozott (már Berlinben is) a kitűnő képességű F. G. Houtermans professzor, aki 1941-ben egy titkos jelentésben összefoglalta az atommagok láncreakciójának kiváltásáról szóló kutatási eredményeit. Szuhumi munkánknak fontos alapja volt ez.
– Beríja 15 másodpercet adott a döntésemhez. Tisztában voltam vele, hogy a fő cél a katonai erőegyensúly helyreállítása, ezzel újabb világégés megakadályozása. Japán szörnyű embervesztesége mindannyiunkat rádöbbentett, milyen következménye lehet annak, ha visszaélnek a nukleáris energiával! Tisztában voltam a vállalkozás gigászi méretével, ezért ellenjavaslattal álltam elő: Igor Kurcsatov professzorral együtt részt veszek a munkában, pontosabban a kulcsfontosságú feladat megoldásában; helyesebbnek láttam, ha az izotópszétválasztás ipari módszerének a kidolgozását vállalom munkatársaim nevében. Még világosabban fogalmazva: az atombomba robbanóanyagának, az urán 235-nek az előállítására vállalkoztunk. Berija néhány percre kiment a szobából, majd visszatérve közölte: rendben van.
– Ezeket a történelmi tényeket – érthető módon – mindeddig nem publikálhattam életrajzi köteteimben, miután a legszigorúbb államtitoknak számítottak. Szovjetunióbeli tevékenységemet egyébként a legmagasabb kitüntetéssel ismerték el. Ennek anyagi részéből vásároltam itteni, drezdai kutatóintézetem első épületeit, berendezéseit.
Az SDI: őrület
– Professzor úr a tudósok nemzetközi békemozgalmának egyik kiemelkedő személyisége. Miként vélekedik az amerikai SDl-tervekről? Egyáltalán: technikailag kivitelezhető a csillagháborús program?
– A radartechnika alapjainak lerakása, és részvételem az atomipari kutatásokban, az eredmények elérésében, a nukleáris patt megteremtésében följogosít arra, hogy véleményt nyilvánítsak az SDI-ről. Nukleáris technikai, fizikai és híradástechnikai ismereteim alapján kijelenthetem: a csillagháborús terv szörnyű utópia. Állampolitikai szintű felelőtlenség és őrültség, igen nagy bűn ilyesmire pazarolni fényes elmék szellemi erejét és a nemzetgazdaság anyagi erőforrásait. Gondolkodjunk! Ma már nem egyszerű bombázó repülőgépeket, hanem több robbanófejes, atomtöltetű rakétákat kell elfognia, megsemmisítenie a védelemnek. Tömeges támadás esetén elvileg mindet. De erre egyik fél sem képes, miután elméletileg sem lehet olyan abszolút biztonsággal működő radarrendszert kifejleszteni, amelyik az összes támadó objektumot idejében földeríti, és hozzájárul a megsemmisítéséhez. Néhány tucat atomrakéta óhatatlanul áthatol a védelmi hálón, és elvégzi szörnyű küldetését…
– Mi lenne a megoldás?
– A mielőbbi megegyezés a fegyverkezési hajsza megállításáról, a leszerelés megkezdésére. Humanista meggyőződésem, hogy kötelességem küzdeni a kóros folyamatok ellen, így mindenekelőtt a fegyverkezési verseny ellen, bolygónk, a világűr békéjéért. Vallom: az általános leszerelés következménye létünk biztonságának abszolút megnövekedése mellett a világ egészségügyének forradalmasodása lehetne. A fegyverkezési iparok rendkívül fejlett elektronikai és műszeripari ágát már rég az orvosi elektronika és az orvosélettani technika kiépítésének az előkészítésére kellene használni… Az eddig a nukleáris robbanófejekkel ellátott rakéták meghajtásához oxigént előállító hatalmas berendezések nagy részét közvetlenül föl lehetne használni arra, hogy széles méretekben a világegészségügy rendelkezésére bocsássák, egyebek között a viszonylag egyszerűen megvalósítható többlépcsős oxigénterápiához szükséges oxigén termelésére…
– E kifejezés beszélgetésünkben többször is előfordult. Olvasóinkat bizonyára érdekelné, mi ez, a szakkörökben Ardenne-terápiaként is ismert eljárás?
– Mintegy 30 íves könyvem negyedik kiadása minap jelent meg a stuttgarti–New York-i Thieme kiadónál. Főként időskorban az oxigénhiányos állapot anyagcserezavarokat, keringésszabályozási rendellenességeket, perifériális vérkeringési zavarokat stb. okoz. A szervezet által belélegzett levegő oxigéntartalmának növelése (gyógyszer segítségével is) többszörösére emelheti a sejtek, a szövetek energia-anyagcseréjét. Következésképpen: javul az emberi szervezet általános állapota. Súlyos betegségek utáni gyógyuláshoz, stresszállapotok megelőzésére, csökkentésére, szülés megkönnyítésére, rákterápia kiegészítéseként, az ellenállóképesség növelésére használható a többlépcsős oxigénterápia. Egész sor fajtáját dolgoztuk ki, a szaunát, a masszázst, a tornát, az oxigénes alvást stb. Magam is régóta alkalmazom ezt a terápiát, napi 12 órát dolgozom, tudományos teljesítményem negyedszázad óta változatlan.
– Jelenleg szerte Európában, sőt az USA-ban, Dél-Amerikában is használják az oxigénes terápiámat kórházakban, szanatóriumokban, idegenforgalmi létesítményekben, a fitnessz-központokban.
– Mibe kerül az Ardenne-terápia átvétele, a szerzői jog?
– Semmibe. Benne van a könyv árában. Sőt, ha igény van rá, munkatársaimmal együtt szívesen adunk tanácsokat az érdeklődőknek itt, az intézetünkben. Gondolom, a dinamikusan fejlődő magyar idegenforgalom szakemberei és persze orvosok is, kihasználják a lehetőséget…
– Professzor úr! Köszönöm a beszélgetést, és fogadja legjobb kívánságainkat születésnapja alkalmából!
Manfred von Ardenne életének 91. esztendejében, 1997. május 26-án elhunyt Drezdában.