Négy évtizedes újságírói pályafutásom alatt aligha találkoztam különösebb emberrel, mint Szuchy István. Egy nap azzal keresett meg a szerkesztőségben egy idős férfi, hogy testét – halála után – felajánlotta a Semmelweis Orvostudományi Egyetem kutatóorvosainak. Később aztán még többször találkoztunk, szívesen beszélt életéről, gyerekkoráról, aktív nyugdíjas éveiről, egyetlen kivétellel: a Caracasban töltött időszakról nem. Gyémántvadász volt, kaszinót üzemeltetett a dzsungelban. Bevallom: engem ez érdekelt volna leginkább. De mindig eltanácsolt: majd egyszer, valamikor. Örök titka maradt, mi minden történhetett az őserdő mélyén, ahol bármi megeshet az emberrel. És nem beszélt a családjáról sem. Mint a temetése kapcsán sejteni lehetett, oka volt rá. De már azt sem tudjuk meg… (A nyitó képhez: ki tudja, mit rejt a Caracason túli hegyek mélye…)

«Már az égi őserdőkben kutatja a gyémántot, aztán kaszinót nyit, amiben az örök vadászmezőkről néha betérő indiánok dobják a szerencsekockát…Nyughatatlan élete volt – sok titkát magával vitte. Szuchy István éppen tíz évvel ezelőtt jutott arra a gondolatra, felajánlja testét az orvostudomány számára. Halála után ne temessék, ne hamvasszák, holtteste kerüljön a SOTE Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézete „tulajdonába”. Szedjék akár ízekre, ha abból tanulni tudnak, nincs porcikája, ami ne esett volna át betegségen, műtéten. Átverekedte magát a szükséges jogi procedúrákon, a közjegyző előtt tett nyilatkozaton.
Sokan csatlakoztak
Évekkel később, 2001-ben, amikor gyógyíthatatlan beteg feleségével már a győri, Kálóczy téri idősek otthonának lakója volt, újra szóba került (Kisalföld, 2001. január 16. és február 2.) a különös felajánlás. Az otthon akkori 360 lakója közül tízen tettek hasonló nyilatkozatot, csatlakoztak hozzájuk Győrből, Rajkáról, Gönyűről, Szilsárkányból. Országosan ezres nagyságrendű az ilyen felajánlás, tudtuk meg a SOTE intézetétől, igazából tehát „csak” furcsa, de nem egyedi. Minden felajánlás az orvostudományt gyarapítja. Szuchy István szinte baráti, levelező viszonyban állt dr. Fehér Zsolttal, az intézet akkori egyetemi tanársegédjével, pontosan ismerte az „eljövendőt”: egy évig mélyhűtve tartják holttestét, miközben milliónyi vizsgálatot végeznek rajta, aztán elhamvasztják, a hamvakat a fővárosi Új Köztemető (X., Kozma utca 8–10.) 53-as parcellájában szórják szét. A hozzátartozók ott róhatják le kegyeletüket az emlékmű előtt, amelyet az orvostudományt ily módon segítők tiszteletére emeltek.
Íme, ennyire komoly volt Szuchy István elhatározása. Aztán mégsem így történt. Hamvasztás utáni búcsúztatása ma a győri révfalui temetőben lesz.
„Ali bácsi” kedvence
Sok titkát magával vitte. Kalandos élete volt – már a születése sem mindennapi. Öt kiló húsz dekával jött a világra Győrben 1924. október 5-én (ilyen súlyra huszonöt évre visszamenően sem emlékeztek a kórházban), s mert a császármetszés még nem volt elterjedt, édesanyja örök életére ágyhoz kötött maradt a szüléstől. A fiú ötévesen lágyéksérvet kapott, akkor esett át első műtétjén, mégpedig a kórház akkori igazgatójának, dr. Petz Aladárnak a pártfogolásával. Kivételezett beteg volt: édesapja a kórházban dolgozott. „Ali bácsitól” (azaz Petz Aladártól) kapta az Öcsi becenevet, ami élete végéig elkísérte. Petz Aladárról lapunknak is mesélt Szuchy István. Szigorú tekintetű, lelkiismeretes munkát követelő, emberszerető orvos volt, olyan, aki személyes varázsával is gyógyított. Neki már volt a megyében is párját ritkítóan egy gyönyörű piros sportautója, bár jobbára inkább kétlovas hintójával közlekedett… „Öcsi” aztán mégsem úszta meg csak a lágyéksérvvel. Flekktífusz, kanyaró, torokgyík – hosszan elzárva a fertőzőosztály üvegfala mögé, csak egyetlen látogatóval, Petz Aladárral…
Szökés olajoshordóban
Nem csoda, ha orvos szeretett volna lenni, ám a polgári iskola után édesapja a tanítóképzőbe íratta be. Beteg édesanyja jóformán apácaéletet élt (harmadrendi karmelita volt), a fiú igen erős vallásos nevelést kapott, így aztán nem is tudta elfogadni az egyház állami üldöztetését. Osztálytársaival „bunkermozgalmat” szerveztek a bencés gimnázium alagsorában dr. Frei Kasszián bencés tanár vezetésével. Abban az időszakban történt, hogy felkérésre ő köszöntötte a (Széchenyi téri) Lloyd erkélyéről a papság üldöztetése ellen beszédet mondó Mindszenty hercegprímást. Ezzel aztán azonnal az államvédelmi hatóság látókörébe került, s mivel többszöri próbálkozásra sem tudtak vele „sikerre” jutni, hát jött a pesti Andrássy út 60., az ávó-központ. 1946–47: kegyetlen évek. Kegyelemből mégis letehette a tanítóképzőből maradt utolsó vizsgáit.
Szuchy István regényes életéről keveset tudunk… Nem bírta a börtönéletet, elvágta bal kezének ereit, hogy fogolykórházba jusson. Ott aztán pár nap múlva, amikor munkaképes embereket kerestek, jelentkezett téglarakásra a Déli pályaudvarra, mondván, a jobb keze munkaképes. A vasúton olajoshordóba bújva szökött Nyugatra…
Caracasban született
Ennél a pontnál maradtak abba beszélgetéseink Szuchy Istvánnal, megmagyarázhatatlanul. Pedig ezután következtek életének igazi nagy kalandjai, amiknek részleteit még gyermekei sem ismerik igazán. Ha kérdezték, kitérő válaszokat adott: majd, majd… Most, amikor halála után elsőszülött lányával, Balázsné Szuchy Annamáriával (Venezuelában az Estrella Anamaria nevet kapta, a családban itthon Anikónak szólítják) beszélgetünk, kevés adatra bukkanunk.
Szuchy István a szökés után Linzbe került, majd ott megismert feleségével együtt 1950-ben mentek Venezuelába. Annamária 1953-ban született Caracasban (nagyobbik öccse is ott). 1956 októberében jöttek haza Magyarországra, terv szerint látogatóba, mert lehetett. De közbejött november 4., majd november 23-án megszületett harmadik testvérük…
Itthon ragadtak. Szuchy István aztán a Mezőgépben az itt dolgozó kubaiak tolmácsa volt, nyelvtudását később is hasznosította. Pár évi különélés után elvált, új feleségétől is születtek gyermekei…
Indián vér?
A Venezuelában töltött évekről szinte semmit sem tudott meg édesapjától Balázsné, csak annyit, eleinte gyémántvadász volt a venezuelai dzsungelben, módos ember lett, kaszinót is nyitott Caracasban. Erről nekünk is csak szűkszavúan ennyit mesélt Szuchy István. Illetve még valamit. Azt, hogy gyémántvadászás közben elfogta őket egy vad bennszülött törzs, társa odaveszett, ő pedig csak úgy menekült, hogy legalább rituálisan is feleségül vett egy indián lányt. Mikor ez szóba kerül, Balázsné meghökkenve mondja: már érti, hogy esküvőjén egykoron miért mondta neki apja egy régi ismerőse: édesanyja talán nem is a szülőanyja. Lehet, hogy indián vér is folyik benne? Már azt az ismerőst sem lehet megkérdezni.
Különös elhatározás
Szuchy István az idősek otthonából került kórházba, egyik keze és lába lebénult. Balázsné megdöbbenve hallotta egyik féltestvérétől, édesapjuk a kórházban visszavonta a SOTE-nak tett felajánlását, erről az egyetemet faxon is értesítették. Különös, érthetetlen fordulat, mondja. Édesapja egy hét után jobban lett, visszament az otthonba a feleségéhez. Balázsné többször volt nála, sakkoztak is, de a halálhoz kapcsolódó kérdést, érthetően, nem akarta szóba hozni.
Annyit mond még: minden köszönet megilleti az otthon nővéreit, akik kötelességükön felül gondját viselték édesapjának. A temetés körüli családi viszály pedig maradjon magánügy.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)