Az újságíró archívumából – Pezsgős koccintás Bősnél

A középkorú és annál idősebb generációk számára még emlékezetesek lehetnek azok a kölcsönös szemrehányások, vagdalkozások, sőt fenyegetések, amelyek Budapest és Prága, de még inkább Budapest és Pozsony között zajlottak a Duna 1992-i elterelését megelőzően. Magyar részről a szétválás előtt álló Csehszlovákia fővárosában igyekeztek visszalépést elérni, ám az „Arany városból” rendre Pozsonyba irányították az óhajt – ahol viszont az illetékesség hiányára hivatkozva nem reagáltak érdemben, sőt megfeszített erővel folytatták a vízlépcső építését. A magyar oldalon már elkészült dunakiliti duzzasztómű üzembe helyezésének elmaradása sem állította meg északi szomszédunkat – a második világháború után Magyarországtól elcsatolt három falu egyikénél, a Pozsony alatti Csúnnál (Čunovo) elzárták a Duna főmedrét, így a víztömeg akadálytalanul megtölthette a már elkészült felvízcsatornát – egészen Bősig (Gabčíkovo), ahol már állt a vízlépcső, zsilipekkel, erőművel. A monstre beruházás vezetői előbb a szlovák kormánynak, majd a nemzetközi sajtónak mutatták be «büszkeségüket’» – az utóbbi hajókirándulásról számolt be szerzőnk, a Népszabadság akkori prágai (és pozsonyi) tudósítója, a legnagyobb példányszámú napilap 1992. november 7-i számának címoldalán.

«Mintegy nyolcvan szlovákiai és külföldi újságírót hívott meg a pozsonyi külügyminisztérium arra a bejárásra, amelynek eszköze a Martin nevű személyhajó, helyszíne pedig a Duna volt, a szlovák fővárostól Bősig, sőt valamivel azon túl is. A házigazdák jól előkészítették az utat, angol, német és magyar nyelvű prospektusokkal ismertették-indokolták a megépítésre vonatkozó szlovák álláspontot. A magyar újságírók a Brüsszelből érkezett hírre vártak volna reagálást a házigazdáktól, de Július Binder beruházásvezető és Dominik Kocinger csehszlovák vízlépcsőügyi kormánybiztos egyaránt cáfolta, hogy bárminemű értesítést kaptak volna az Európai Közösségtől a munkálatok leállításának időpontját illetően. Binder azt is hozzátette, hogy ha a november végi dátum valóban létezik, a hátralévő időben még sokat haladhatnak a hajózási és árvízvédelmi létesítmények tökéletesítésében.

A vendéglátók feltűnő igyekezetet tanúsítottak annak bizonyításában, hogy a bősi létesítmény nem környezetkárosító. Július Binder a folyó menti erdőkre hívta fel a nyugati – főként osztrák, német és olasz – újságírók figyelmét, mások a vízimadarak filmezésére buzdították az operatőröket. Közben a hajó (egy héttel ezelőtt a szlovák kormány több tagja is ezzel járta be elsőként a felvízcsatornát) elhaladt a dunacsúni mederelzárás mellett, amelyből azonban a duzzasztott Duna oldaláról nem sok látszott. Később hosszú kilométereken át szelte a hajó a csatorna vizét a sötétszürke aszfalttal burkolt töltések között, amelyek fölött csak a környékbeli falvak templomtornyai és hidroglóbuszai látszottak.

A bősi vízlépcső előtt a Martin nagy ívben elkerülte a bal oldali zsilipkamrát, amelynek bejáratánál tapasztalataink szerint műszaki probléma elhárítása folyik. A jobb kamrába történt behajózás után, a környékről összesereglett munkások érdeklődő pillantásaitól kísérve a hajó a víztükörrel együtt süllyedni kezdett, s 21 méterrel lejjebb mintegy 18 perc alatt elérte az alsó szintet. A felső kapu alatt itt is komolynak tetsző technikai hiányosság ötlött az utasok szemébe: a betonfal acélburkolata részben leszakadt, részben papírszerűen összegyűrve függött eredeti helye alatt. A kijárati zsilipkapun viszont minden rendben lévőnek tetszett, s méltóságteljes kitárulása után a hajó mintegy két kilométerre kifutott az alsó csatornába. Innen a teljes vízlépcső impozáns képe tárult a vendégek elé.

Binder mérnök és munkatársai a parancsnoki hídon pezsgős koccintással ünnepelték meg a szerencsés átzsilipelést, s azt is, hogy sok ember szellemi és fizikai erőfeszítését kétségbevonhatatlan siker koronázta. S miután a brüsszeli EK-döntés is figyelembe venni látszik az óhatatlanul szükséges munkák befejezésére vonatkozó szlovák kívánalmakat, a vízlépcsőépítők joggal lehetnek elégedettek.»