A külpolitikai újságírók visszatérő témája India. Nemcsak az idén, amikor a föld legnépesebb államává lépett elő, de az volt az elmúlt évtizedekben is. Cikkünk szerzője – helyismeretének és hindi nyelvtudásának köszönhetően – az átlagosnál gyakrabban foglalkozott a dél-ázsiai nagyhatalommal és annak politikusaival is. A Népszabadságban 1985. május 18-án megjelent portré a távoli ország miniszterelnökét mutatta be a hazai olvasóknak: Radzsiv Gandhit, aki – édesanyjához, Indirához hasonlóan – tragikus véget ért. Csak ellene nem szikh, hanem tamil terrorista hajtott végre később, 1991-ben pokolgépes merényletet, nehezményezve, hogy Delhi nem támogatja ceyloni nemzettársait önállósodási törekvésükben… (Az archív kép egy híján negyven évvel ezelőtt, 1984-ben készült: Radzsiv Gandhi és édesanyja.)
„Amilyennek ma megépítjük, olyan lesz a holnap. Együttesen építjük a XXI. század Indiáját. Együttesen változtatjuk meg, ami megérett a változásra. Együttesen nézünk szembe a kihívásokkal és a haladás akadályaival. Együttesen teremtünk olyan Indiát, amely erős lesz, bölcs és hatalmas, a béke és a megértés fáklyája!”
A fenti patetikus mondatok után Radzsiv Gandhi aláírása, mellette az arcképe, mindezek körül pedig az indiai nemzeti színek narancssárga-fehér-zöld kerete – milliószámra terjesztett röpcédula a tavaly decemberi választási kampány idejéből. S hogy a felhívás elérte célját, arra a karácsonyi választások eredménye a legékesebb bizonyíték: az 508 új képviselőből 401 a Radzsiv Gandhi vezette Kongresszus (I) Párt jelöltje volt.
A negyvenéves kormányfő négyötödös parlamenti többség elérésével olyan eredményt produkált, amilyent még senki sem az addigi indiai politikai vezetők közül. A kormánypárti lapok lelkesen taglalták, hogy még Dzsavaharlal Nehru, a független India első miniszterelnöke – Radzsiv nagyapja – legjobb eredménye is elmaradt az ifjú Gandhiétól. Az ellenzéki sajtóorgánumok riadoztak: India
gyakorlatilag egypártrendszert hozott létre saját maga számára – írták. Abban azonban minden csoportosulás, az igen tarka indiai politikai paletta minden színárnyalatának képviselője egyetértett, amit az egyik újság találóan így fogalmazott meg: „A fiú-miniszterelnökből egykettőre férfi-miniszterelnök lett.”
Ez az „egykettőre” 1984. október 31-én vette kezdetét, amikor Indira Gandhit meggyilkolták. A hatalmas ország miniszterelnöki tisztjébe ugyanezen a napon beiktatták Radzsiv Gandhit, akit addig bel-, de főleg külföldön inkább tartottak számon az elhunyt kormányfő fiaként, semmint önálló politikusként. Indiai közéleti körökben személyével kapcsolatban bizalmaskodva „a fiatalember” kifejezést használták, ami nem is annyira korával volt kapcsolatos (Indiában a lakosság több mint fele 30 évesnél is fiatalabb), sokkal inkább azzal, hogy meglehetősen későn, tulajdonképpen csak 1980-tól kapcsolódott be aktívan a politikába.
Radzsiv Gandhi 1944. augusztus 20-án Bombayben született Indira Gandhi és férje, a függetlenségi mozgalom egyik fiatal aktivistája, Firoz Gandhi első gyermekeként. Két évvel később megszületett a házaspár második fia, Szandzsaj. A fiúk kiegyensúlyozott légkörben, hazafias érzelmű családi környezetben cseperedtek fel, kitűnő nevelést kaptak, előbb otthon, majd Angliában. De amíg Szandzsaj érdeklődése a politika iránt viszonylag korán megmutatkozott, az idősebb testvért, Radzsivot elsősorban a repülés vonzotta. A cambridge-i egyetemi tanulmányok során ismerkedett meg egy Torino környéki olasz építési vállalkozó leányával, Sonia Mainóval, akit 1968-ban Delhiben – hagyományos indiai esküvői szertartáson – feleségül vett. A házaspárnak két gyermeke született. Indiában akadtak, akik Radzsiv nősülését úgy könyvelték el, mint végleges lemondását a politikai karrierről, hiszen – vélekedtek – külföldi házastárssal nemigen lehet előrejutni az ázsiai ország közéletében.
Radzsiv Gandhi akkortájt nem is igen törekedett ilyen előrejutásra. Hazatérve elvégezte a pilótaiskolát, és az egyik állami társaság, a főleg belső légi forgalmat lebonyolító Indian Airlines repülőjeként dolgozott. Hamarosan kinevezték parancsnoknak, s csak a beavatottak tudták, hogy amikor a légibusz utasait a fedélzeti hangosan beszélőn „Radzsiv kapitány” üdvözli, akkor a miniszterelnök asszony fia ül a kormánynál. A szerénység, az önfegyelem, a szakmai hozzáértés voltak azok a jó tulajdonságok, amelyeket az átlagindiai Radzsiv Gandhival kapcsolatosan már ekkor számon tartott.
Indira Gandhi idősebb fia kimaradt azokból a politikai csatározásokból, amelyek a 70-es évek közepén a reakciós erők és a miniszterelnök között folytak, s amelyek során Gandhi asszony Indiában bevezette a rendkívüli állapotot. Radzsiv öccse, Szandzsaj, aki akkor már a Kongresszus Párt ifjúsági szervezetét irányította, a karhatalom segítségével igyekezett „megoldani” a nyomornegyedek és a túlnépesedés problémáját. Ám a bádogvárosok szétbuldózerezése vagy egy-egy falu lakosságának erőszakos sterilizálása országos felháborodást eredményezett, ami katasztrofális következményekkel, a teljes bukással járt az 1977-es választásokon Gandhi asszony és pártja számára.
Indira Gandhi a rá jellemző szívósságnak, politikai tapasztalatainak, no meg az országot vezetni képtelen Dzsanata-koalíció baklövéseinek eredményeképpen a következő választásokat utcahosszal megnyerte, és 1980-ban visszakerült az ország élére. Ez az év mégsem a diadal, hanem a gyász esztendejeként maradt meg a Gandhi család krónikájában: nyáron egy sportrepülőgéppel lezuhant és szörnyethalt Szandzsaj.
A miniszterelnök asszony ekkor határozta el végérvényesen, hogy bevonja a nagypolitikába Radzsivot. (Bár egyes értékelések szerint Indira Gandhi korábban sem hagyta „politikamentesen” élni idősebb fiát, ez természetellenes lett volna ebben a családban, ahol már a dédnagyapa, Motilal Nehru is a gyarmati idők függetlenségi küzdelmeinek egyik híres és nagy tekintélyű közreműködője volt.) A kormányzó pártba, az Indira név kezdőbetűjével megkülönböztetett Nemzeti Kongresszus (I)-be Radzsiv Gandhi 1981 júniusában lépett be, hogy e párt képviselőjelöltjeként megpályázhassa elhunyt öccsének mandátumát. Az ekkor 37 esztendős politikust meg is választották az Uttar Prades szövetségi állambeli Amethi képviselőjévé.
A pártban Radzsiv Gandhi, a tőle korábban is megszokott pontossággal, szakszerűséggel oldotta meg mind nagyobb számú feladatát. 1983 februárjában ő lett a Kongresszus (I) egyik főtitkára (általában négyen töltenek be ilyen funkciót, egy-egy fontosabb feladatkört felügyelve). Radzsiv Gandhi elsősorban a pártszervezési munkával foglalkozott, továbbá ő irányította a Kongresszuspárt és a különböző indiai tömegszervezetek kapcsolatainak ápolásával és erősítésével összefüggő tevékenységet.
Közéleti szereplése révén az ország kezdte megismerni Radzsiv Gandhit, a politikust is. Népszerűsége és tekintélye érezhetően erősödött. Ekkor vált állandó jelzőjévé a „Mr. Clean” (Tiszta Úr), amely nem elsősorban a leggyakrabban viselt patyolatfehér ruhájának szólt (ilyen egyébként a kongresszisták uniformisa is), sokkal inkább ama hírének, hogy politikusként is tiszta kezű ember maradt, akit nem lehet megvesztegetni. Indiában, ahol a korrupció országos problémává nőtt – a jelenséget a legutóbbi választási kampány során valamennyi párt ostorozta –, nagy jelentőségű, hogy akadt olyan politikai személyiség, aki saját ellenpéldájával felvértezve volt képes harcot hirdetni a megvesztegetések mindent beszennyező hullámával szemben.
Pártfőtitkári minőségében harmadízben kereste fel Radzsiv Gandhi a Szovjetuniót (előzőleg 1976-ban és 1982-ben járt ott), saját megítélése szerint is hasznos tapasztalatokat gyűjtve a pártmunka és a pártszervezés gyakorlati kérdéseinek megoldásában. A leginkább népfrontjellegű Kongresszuspártnak annál is inkább szüksége volt a fegyelem erősítésére, politikai profilja tisztítására, mert a 80-as években rendkívül megsokasodtak azok a hazai és külföldi támadások, amelyek az indiai politika és az azt alakító, folytatását küzdelmében megbízható támaszra talált politikussá érett fiában. Az ellenzéki körök is látták már, hogy a „Radzsiv- jelenséggel” hosszú távon számolniuk kell. (A szikh szélsőségesek ezt például azzal jelezték, hogy az amritszári Aranytemplom tavaly júniusi ostroma után nemcsak a kormányfőt, de fiát is „halállistájukra” vették.)
Radzsiv Gandhit, akit öccse halála indított el a politikai pályán, egy újabb – családi és indiai – tragédia: Indira Gandhi meggyilkolása emelt a föld második legnépesebb országa miniszterelnöki posztjára. A merénylet után néhány órával már sor került az új kormányfő eskütételére. A beiktatás alkotmányosságát illetően csupán a jobboldali pártok aggályoskodtak, a baloldal – szem előtt tartva a súlyos válságot – helyeselte Radzsiv Gandhi kormányfői megbízását.
November első napjaiban, amikor az Indira Gandhi elleni merényletet követően szikhellenes kilengések történtek India-szerte, elsősorban a fővárosban, az ország és a külföld feszülten figyelte, hogy az új miniszterelnöknek lesz-e elegendő ereje megzabolázni az eseményeket, vagy pedig a családi gyász és a hirtelen rázuhant roppant felelősség már túlzott tehertételt jelent a számára. Az események hamarosan azokat igazolták, akik bíztak Radzsiv Gandhiban. A hadsereg szükség megkívánta bevetése megakadályozta a polgárháborút, a szikhek képviselőivel folytatott gyors tárgyaláson pedig sikerült megnyugtatnia India e – gazdaságilag és katonailag kiemelt fontosságú – vallási közösségét, hogy nem tekinti őket kollektíven felelősnek a merényletért.
A még Indira Gandhi által bejelentett parlamenti választásokat december végén megtartották. Radzsiv Gandhi közeli híveit és ismerőit is meglepő energiával és lendülettel vett részt a választási hadjáratban, keresztül-kasul bejárta a hatalmas országot, módot találva arra, hogy száz- és százezrekkel közvetlenül is találkozzék, a tömegek lássák, megismerjék, beszédeit meghallgassák. Programja: India egységének minden körülmények közötti megőrzése, harc a közélet tisztaságáért, a legszegényebbek, a munkanélküliek helyzetének javításáért, a gazdasági élet korszerűsítéséért, a fejlődés felgyorsításáért – óriási hatást gyakorolt a szavazókra. S bár a földcsuszamlásszerű győzelemben kétségtelenül része van annak a szimpátia- és részvéthullámnak, amely Gandhi asszony halála után fia és pártja iránt megnyilvánult, a diadal – noha ezt az indiai ellenzék megkérdőjelezi – már elsősorban Radzsiv Gandhi érdeme volt. Az ország bizalmának ez a minden várakozást felülmúló hulláma egyértelműen jelezte: Radzsiv Gandhi személyében India nem egy dinasztia tagját látja, hanem azt a politikust, akinek markáns, önálló elképzelései, lendülete alkalmassá teszi 750 millió ember vezetésére, s egyben képviseletére a világpolitika porondján, ahol India – az el nem kötelezettek mozgalmának soros elnöke – különösen fontos szerepet játszik.
‘ A delhi miniszterelnöki rezidencia mai lakójához sokan és sokféle várakozást fűznek. Nyugaton makacsul tartják magukat azok a feltételezések, hogy a kormányfő pilótakorából megmaradt műszaki érdeklődése, a fejlett technológiát használó gazdasági körökből tanácsadóivá kiemelt „computerfiúk” hatása, vagy éppen olasz feleségének családi kapcsolatai azt eredményezik majd, hogy módosít kormánya – és országa – nemzetközi vonalvezetésén. A gazdaságpolitikában az elmúlt hónapokban valóban születtek igen fontos és hosszú távra ható döntések: könnyítettek a külföldi tőke indiai beruházásainak addigi igencsak körülményes ügymenetén, egyúttal nagyobb aktivitásra serkentették a hazai üzleti köröket is. A felélénkülésre, a pezsgésre, az „áramvonalasításra” kétségtelenül szüksége van Indiának. Ám valamiféle gyökeres gazdasági – s ehhez kapcsolódó politikai – hátra arc lehetőségét maga a miniszterelnök utasította vissza pártja, az idén éppen százesztendős Nemzeti Kongresszus konferenciáján. Radzsiv Gandhi hangsúlyozta, hogy a liberálisabb gazdaságpolitika nem jelentheti a központi irányítás és az állami szerepvállalás feladását, ellenkezőleg: az állami szektor volt és marad India egységének alapja.
Gandhi kormányából kihullottak azok, akik mögött az indiai közvélemény korrupciós árnyékokat vélt felfedezni, ugyanakkor tagjai maradtak az Indira-kabinet legbefolyásosabb politikusai. Ez is, s az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került állásfoglalások is azt jelzik, hogy India tartja magát jól bevált elnemkötelezettségi külpolitikájához. A hat ország vezetőinek január végi találkozóján Delhiben olyan felhívások születtek – a leszerelést sürgetők, az űrfegyverkezést elítélők –, amelyeket őszinte egyetértéssel üdvözölt a világ közvéleménye. A tanácskozás házigazdája, Radzsiv Gandhi pedig, kitűnően ellátva feladatát, tulajdonképpen itt vált minden kétséget kizáróan nagy formátumú, édesanyjához hasonlóan nemzetközi tekintélyű politikussá.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)