Az újságíró archívumából – Szépséges Karintia

Kis híján három évtized telt el azóta, hogy végre közelről is megismerkedhettem a szépséges Ausztria e csodálatos tájával. Bevallom, sokáig tévesen azt gondoltam, hogy ez az a vidék, amely ihletet adott a kiváló német zeneszerző, Ernst Fischer (1900–75), aki mindig is komolyan vette a vidám múzsát, „Az Alpoktól délre” című szvitjének (fantáziadús, fülbemászó dallam, gazdag hangzású és átlátható hangszerelés, valamint a klasszikus és modern táncritmusok és harmóniák briliáns ötvözése) a megkomponálásához. Nem ez volt, bár lehetett volna… Már csak azért is, mert Fischer zeneművét hallgatván, a Karintiát akár csak felületesen ismerők előtt is elvonulnak a látottak… (A nyitó képen a Wörthi-tó.)

Aggódom a magyar idegenforgalom jövőjéért. Még mindig úgy érzem, hogy megint elszaladt mellettünk a világ jobbik fele, és mintegy hiábavalónak tetszik szakemberek, újságírók megannyi intése: nem elegendő csupán a pénz (jórészt nyugati hitel) ahhoz, hogy európaivá, nemzetközi színvonalúvá tegyük idegenforgalmi kínálatunkat. Meggyőződésem: nem csupán nekünk, néhány hírlapírónak kellett volna részt vennünk a minap (vigyázat, ez a beszámoló 1992. július 6-án, 29 évvel ezelőtt jelent meg! – a szerk.) a karintiai tanulmányúton, hanem azok közül sokaknak, akiknek hivatása, hogy a hozzánk érkező idegenek körül forogjanak.

Méltóság, tisztesség

Nem hajlong, nem bájolog, nem játszik a reménybeli borravalóra az átlagos osztrák pincér, hanem teszi a dolgát. Köszön, eléd rakja az étlapot, ajánl, még magánjellegű közlést is megenged („Tegnap jöttem meg Tirolból, ott még nagyobb a hőség…”), mint egy régi ismerős, mi több, barát. Nem erőszakoskodik az itallal, megvárja, míg választottál, és nem húzza az orrát, ha csupán ásványvizet és nem vodkát vagy szilvapálinkát kérsz aperitifként a döglesztő kinti hőség után. Még a kis, vidéki étteremben felszolgáló Herr Ober is természetesnek tartja: az ő dolga, feladata, munkája a vendég kiszolgálása. De méltósággal, emberi tartással. – Igaz, ehhez a magatartáshoz a hátteret is meg kell teremteni: egyebek között tisztességes, a szorgalomra, a vendég- és szakmaszeretetre, a nyelvtanulásra ösztönző fizetéssel. Jó lenne végre nálunk is belátni: a borravaló-hajhászásra, többletszámlázásra kényszerített pincér, a maffiózó taxisokkal összejátszó vagy megfélemlített szállodaportás, a megbízhatatlan londiner legalább annyira elriasztja az idegent, mint az ócskaságait erőszakosan traktáló „útonálló”, a külföldit zöld légyként zaklató alkalmi pénzváltó, a rossz konyha, piszkos terítő. Mindezek a negatívumok – szerencsére – hiányoznak a nemzeti jövedelem nagy részét adó osztrák idegenforgalomból. Pedig a sógorok sem valami rég, legföljebb évszázada művelik ezt a szakmát. Nem is máról holnapra gazdagodtak meg belőle.

Körben csatorna

Világjáró magyarjaink többsége – Szlovéniába, Olaszba tartván – csak átrohan Karintián. Kár, hogy sokan nem veszik észre e helyenként már-már mediterrán térség természeti és építészeti szépségeit. Műholdas tévéfilmsorozat révén milliók gyönyörködhetnek a Wörthi-tóban.

Csakhogy rajta kívül még éppen 1269 állóvíz található a legdélibb osztrák tartományban! És kétszáznak a vizéből bárki meríthet, garantáltan ivóvíz minőségű mondja dr. Michael Exner, a Klopeiner- és a Turner-tavi vidék idegenforgalmi főnöke.

A vízminőség első számú ellenőrei a környék polgármesterei: rendszeresen és nyilvánosan isznak is a kristálytiszta nedűből. (Ördög szól belőlem: Megkóstolták-e a Balaton, a Velencei-tó, a Fertő és a többiek vizét mostanában a környékbeli polgármesterek?)

Bulkay Lajos vízmérnök barátom harminc évvel ezelőtt készítette első tanulmányait és terveit a Balaton körüli csatornarendszer megépítésére. Azzal érvelt, hogy ha unokáinknak is meg akarjuk őrizni Európa e gyöngyszemét, akkor azonnal cselekedni kell, különben elpusztul. Ugyanakkor láttak hozzá az osztrákok a karintiai (és a más tartománybeli) tavak körbe-csatornázásához. Igaz, schillingmilliárdokat költöttek rájuk, csakhogy azóta anyagilag is sokszorosan megtérültek a befektetések. – Emlékeztessünk rá? Balatonunk még ma is élethalálharcot vív a szennyvízzel, (mű)trágyalével, szeméttel, olajjal, túlzsúfoltsággal.

Királynénk keresztje

Ausztria legmelegebb vizű tavai, a Turnersee és a Kleinsee mentén szállodák, penziók, bungalók, hétvégi és magánházak 14 500 vendégágya várja a magyarokat is. Örvendetes – mondják a karintiai idegenforgalmárok, köztük a bájos Sabine Scherwitzel, akinek a magyar piac megdolgozása is feladata – szóval örvendetes, hogy tavaly már 60 ezer magyar éjszakázott a tartományban, harmadával több, mint 1990-ben. Szeretnek bennünket a vendéglősök is: nem egy pohár (mint az osztrákok, németek), hanem egy egész üveg bort rendelnek honfitársaink.

De az is igaz, hogy még mindig sokkalta kevesebb magyar nézi meg a múzeumokat és kiállításokat, mint nyugati. Talán megoldás lenne, ha csak fél üveg italt rendelnénk az ebédhez, vacsorához…

Kulturális, történelmi látnivaló ugyanis legalább annyi van, mint természeti szépség. Kolostorok, kastélyok, lovagvárak tucatjai, bennük időszakos és állandó kiállítások. Mint például Karintia kincsesházában, a Lavant menti St. Paul magyar emlékeket is őrző, 900 esztendős bencés kolostorában. Miközben az Erdélyből menekülni kényszerült Páll Ferenc barátunk végigvezet a Habsburg-kiállításon, fölhívja figyelmünket az egyik legbecsesebb remekre, az Adelheid-keresztre. A IV. Henrik ellenkirályaként ismert sváb Rudolf von Rheinfelden lánya, I. (Szent) László királyunk felesége, Adulheyth/Adelheid ajándékozta St. Paulnak. A drágakövekkel gazdagon ékesített 11. századi ötvösmunka (a hagyomány szerint) Krisztus keresztjének egy darabkáját is őrzi. A kolostort előbb a törökök dúlták föl, majd Mátyás király seregei támadták meg. Szerencsére a páratlan szépségű és értékű műkincsek többsége átvészelte a nehéz időket, háborúkat.

Zöld jegy

Idegenforgalmunknak kemény ellenfele (inkább versenytársa) Karintia. Igaz, egészen mást kínál, mint mi, magyarok; az ottani színvonal, az ötletgazdagság, a jó közbiztonság, a vonzó árak, a helybéliek, vendéglátók korántsem mesterkélt szívélyessége remélhetőleg lépéstartásra készteti a magyarországi szakembereket. Láthattuk, hogy nem elsősorban osztályon felüli éjszakai bárokra, masszázsszalonokra van szükség az üdülővidékeken, nyaralóhelyeken, viszont egyáltalán nem ördöngösség például gyermekeknek játszósarok kialakítása a szállodában, és a vendégek rendelkezésére álló egy-két tucat kerékpár beszerzése. Ötlet továbbá, hogy a tavaknál szolgáló úszómesterek napozási tanácsokkal is ellátják a vendégeket, kirándulásokat szerveznek ifjú és idősebb növény- és állatbarátoknak, Gmünd helység Porsche-múzeumába, és környezetkímélésből személyenként 270 schillinglrt „mérik” a karintiai felvidéken akárhány utazásra érvényes összvonalas busz-, vonat- és hajójegyet! És jó, ha van a környéken megfizethető teniszpálya (a Klopeini- és a Turni-tó körzetében 57 található!), lovasiskola, úszásoktatás, jelölt turistaút, kultúratörténeti kirándulásajánló, teke- és golfpálya, lovas kocsis erdő-mező járás, nyári óvoda, olcsó (de nem lebuj) diszkó a tizen- és huszonéveseknek, a helyi népi hagyományokat és sajátosságokat kihasználó rendezvénykínálat.

Miniben a világ

Sikerült a 9500 négyzetkilométer területű, bő félmillió lakosú Karintiában a természeti szépségek (hegy, víz, erdő, mező, barlangok) és történelmi emlékek (példásan feltárt római kori településmaradványok, kitűnően karbantartott várak, kastélyok, gyöngyszem városmagok, skanzen, gazdag múzeumok és kiállítások, a klagenfurti Minimundus, ahol a világ leghíresebb építményei 25-szörös kicsinyítésben tekinthetők meg…) mellé a vendégvárás és -látás legfontosabb kellékét, a szívélyességet is fölkínálni, ajándékul adni az idegennek, aki barátként tér vissza legközelebb is erre a tájra.

Nem véletlen, hogy így van. A tartomány ókori neve, a kelta carant, azaz barát szóból származik. Carantanum – Karintia – annyi, mint a hely, ahol barátok vannak.