A történelem fordulatának lehetett tanúja cikkünk szerzője, aki egy esztendővel előbb, a vértanúk kivégzésének 140. évfordulóján is részt vett az aradi – keserű hangulatú – koszorúzáson. A decemberi romániai forradalmat követően nem egészen tíz hónappal ismét az ő tudósítását láthatták-olvashatták a Népszabadságban 1990. október 8-án a legnagyobb példányszámú hazai napilap olvasói… (A nyitó képen: Barabás Miklós litográfiája az aradi Tizenhármakról.)
(Kiküldött munkatársunk jelentése.) Borús, esőbe hajló időre ébredt szombat reggel a Maros-parti város. Ennek dacára már 10 óra körül emberek százai igyekeztek virággal a kezükben az aradi várhoz átvezető híd irányába, hogy idejében a megemlékezés színhelyén lehessenek. Ott, a várfalaktól délre, ahol kővel borított halmon mcgrendítően egyszerű szürke gránitobeliszk őrzi a 141 évvel ezelőtt kivégzett tizenhárom honvéd tábornok emlékét, s amelynek egy éve – mondvacsinált autóverseny ürügyén – még a közelébe sem engedték az emlékezni kívánókat.
Aradi asszonyok a megemlékezésen. (MTI Foto)
A helyi hatóságok most udvariasan és előzékenyen viselkedtek. Rendőrök irányították a városközpontból kifelé vezető úton a forgalmat, esetenként magyarul adva felvilágosítást a parkolóhelyet kereső autósoknak. Ugyanakkor a város és a megye vezetősége nem vett részt az eseményen, ami azért is lehangoló, mert – a legutóbbi esztendőktől eltekintve – ezt még a Ceausescu-diktatúra idején sem tagadták meg. A feltehetően magasabb helyről származó utasítás alapmotívuma tükröződött a helyi román nyelvű lap, az Adevarul október 6-i szerkesztőségi cikkében is. amely egyebek között ezt írta: „A 13 tábornok obeliszkje soha nem válhat románok zarándokhelyévé. Nem lehet megértésről és toleranciáról beszélni, amíg a türelmetlenség és az erőszak egyesek rossz tanácsadója marad … A tábornokok a magyar forradalom vértanúi, akik, tudatosan vagy sem, de eltűrték román földön a rablásokat és a gyilkosságokat, mindazt, amit a modern nyelv más szóval illet (értsd: népirtás). Le kellene vonni a viharos múlt tanulságait, amelyeket a románok megbocsátanak, mivel békében és nyugalomban kívánnak élni a magyarokkal…”
Ez a „megbocsátási szellem” sajnos, nemcsak a helyi vezetés, de az aradi román egyházi személyiségek magatartásán sem tükröződött. Előzetes ígéretük ellenére sem vettek részt azon az ökumenikus istentisztelten, ami az időközben tízezresre duzzadt tömeg jelenlétében délben kezdődött, és ahol öt felekezet – római katolikusok, evangélikusok, reformátusok, a magyar baptisták és a szerb ortodoxok – papjai végső egyházi búcsúztatásban részesítették a tábornokokat, a távollevők helyett románul is elmondva a Miatyánkot.
Az évfordulóra nemcsak a két ország állampolgárai jöttek el seregestül, de – a sokéves hagyománynak megfelelően – megjelentek a bukaresti magyar nagykövetség vezetői, és hosszú idő után első ízben Budapestről is érkezhetett hivatalos vendég Katona Tamás külügyi államtitkár személyében. A magyar történész-politikus nem jött egyedül, társaságában voltak Dessewffy Arisztid és Knézich Károly tábornokok kései leszármazottai is. Közülük Dessewffy Pál nyugalmazott bécsi bankár, a vértanú főtiszt dédunokaöccse, a Népszabadság kérdésére válaszolva elmondta, hogy még soha nem járt Aradon, és osztrák feleségével együtt nagy izgalommal készült erre az első látogatásra. A budapesti román nagykövetség két óra alatt megadta a vízumot, és jöhettek, a Knézich-család tagjaival együtt.
A megemlékezés valóban minden szempontból szép, méltóságteljes, felemelő esemény volt, amelyen részt vett egy román küldöttség is: a volt politikai foglyok szövetségének aradi vezetői. Gheorghe Pantea, a szervezet elnöke lapunknak elmondta, hogy szándékukban áll felkarolni az aradi vértanúk régi emlékműve újbóli felállításának ügyét. Megkapták a hozzájárulást ahhoz, hogy a jelenleg a várban őrzött szoborcsoport részeit kihozzák, és az erődítmény fala mellett, a kivégzés pontos helyszínén felállítsák.
A gyászszertartás után megindult a koszorúzók végtelen sora. A magyar kormány nevében Katona Tamás helyezte el a megemlékezés virágait, a bukaresti magyar külképviselet koszorúja mögött Rudas Ernő nagykövet és Aradi Sándor ezredes, katonai attasé haladt. Ott voltak a testvérmegye, Békés küldöttei is, és a Politikai Foglyok Szövetségétől a kiskőrösi Petőfi Sándor Társaságig számos magyarországi párt és szervezet képviseltette magát. Az aradi házigazdák után elhelyezte koszorúját az RMDSZ országos vezetősége – Szőcs Géza főtitkárral az élen –, majd a magyarlakta romániai városok és községek küldöttei következtek. Végül az emberek ezrei járultak az obeliszkhez, virágcsokraikkal szó szerint beborítva annak kőhalmát is.
Szőcs Géza az ünnepi órák után így összegezte benyomásait a Népszabadságnak: „Az ilyen alkalmak, amelyek nagyobb számú magyarországi látogató megjelenésével járnak együtt, előzetesen mindig egyfajta feszültséget, szorongást eredményeztek. Ez a nap újabb bizonyság volt arra, hogy a korábbi tendenciózus hivatkozások nem voltak igazak, csupán ürügyül szolgáltak egyesek fellépéséhez.”
A régi megyeházán a megemlékezést követően Gheorghe Garboran prefektus és más vezetők fogadták a magyar vendégeket. Katona Tamás megköszönte, hogy biztosították az ünnep zavartalan lebonyolítását, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben a tisztelgők között a magyarság maga mellett fogja látni a helyi hatalom és közigazgatás képviselőit is.
Az aradi vértanúk emlékműve a vár mellett, a Váralja szomszédságában, ahol a 13 aradi vértanút kivégezték. Haeffner Ernő, Győr város főszámvevője kezdeményezte az aradi vértanúk kivégzésének helyén felállítandó emlékmű megépítését, valamint október 6. nemzeti gyásznappá nyilvánítását.
A beszélgetés után Katona Tamás így foglalta össze benyomásait lapunknak: „A mai nap sikere rossz beidegződéseket. gyanakvásokat tüntethet el, s ez roppant fontos eredmény. E két országnak ugyanis egymás mellett, sőt, ha lehet, együtt kell végig mennie egy nagyon nehéz úton, amelyet előítéletek szegélyeznek. A magyar politika számol ezzel, és e gondok eltüntetésén fáradozik. Ezért üdvözölünk minden olyan reális közeledési lehetőséget a két ország között, amely több üres szép szavaknál. Hiszen a közhelyeinket már rég kölcsönösen elmondtuk egymásnak. Úgy érzem, hogy ez a mai nagyon szép, méltó megemlékezés, amelyre az eleinte mereven elzárkózó román álláspont módosulásával mégis sor került, reményt ad a további előrehaladáshoz. A bukaresti vezetés ezen az úton haladva érheti el saját európai céljait, és mi ezekhez a lépéseihez nagyon sok sikert kívánunk Romániának. Nekünk nem érdekünk, hogy egy elszigetelt, elkeseredett, magába zárkózó ország álljon határaink mellett. Azt szeretnénk, hogy egy elégedett, európai Románia legyen a szomszédunk, amellyel gazdaságilag is és kulturálisan is együtt lehet működni. Ezt a mai napot ez irányba tett lépésnek érzem, ezért is – és történészként is – örülök, hogy itt lehettem.”
*
A bánáti Eleméren Kiss Ernő vértanú sírjánál szombaton koszorút helyezett el Őszi István belgrádi magyar nagykövet, dr. Ország Imre ezredes, katonai és légügyi attasé, valamint Svraka István tanácsos. Ott voltak a megemlékezésen a zrenjanini községi tanács vezetői és a helyőrség képviselője. A sírboltnál a jugoszláv néphadsereg katonái álltak díszőrséget. (MTI)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)