Nem tudom, hogy a ma Magyarok Világszövetsége néven ismert egyesület elődjének tekinti-e az „átkosban” évtizedekig azonos néven működött szervezetet, aminek ugyancsak évtizedekig kiváló minőségű hetilapja is volt, főszerkesztője pedig egykori kedves, sajnos, nagyon fiatalon elhunyt, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokra szakosodott külpolitikus újságíró kollégám, dr. Halász György. Gyurival a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a Magyar Hírlap („az a lap” sincs már…) külpolitikai rovatában dolgoztunk együtt olyan kiváló kollégák társaságában, mint a „soknyelvű” Major László, Arató Gábor, Pálfi Viktor, Todero Frigyes, Szalay Hanna, Molnár S. Edit, majd pedig az ugyancsak sokoldalú, a kairói magyar intézetből hazatért Szászi József, az elsősorban Olaszországra szakosodott, ám csaknem az egész világot „radarja képernyőjén figyelő”, a született úriember Gyapay Dénes… Rendkívül jó közösség volt a miénk, ami hagyományosan Budapest talán legjobb kávéházában, a szerkesztőségi épület földszintjét elfoglaló New Yorkban tartotta hetente szokásos rovatértekezleteit…Halász Gyuri a nyolcvanas évek derekán elköszönt a gárdától: a Magyarok Világszövetsége lapjának lett a főszerkesztője. Később már az alábbi írásom (Magyar Hírlap, 1988. december 31.) informátoraként beszélgettem vele. (A nyitó képen a Magyar Hírek 1989. évi Kincses Kalendáriuma; évtizedekig Boldizsár Iván Kossuth-díjas író, újságíró szerkesztette.)
Benczúr utca 15. A főváros hatodik kerületének szívében magasodó sarokpalota első emeletén, néhány szobában húzódik meg a Magyar Hírek szerkesztősége. A Magyarok Világszövetségének kéthetente, 32 oldalon, színes mélynyomással, több, mint ötvenezer példányban megjelenő lapja a 42. évfolyamát jegyzi. Főszerkesztője Halász György. Vele beszélgetünk postabontás közben.
– Ahogy látom, nem csupa karácsonyi meg újévi üdvözlet a mai posta. Miről írnak a nagyvilágban élő magyarjaink?
– A legtöbben cikkeinkre, olvasói véleményekre reagálnak. Élénk párbeszédet, szenvedélyes vitát folytatnak egymással is. Sokan tanácsot, felvilágosítást, segítséget kérnek tőlünk. Itt van mindjárt egy megdöbbentő eset Ausztráliából. A levelet angolul írta a hölgy, magyar–angol szótárt kér sürgősen. Negyven évvel ezelőtt kivándorolt édesanyja ott ment férjhez, a lánya nem tud magyarul. Az anya súlyosan megbetegedett, s azóta nem hajlandó angolul megszólalni. A lánya nem érti, mit kíván, kér idős édesanyja, aki megérti ugyan a lánya angol beszédét, de magyarul válaszol. Légipostán küldünk szótárt, és megírjuk, hol a legközelebbi magyar egyesület…
– Rapai Ferenc a svájci Schlierenből közli: meghalt egy barátja, aki az USA-ban dolgozott, súlyos a vesztesége… Sokan úgy fordulnak a szerkesztőségünkhöz, mint régi ismerőshöz, baráthoz. Meg akarják osztani velünk a bánatukat vagy éppen örömüket, amikor egy-egy rendezvényről, kiállításról számolnak be. Íme: értesítés az NSZK-beli Aschaffenburgból, ahol egy párizsi magyar szobrász, Gecse Viktor kiállítása nyílt meg. Ez a levél is Nyugat-Németországból jött: az Offenbachban élő Egei Sándor nem mindennapi kérése, kérdése: Zrínyi Miklós domborművű képmását kívánja elhelyezni a háza falán. Van-e otthon ilyen, hogyan juthatna hozzá?
– Ez szokatlanul kemény hangú levélnek tetszik: közli-e a Magyar Hírek a franciaországi Strasbourgban élő hazánkfia sorait?
– Szándékaink ellenére lenne, ha álszent módon csak a pozitív, az óhazára és állampolgáraira, állami, politikai vezetőire csak jó fényt vető véleményeket, megnyilvánulásokat tennénk közzé. Döntse el az olvasó, igaza van-e vagy sem e levél írójának, amikor ekként fogalmaz: „…A múlt terrorjai nagyon sok magyart űztek külföldre, és még ma is sokan elhagyják az országot… Itt, Nyugaton nem fosztanak meg senkit sem az állampolgárságától. Ezt a divatot csak a szocialista államok ismerik…
– Most három is jött, de jóformán mindennap találunk olyan levelet, amelyben kifogásolják: az állampolgárságukat soha el nem vesztett, Nyugaton élő magyaroknak is beutazó vízumot kell váltaniuk, és ha 30 napnál tovább szeretnének maradni, újra tartózkodási engedélyért kell folyamodniuk. Időbe, bosszúságba, pénzbe kerül mindez. Miként idegesítő és fölöslegesnek látszó előírás az is (egy svájci magyar tette szóvá ismét levélben), hogy a külföldi a magánszálláson addig nem hajthatja nyugovóra a fejét, amíg be nem jelentkezik a rendőrségen. Idegenforgalmi csúcsidényben órákig állhat sorba egy-egy Balaton-parti rendőrőrsön. Az intézkedést valamikor az 50-es években találták ki. Egyet viszont ne felejtsünk el: manapság húszmillió idegen fordul meg Magyarországon! – figyelmeztet svájci levélírónk.
– Elgondolkodtatók Sterkóczy Magdolna sorai is, itthoni tapasztalatairól a svédországi Helsingborgból számol be: „…Sok megdöbbentő esetre lettem figyelmes. Titkárnő, aki egy munkaidő alatt két helyről kap fizetést, mert a mellékest is a főidőben csinálja… Adóellenőr, aki szorgalmasan, napi 14 órát gürcöl, de saját személyi jövedelem adóját csökkentendő, munkahelyeit papíron megosztja a családtagjai között… Vállalati igazgatók a magas fizetésükön túl hatalmas prémiumokat is bezsebelnek. Az ilyesmi nálunk, Svédországban is eretlen. Miért akkor az átlagosnál háromszor-négyszer nagyobb fizetés? Nem csoda, ha így az ország nehéz gazdasági helyzetbe kerül!”
– Cégek, vállalatok is írnak külföldről a Magyar Híreknek? Ez a levél például meglehetősen hivatalosnak látszik, a nyomtatott fejlécről ítélve!
– Régi és kedves barátunk ő is. George Kibedi (North York, Kanada) közgazdász, hatvan-egynéhány országban működtet gazdasági tanácsadó irodát. Két esztendővel ezelőtt egy budapesti szakmai tanácskozáson Kibedi úr fölajánlotta: álandóan és rendszeresen fogadna (saját költségén!) ösztöndíjast hazulról az irodájába. Azóta sem jelentkezett nála senki sem. George Kibedi most arról értesít bennünket, hogy a jővő októberben a Kanári-szigeteken környezetvédelmi világkonferenciát szervez. Kéri, javasoljunk neki magyar előadókat. Minden költséget állna.
„…Az előadást nemcsak megtarthatná a magyar szakember, hanem a szöveget ki is adnánk, köröznénk a világban, és a legjobb tájékoztató 16 ezer amerikai dollár különdíjat is kap!” Megjegyzi továbbá, azért akarja kinyomtatni az előadást, hogy beruházásra, együttműködésre hajlandó cégek pénzt, technológiát vigyenek Magyarországra. A múltkor egy tehetős kanadai magyar üzletember azt közölte velünk, hogy megbánta, amiért alapítványt ajánlott föl nekünk. Neki kell ugyanis egy halom aláírást beszereznie ahhoz, hogy az alapítványa életbe léphessen. Egyebek között igazolnia kell: honnan származik a pénze az alapítványra.
– Képeslap Washingtonból. Ki küldte?
– C. Klay, azaz Sziklay Andor, aki 14 évesen került ki Amerikába, és külügyi szolgálatból, követtanácsosként vonult nyugállományba. A karácsonyi üdvözlet mellett arról értesít, hogy megjelent a könyve, a Magyar lábnyomok.
– A levélen bélyegző: Kutasi Kovács Lajos. Ez az a bizonyos Kutasi Kovács?
– Igen. akiről közismert, hogy a háború éveiben nemzetiszocialista eszméket szolgált újságíróként. De az is igaz, hogy ő már az ötvenes évek végén hirdette: csak az a jó magyar, aki Magyarországgal tartja a kapcsolatot. Ezért aztán őt a latin-amerikai magyar jobboldal kigolyózta soraiból. Kutasi Kovács az elsők között kezdett el hazajárni, szégyelli s megkövette a múltját. Lánya néprajzkutató Angliában, magyar témából írta a disszertációját. A veje a nemzetközi hírű karmester, Vásári Tamás…
Postabontás közben mondja Halász főszerkesztő, aki egyúttal a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja is:
– Erkölcsi parancs, hogy a magára valamit is adó országnak, nemzetnek kötelessége törődnie a belőle származókkal, éljenek akárhol is a világban. A legfőbb cél: megtalálni a fő találkozási-érintkezési pontokat a külföldi magyarokkal. Nem szabad mindenben egyetértést várni tőlük akkor, amikor idehaza sincs teljes nézetazonosság összes ügyeinkben. Többségükben ők is, miként mi, a magyarországi helyzet, körülményeink jobbítására törekszenek. A maguk módján és eszközeivel ápolják anyanyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat, és egy pillanatra sem engedik lazulni azokat a szálakat, amelyek összekötik őket velünk, a szülőfölddel, szüleik, nagyszüleik hazájával.»
