Kedvenc műfajom volt egész pályafutásom alatt a portré és a riport. Amikor a kérdezett és a krónikás egy kis időre letelepedhet akár egy kávé mellé, hogy jót beszélgethessen azzal, akiről írni szeretne, vagy ha ilyet nem kínálnak a körülmények, akkor állva, a teendőktől néhány lépésnyire faggassa lapátnyélre támaszkodó beszélgetőtársát. Pályám kezdetén, ipari-gazdasági rovatban dolgozó újságíróként külön rovatcím alatt igyekeztem bemutatni azokat, akiket mindenekelőtt munkatársaik ajánlottak, mint arra érdemest, akit mindenképpen meg kell ismertetni az olvasókkal, mert sokak által tisztelt, szeretett, példás személy. Miként volt csaknem hat évtizeddel ezelőtt Ábrahám Istvánné is, a Magyar Selyemipari Vállalat soproni selyemszövő-gyárának dolgozója. A róla szóló írás 1966. június 12-én jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban. (A mostanság készült nyitó képen már alig ismerhető föl az osztrák Trebitsch család által az 1920-as évek végén alapított, a soproni Kőszegi út két oldalán egymással szemben működött Trebitsch S. és Fiai Selyemárugyár Rt. meg Soproni Selyemipar Rt.; a kivonuló németek mindkettőt fölrobbantották. Helyreállításuk után a Magyar Selyemipar Vállalat része lett, és működött 35 évig, míg föl nem számolták…)   

«Vannak emberek, akiknek kijut az élet számtalan megpróbáltatásából, kiknek sorsa kemény küzdelmekkel tűzdelt, csupa gond. Az ilyenek csak elvétve ízlelgethetik az apró örömöket, és ami boldogság másnak csupán a pillanat tovaröppenő derűjét fakasztja, az nekik erőt, bizakodást adó gyógyforrás.

Milyen az újrakezdés élménye a tragikusan végződő évek után? Erre alighanem Ábrahám Istvánné, a Magyar Selyemipari Vállalat soproni selyemszövő-gyárának dolgozója pontosan tudna válaszolni…

A háború rémületét felváltó tavaszok új életek pattanó rózsabimbóit termették ennek az erős asszonynak a sorsában. Azóta az egyik rózsaszál – akárcsak édesanyja – saját kis rózsáját fürdeti hűs harmatban, és az asszonnyá érlelő napsugárral melengeti kicsinyét.

De idáig eljutni mennyi megpróbáltatás! Összeszámolni sem lehet talán. Megrokkant férj, két gyermek, idős anya és önmaga eltartása nehezedett Ábrahámné vállára, az akkor húsz-egynéhány esztendős vállakra. Három műszak, bejárás, otthoni munka, gyermeknevelés, küzdelem a betevő falatért, és soha nem engedni a csüggedés ostromának. Hát mennyit bír el az ember? Nagyon sokat, hiszen még betegen is képes arra, amire makkegészségesen.

Íme a példa: hat évvel ezelőtt Ábrahámné is megrokkant; ízületei görcsös csomókként ékelődtek testébe, mozdulni alig tudott. Egy lehetőséget emlegettek neki: rokkantként otthagyni a csattogó szövőszékeket, a színektől tobzódó hűvös selymeket, a vígaszért és bátorításért hozzá forduló munkatársakat, a számára életet jelentő örökmozgást, a megújulást hozó hétfőket. Elhagyni mások gondjait, búját-baját és örömét, amelyet anyaként és orvosként ápolt… Lehet ezt?

Nem lehet! De ha lehetett volna, akkor sem engedték volna azok, kikkel együtt munkálkodott, barátaival, elvtársaival. Húsz esztendővel ezelőtt szinte ösztönösen jelentkezett a pártba. – „Ott az én helyem, ahol a többi szegényemberé; azért, hogy többé ne legyen szegényember A szakszervezet is pártját fogta: ilyen lelkes aktívát, mint Ábrahámné, nem hagyhat cserben megpróbáltatásai mélypontján.

Idegenkedtek tőle a gyár vezetői: szövőnőt műszaki munkára? Még mit nem? De bizonyított. Azt, hogy gyártásközi ellenőrként is teljes értékű ember lehet, hogy így is legalább annyi dicséretet, elismerést szerezhet magának – és önzetlen segítsége jóindulata révén – társainak is, mint amennyit annak előtte kapott. Ábrahámné a régi maradt, ahogy ő mondja: „a gyerekek

mamija”, – így szólítják szerte az üzemben. Egykoron hat gépen dolgozott. Mindig ott van a szövődében, és mindenütt, ahol úgy érzi, hogy szükség van rá.

Szakszervezeti tisztsége folytán a munkásellátási ügyeket intézi. „Övé” a bölcsőde, az étkezde, a konyha, a fürdők, az öltözők, az ő gondja a szanatóriumi beutalók igazságos szétosztása, az idős dolgozók előkészítése a nyugdíjazásra, újságot terjeszt… Megyei tanácstag. Számos teendője között jut ideje meglátogatni a szociális otthonokat.

és telik erejéből harcolni a tehetetlen öregek sorsának jobbra fordításáért. „Az édesanyámat láttam azokban a kicsi, remegő, elesett, fehér hajú asszonyokban, akiket legtöbbször gyermekeik közömbössége taszít a kilátástalanságba. Reményt kell adni nekik, vigasztalást, segíteni nekik életük alkonyán is újrakezdeni…”

És ez eddig sikerült is Abrahám Istvánnénak, mert az újrakezdés tapasztalataitól, vasakarattól, szívós szorgalomtól gazdag, erős asszony ő.»