(Írta: Lévai Júlia/Újnépszabadság) Nem ártana hangosan elmondani a nyilvánosságnak, hogy valahányszor a környező országokban sérelem éri az ott élő magyarokat, azt 90 százalékban Orbán politikája okozza. Kifejezetten ő az, aki bajt hoz a határon túli magyarokra. Ezt bizonyítja az a munkácsi eset is, amire a miniszterelnök a legutóbbi parlamenti beszédében hivatkozott, és aminek jelentőségét akkorára nagyította fel, mintha ez általában példázná az ukrajnai magyarság ugyancsak alaposan eltúlzott jogfosztását. (A nyitó képen: ukrajnai magyarok.)
Holott csupán egy extrém helyzetről volt szó, ami maximum jogkorlátozásnak nevezhető: az egyik munkácsi iskola vezetője megtiltotta a magyar Himnusz eléneklését az évnyitón.
(Erről a Klubrádió Bolgár György vezette Megbeszéljük című műsorában is beszélt az ukrajnai ügyekben tájékozott hallgató, aki elmondta: a munkácsi iskola élére nemrég neveztek ki egy vér-nacionalista ukrán igazgatónőt. Ami ott történt, az az ő egyéni akciója volt, mert amúgy az ilyesmi egyáltalán nem jellemző az országra, aminek állampolgárai a származásuktól függetlenül – tehát az ukrán állampolgárságú magyarokkal egységben – küzdenek a hazájuk szabadságáért. Amit egyébként számos, más forrásból is tudunk.)
Ezzel egyébként nem tett mást a munkácsi iskolaigazgató, mint amit Orbán is szokott, és ami a fasizálódó nacionalizmus egyik alapképlete: a népet azonosította annak politikai vezetőjével, nacionalista szóhasználattal a Vezérével. És mivel Magyarország tényszerűen ukránellenes kormányfőjét egy ellenük gyűlöletet szító, ellenséges személynek látja (és nem ok nélkül, hiszen ahhoz nem kell ukrán nacionalistának lenni, hogy az ilyesmit támadásként értelmezze az ember), ezért a velük azonosított, ott élő magyarokat is ellenségekként kezelte, és így rajtuk verte le az Orbántól elszenvedett sérelmeit. Amit viszont Orbán arra használt fel, hogy az esetet a generális jogfosztás példájának beállítva, másfél évre visszamenőleg indokolja vele a saját, Ukrajna-ellenes viselkedését…
majd pedig kijelentse: amíg nem állítják le az országban a magyarok – úgymond – jogfosztását (na hiszen: Orbán, mint a jogállamiság és a jogegyenlőség védelmezője!), addig nem támogatja Ukrajna háborúját. (A „honvédő” szót gondosan elhagyta a „háború” szó elől). Ennél aljasabb eljárást nehéz elképzelni, hiszen itt a miniszterelnök úgy tesz, mintha az ő, 2022. február 24. óta folyamatosan fennálló elhatárolódását az ukrajnai támogatásoktól valóban okozhatta volna egy 2023. szeptemberi, ráadásul extrém, egyedi esemény. Továbbá mintha az ő térfélváltása a Putyin-pártiságról egy esetleges Ukrajna-pártiságra valóban azon múlnák, hogy Munkácson a magyar gyerekek elénekelhetik-e az évnyitón a magyar Himnuszt. Miközben mindnyájan tudjuk: az egész azon múlik, miképpen alakul az ő, Putyinnal fennálló, átláthatatlan és a lényegét illetően titkokkal övezett függési viszonya. És aminek természetesen semmi köze semmiféle munkácsi iskolai konfliktushoz.
Vagyis: a magyar társadalom a jelen pillanatban egy titkok és hazugságok mögé rejtett politikai játék vezérlete alatt áll. Így értelemszerűen azt sem döntheti el, hogy ő maga miként viszonyul mindehhez, tehát hogy mit támogatna, és mit ellenezne a kormány politikájában, ha tudna annak valóságtartalmáról. Magyarán: süketen és vakon vesz részt egy olyan folyamatban, amely pedig őt is érinti, hiszen az a társadalom számára sem mindegy, hogy miként alakul az ország kapcsolata Ukrajnával. Kerestetnek tehát olyanok, akik képesek megszüntetni ezt a vakságot és süketséget, és ezzel megteremteni annak lehetőségét, hogy a társadalom visszaállhasson a tényleges társadalmi működés állapotába, amiben azután végre a valóság ismeretében dönthet. A végső döntés ugyanis mindig a társadalomé, és ezért az jár jól, aki ezt a saját stratégiája alapjává teszi.
A szerkesztő megjegyzése: A címet a szerkesztő adta, akinek a cikk olvasása közben a Himnusz sorai csengtek a fülében: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!“