Cikkünk szerzője Erdős André nyugalmazott nagykövet. Szakmai pályafutását a Külügyminisztériumban töltötte. A Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében folytatott tanulmányai után, 1965-ben kezdte meg állami szolgálatát. Első külföldi kihelyezése Marokkóban volt, majd a multilaterális diplomácia terepére váltott. 1973-tól külföldön és itthon az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlettel (EBEÉ) foglalkozott, majd 1978-ban New Yorkba, az ENSZ székhelyén folytatta diplomáciai küldetését. 1982–86 között Várkonyi Péter külügyminiszter személyi titkáraként tevékenykedett, ezt követően léptették elő nagykövetnek és ő vezette a magyar küldöttséget az EBEÉ bécsi utótalálkozóján 1986–89 között. 1990-ben állandó képviselőként dolgozott a New York-i magyar ENSZ-képviselet élén. Abban az időszakban, 1992–93-ban nem-állandó tagként képviselte Magyarországot az ENSZ Biztonsági Tanácsában. 1994–98 között a multilaterális ügyekkel (ENSZ, NATO, EBESZ, regionális szervezetek stb.) megbízott helyettes államtitkári tisztséget töltötte be. 1998–2002 között ismét hazánk New York-i ENSZ-képviseletét vezette. Ezt követően 2002–06 között a Magyar Köztársaság párizsi nagyköveteként dolgozott. Hazatérte után a miniszterelnökség kül- és biztonságpolitikai tanácsának tagja volt. Jelenleg a Magyar ENSZ-társaság és a Magyar Atlanti Tanács alelnöke, a Szegedi Tudományegyetemen angolul és franciául oktat.
Múltamra visszatekintve megállapíthatom, hogy több sajátos esemény is „színesítette” szakmai életemet, ideértve egyetemi tanulmányaimat is. 1959–65 között az IMO rövidítéssel ismert Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében tanultam, ahová Sztálin halála után hat évvel érkeztem meg. Ezt azért jegyzem meg, hogy a tisztelt Olvasó megpróbálja elképzelni, milyen idők járhattak akkoriban a Szovjetunióban. A külföldről érkezett tanulókat diákotthonban szállásolták el eléggé mostoha viszonyok között, a magánéletről, a melegvíz-szolgáltatásról, a tisztálkodási lehetőségekről, a mellékhelységekről stb. most nem kívánok szólni.
Moszkvai diákszállásunk 1959-ben...
…és ilyen volt/lett az épület 2005-ben, már egy étteremmel és egy sörkerttel kibővítve a földszinten.
A diákotthon szobáiban négyesével szállásoltak el bennünket. E kép az én szobámról készült.
Erdős André kongói évfolyamtársával Moszkvában.
Egyetemünkön nemcsak az ún. szocialista országok diákjai, hanem a harmadik világból érkezettek is tanultak. Itt egy kongói diáktársammal vagyok látható, aki az egyik nyári szünidőben hazalátogatott Kongóba, ahonnan már nem tért vissza, mert a Lumumba-ellenes erők meggyilkolták.)
Akkoriban a szovjet élet körülményei, a még sztálini reflexekkel működő társadalom mindennapjainkat is szervesen áthatotta. Moszkvát csak külön közigazgatási engedéllyel lehetett elhagyni, s az országban máshová utazást szovjet állampolgárok és külföldiek számára egyaránt korlátozták. Az első évfolyamos magyar diákoknak az első téli szünidő alatt tilos volt hazautazniuk Magyarországra, mert – kinti viszonyaink ismeretében – az illetékesek szemében nem volt kizárható, hogy egyesek közülünk egyszerűen nem utaznak vissza Moszkvába.
E képhez tartozik az is, hogy bár oktatásunk fő célja a népi demokráciák diplomáciájának képviselete volt a nemzetközi színtéren, az ezzel nem egyező vagy ellentétes nézeteket ismertető nyugati sajtótermékekhez csak külön engedéllyel lehetett hozzáférni az egyetem könyvtárában. Bármilyen, Nyugatról származó könyv vagy újság már eleve gyanút keltett. Egyik utamon Budapestről vissza Moszkvába, az akkori szovjet határállomáson, Csapon, a szovjet határőrök gyanúját keltettem fel azzal, hogy poggyászomban ott volt Agatha Christie egy New Yorkban kiadott angol nyelvű könyve.
Az IMO-n jó néven vették, ha diákjaik a megadott tanulandó külföldi nyelven olvasnak. Nos, a határőrök közölték velem, hogy a kérdéses könyv „tiltott irodalom”. Következett csomagjaim teljes átkutatása, s csak ezt követően adták vissza a könyvet és engedtek be a Szovjetunióba.
Magyar ösztöndíjasok téli kiránduláson a Baltikumban.
Mindig szerettem a zenét, s ez a hobbim Moszkvában sem hagyott el. Moszkvai egyetemeken tanuló magyar ösztöndíjasokkal elhatároztuk, hogy létrehozunk egy zenekart, mely hamarosan igen népszerű lett a szovjet fővárosban. Új színfolt voltunk, hiszen az akkor működő, középkorú tagok alkotta, „konzervatív” tánczenét szenvtelenül játszó orosz együttesekkel ellentétben egy külföldi fiatalokból álló, nyugati slágereket előadó, a helyiek által eddig még nem látott – szerintem a Szovjetunióban először általunk bevezetett – elektromos gitárral, drótokkal és erősítővel felszerelt, energikusan zenélő csapat jelent meg.
Moszkva, 1961: a „magyar zenekar” első fellépése.
A „vengerszkij orkesztr” néven ismertté vált zenekarunk igen sok helyre, elsősorban diákotthonokba kapott meghívást, ahol teljesen ingyenesen léptünk fel. Én magam doboltam (a képen középütt) és időnként énekeltem is.
1965-ben Szocsiban egy diáküdülőhelyen pihenhettünk néhány napig; a szervezők feltételnek szabták, hogy minden este zenéljünk az ott vakációzó egyetemistáknak. Abban az időszakban léptünk fel élőben az akkor még létező nemzetközi Intervízió műsorában.
Az akkori állapotokra és saját magunk szellemiségére jellemzően eszünkbe sem jutott, hogy pénzt kérjünk a fellépéseinkért. Nem győztem áldani a sorsot, mert így jóval kellemesebben teltek a moszkvai évek, s gyakori muzsikálásunkat követően csak késő este kellett visszatérnem a rideg diákszállásomra.
Ám közben váratlanul beleütköztünk a szovjet valóságba, azaz nemcsak zenénk, hanem a fellépéseink közben kialakult légkör és az a mód, ahogy közönségünk táncolni kezdett, kivívta az „illetékesek” nemtetszését. A népi demokráciákból érkezett diákoknál, akiket a bevett szóhasználat egyszerűen csak „demokratáknak” nevezett, még csak-csak elviselték, hogy a fiúk-lányok „kidobósan”, a megengedettnél kissé lendületesebben forogtak a parketten, de a szovjet egyetemisták esetében ez kifejezetten ellenszenves és megengedhetetlen volt. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása az volt, amikor az egyik moszkvai diákotthonban fellépésünk közben az egyik helyi szervező felugrott a színpadra, szó szerint kikapta kezemből a dobütőket és rám rivallt, hogy „Azonnal hagyják abba!”. Megjelenése nyílván összefüggött a táncteremben uralkodó légkörrel, a szovjet fiatalokat fertőző magatartással, táncmodorral. Szerencsére, ennek az incidensnek ránk, külföldi ösztöndíjasokra nem lett semmilyen kellemetlen hatása. De egy későbbi epizód azt mutatta, hogy azért ez a fajta mentalitás, a szovjet kultúrpolitika hatása megérinthetett magyar diáktársakat is. Amikor az egyik április 4. alkalmából a Lomonoszov Egyetemen rendezett ünnepségen zenekarunk is fellépett, a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalt twist-ütemben adtuk elő. Ezt követően magyar forrásokból visszahallottuk, hogy ezzel az aktussal együttesünk „szembe köpte felszabadítóinkat”… Végül is fél évszázadot kellett várni arra, hogy a moszkvai utcákon láthatóan is megjelenjék az a hangulat, melynek annak idején zászlóvivői voltunk.
Zenei hajlamaim a későbbiekben New York-i ENSZ-kiküldetésemre is elkísértek. Felütésnek számított a világszervezetbe újonnan érkezett nagyköveteket bemutató Diplomatic World Bulletin című ENSZ-kiadvány egyik cikke. Az 1991 márciusában megjelent számban beszélgetés készült velem „Erdős magyar nagykövet zenész volt Moszkvában” címmel. A többi közt arról írt a szerző, hogy „egyike volt annak a zenészekből álló csapatnak, amely bevezette a Szovjetunióban az elektromos gitárt olyan Beatles-slágerekkel, mint a „She loves me” és más nyugati pop-számok, és mindezt akkor, amikor ez még ismeretlen vállalkozásnak számított a vasfüggöny mögötti térségben”. Kint tartózkodásom idején számtalan alkalommal léptem fel Amerikában élő magyar zenészekkel és ENSZ-beli muzikális kollégáimmal együtt különféle rendezvényeken, és ebbéli tevékenységem még érdekesebbé tette amerikai éveimet.
Kétéves BT-tagságunk végén búcsú bulit rendeztünk képviseletünk épületében, ahol angol és francia nyelven adtunk elő retro dalokat.
Ötletekből sohasem fogyott ki missziónk. Itt 1998. április 1., a bolondok napja alkalmából hívtuk meg kollégáinkat (jobb oldali kép). Egy jazz-est ENSZ-beli kollégákkal, 1999 nyarán. Senkit se tévesszen meg ez a kép: New Jersey-i zenei estünkön svéd kollégám skót dudásként lépett fel.