(Cikksorozatunk eddig megjelent részei itt érhető el: Egy nagykövet emlékei, avagy: a diplomata-karrier kacskaringói (1.); Egy nagykövet emlékei, avagy: a diplomata-karrier kacskaringói (2.); Egy nagykövet emlékei, avagy: a diplomata-karrier kacskaringói (3.); Egy nagykövet emlékei, avagy: a diplomata-karrier kacskaringói (4.) – tessék kattintani!) A New Yorki ENSZ-missziók nem légüres térben léteznek. Az amerikai társadalom, az egyetemek, a számtalan nem kormányzati szervezet (NGO) kapcsolatot keres az ott dolgozó diplomatákkal. (Nyitó képünkön: látogatás Arkansasban, ahol beszédet tartok.
Sri Chinmoy költő, zenész, békeharcos az ENSZ-szel szoros kapcsolatban állt és 1998-ban indított súlyemelési fellépéseiben kb. 7000 személyt emelt magasba.
Ezt mi sem tudtuk, nem is akartuk kikerülni. A civil társadalommal való kapcsolattartás akkor is, ma még inkább, szerves része annak, amit gyakorlati diplomáciának neveznek. Se szeri, se száma azoknak a szervezeteknek, intézményeknek, ahol az 1990-es években Bostontól San Diego-ig, Seattle-től New Orleans-ig megfordultunk.
Ez lehetőséget adott arra, hogy ebben a hatalmas kiterjedésű országban megfogható módon elhelyezzük Magyarországot a térképen, ismertessük történelmünk fő vonatkozásait, a rendszerváltozás kihívásait és álláspontunkat az aktuális külpolitikai kérdésekben. Értékelésem szerint az ilyen rendezvények, megnyilvánulások nagyobb hatással bírnak a hallgatóságra, mint egy jól megírt ENSZ-közgyűlési beszéd.
Ebből a tevékenységből nagy energiával magam is kivettem részemet. E rendezvények közé tartoztak a találkozások is a helyi magyar közösségekkel.
Nos, 1993 márciusában megérkezett az első reagálás Budapestről: „ha a magyar kormány bármely hivatalos képviselője tart… előadást, annak időpontját és témáját egyeztesse az Egyesült Államokban akkreditált magyar képviselettel. …az Ön előadását (és újabban a New Brunswick-it) egyesek úgy értelmezték, hogy az idealizálta az 1980-as évek második felének magyar külügyi vezetését.”
Válaszomban jeleztem, hogy előadásaim időpontjait a meghívóim szervezik, s nem értem, miért kellene nekem azok témáját és időpontját mással is egyeztetni. Ami pedig a New Brunswick-i előadást illeti, javasoltam, vegyék fel a kapcsolatot az előadás szervezőivel, a résztvevőkkel, és kérjék ki véleményüket. Két New Jersey-i magyar közötti, hozzám a későbbiek során eljuttatott levelezésben az egyik fél ezt írta az előadásról: „Ez az ember az eddigi kormányképviselők legtartalmasabb egyéniségének hangzik, aki nyilván a saját – nagyon jó – fejével is tud és mer gondolkozni, anélkül hogy mások tyúkszemére lépjen.”
Napok múlva jött a budapesti utasítás, hogy „Az ENSZ-en kívüli tevékenységet illetően… köteles szorosan egyeztetni a washingtoni nagykövetséggel mind szereplésének helye, dátuma, mind pedig tartalma esetében…Washingtoni nagykövetünk egyben észak-amerikai regionális koordinátor is.”
Nem kívánom kommentálni a fentieket. Ezt követően 1993 végéig nem is fogadtam el újabb felkéréseket, mert az ilyen „szoros egyeztetést” irracionálisnak és megalázónak éreztem. Aki ismeri a diplomáciai szolgálat világát, az tudja, hogy ha pl. a párizsi UNESCO-központban működő magyar képviselet vezetőjét meghívják Lyonba, az illető nem egyeztet helyszín, időpont és tartalom (sic!) vonatkozásában a franciaországi magyar nagykövettel, s ha netán a genfi magyar ENSZ-nagykövet Lausanne-ba tart egy találkozóra, nem keresi meg berni külképviseletünk vezetőjét a részletek megtárgyalása céljából. Arról már nem is beszélve, hogy külügyi rendszerünkben az egy adott térségben működő magyar képviseletek feje fölött átnyúló sem észak-amerikai, sem dél-amerikai, de más fajta „regionális koordinátor” sem létezett. Végezetül: ennek az egész ügynek kifejezetten politikai háttere volt, amelyben a rendszerváltozással összefüggő bizalmatlanságnak és rosszindulatnak volt szerepe.
Megtisztelő vendégszeretet: Arkansas állam kormányzója a saját székébe ültetett.