Infovilág: Előző nyolc filmjét testvérével, Vincent-nal és a haverjaival, Thomas Sorriaux-val és Michaël Younnal forgatta. Ők mit mondtak erről a korábbiaktól eltérő, inkább klasszikus megközelítésű vígjátékról?
François Desagnat: Vicces, hogy ezt kérdezi. Először még a vágóasztalon mutattam meg a filmet korábbi filmjeim rendezőtársának, Thomas Sorriaux-nak, hogy kikérjem a véleményét. Akkor úgy éreztem, hogy nem túlságosan volt oda érte, igaz, akkor még nem volt teljesen összerakva az anyag. Azután az Alpes d’Huez-i fesztiválon megnézte a kész alkotást, és amikor a vetítés végén összenéztünk, láttam rajta, hogy nagyon tetszett neki. Fontos volt nekem a véleménye. Közösen egy teljesen másféle, inkább afféle amerikai stílusú, szkeccseken alapuló stílust alakítottunk ki, így az új film nem az ő világa, ezért is elégedett vagyok, hogy mégis megkedvelte.
– Most, hogy rátalált erre az új, inkább hagyományosnak nevezhető stílusra, mit gondol, ennél is marad, vagy visszatér a helyzetkomikumon alapuló filmekhez?
– Nem is tudom. Már azzal is elégedett vagyok, hogy egyszer kipróbálhattam ezt a fajta filmet. A filmezés minden aspektusa érdekel, ha moziba megyek, akkor a krimitől a komédiáig mindenfélét megnézek, legyen az amerikai nagy produkció vagy koreai, esetleg magyar művészfilm. Biztosan nem tudok bármit megcsinálni, de szeretném magam kipróbálni a lehető legtöbbféle stílusban. Szeretnék krimit, vagy igazi művészfilmet is forgatni. A legközelebbi talán ismét egy klasszikus komédia lesz, de megpróbálok egy egyedi hangulatot, afféle védjegyet kialakítani, amiből rám ismernek.
– Észrevehető volt, hogy a dekoráció, a fények sokkal kidolgozottabbak voltak, mint a vígjátékokban megszokott. Úgy érezhetjük, hogy valóban keres valami mást, valami többet, mint egy egyszerű komédia.
– Mindig szomorú vagyok, amikor azt látom, hogy egy vígjáték nincs szépen lefilmezve. Nem kell persze túllihegni a dolgot, fontos, hogy a fényeknek és egyéb eszközöknek értelme legyen a filmben, de valóban azt hiszem, hogy egy komédiában is fontosak a művészi elemek.
– André Dussollier-nak abszolút meghatározó szerepe van a filmben. Amikor elkezdett a forgatókönyvön dolgozni, akkor már őt képzelte el a film főszereplőjeként?
– Igen. Tulajdonképpen egy producer keresett meg egy húszoldalas vázlattal, amit aztán továbbfejlesztettünk. Ő már a kezdetektől André Dussollier-t és Bérengère Kriefet akarta a két legfontosabb szereplőnek. Tulajdonképpen ez a két dolog, az érdekes történet és a ragyogó színészek vonzottak leginkább ehhez a filmhez. André nagyon ismert és elismert színész, akivel szemben pedig egy fiatal, szinte ismeretlen tehetséget állítani hasonló szituáció, mint amit a film mesél el. Ez a feladat nagyon izgatott. André Dussollier természetesen nagyon elfoglalt, sokat foglalkoztatott ember, és amikor pénzügyi okokból el kellett halasszuk a forgatást, akkor egy darabig úgy nézett ki, hogy mást kell válasszunk, mert nem tudunk újra egyeztetni vele. Végül úgy döntöttünk, hogy mindenképpen megvárjuk, mert ez a szerep őt igényli. Ő boldogan állt kötélnek, mert egyrészt szívesen játszott újra egy valódi komédiában, másrészt örült, hogy fiatal színészek közt forgathat.
– Valóban, a vásznon is látszik, hogy jól érezte magát. És nem csak ő, a többi színész is. Ez csak abból fakadt, hogy ő élvezte a fiatalok lendületét és vidámságát, azok pedig felnéztek a „nagy öregre”, vagy volt más titka is annak, hogy ilyen varázslatos hangulatot sikerült kialakítania?
A film 71 éves főszereplője, André Dussollier már 10 éves korában színpadra lépett, de szülei nyomására előbb a Grenoble-i Egyetem bölcsészettudományi szakát végezte el, és csak 23 éves korában költözött Párizsba, ahol azután dicsérettel diplomázott a színművészeti egyetemen, a Conservatoire-ban, így azonnal felvették a francia nemzeti színház társulatához, a híres Comédie-Française-be. Ott hamar felfedezte őt François Truffaut, és filmes karrierje azóta is töretlen: szinte megszámlálhatatlan darabszámú közönség- és művészfilmben játszott, köztük Kovács András 1981-ben készített Ideiglenes Paradicsom című alkotásában is. Színházi szerepei között gyakori a klasszikus alakítás (főként Molière- és Csehov-darabokban), de szívesen szerepel vígjátékban éppúgy, mint modern darabokban. Sok egyéb díja mellett háromszor nyerte el a legjobb francia filmszínésznek járó César-díjat, 2015-ben pedig ennek színházi megfelelőjét, a Molière-díjat is.
– A legfontosabb valóban ez a generációk közötti energiaátadás volt. Szerencsénkre a forgatás előtt egy hétig folyamatosan együtt próbálhattunk az öt főszereplővel, és ez az idő elegendő volt egy igazi „csapat” kialakítására. André Ducret pedig fantasztikus figura, aki állandóan újabb és újabb tréfákat eszelt ki, amelyek egy részét át is emeltük azután a forgatókönyvbe. Ez az energia és jó hangulat később is végig fennmaradt a forgatás alatt.
– A film nagyon vidám és szórakoztató, ugyanakkor igen komoly az alaptémája: az öregedés, az egyedüllét és a depresszió. Ön is fél egy kicsit ezektől, vagy miért választott egy ezekkel a problémákkal foglalkozó történetet?
– Magától értetetődő módon néha persze átvillan ez az agyamon, de nem igazán félek ettől. Ugyanakkor sok hasonló példát láttam, egyebek mellett a nagymamámat, aki egy vidéki öregotthonban élte utolsó napjait. Így inkább talán a tudatalattimban élt valahol ez a gondolat, hogy nem szabad egyedül hagynunk az idős embereket. A filmbeli Hubert a felesége halála után elhagyja magát, ám a friss emberi kapcsolatoknak köszönhetően újraéled.
– Ez egy univerzális probléma. Ön is érezte ezt a film külföldi vetítései során?
– Természetesen. De inkább az lepett meg, hogy a társbérlet mennyire elterjedt dolog a világban. Egyébként törekedtem is arra, hogy a film univerzális legyen. Nem csak egy egyszerű társbérleti komédiát akartam, az elmaradhatatlan frizsider- és fürdőszoba-jelenetekkel, amelyek nagyon szórakoztatóak ugyan, de behatároltak. A forgatókönyv vezérfonalaként a tapasztalatcserét akartam kidomborítani. Hubert egy nyugdíjas szülész-nőgyógyász, akinek nincs saját gyereke, Manuela pedig egy fiatal lány, aki sohasem ismerte az apját, így mindkettőjük érzelemhiányban szenved, amelyet a találkozásukkal oldanak fel. Hubert rengeteg élettapasztalattal rendelkezik, amit igyekszik átadni a három lakójának, Manuelát pedig próbálja lenyugtatni, egyfajta stabilitást biztosítva a számára, Marionnak, az ápolónőnek pedig segít legyőzni az a nehéz helyzetet, hogy elveszti egyik kedvenc betegét, és megérteni azt, hogyan lehet érzelmileg egyszerre közeli és távolságtartó a betegeivel. És azt hiszem, hogy ez a fajta tapasztalatcserék révén válik a film valóban univerzálissá. Mert a társbérlet csak hasonló a családi élethez. Gyakran kérdezik tőlem, hogy én is éltem-e társbérletben. Nem, de a feleségemmel és a két lányunkkal hasonló szituációkat élünk meg, egyszerre éli mindenki a saját életét, és közös életünket.
A rendező, François Desagnat igazi filmes dinasztia sarja. Nagyanyja, a 98 éves korában néhány éve elhunyt egykori kitűnő színésznő, Francia Séguy volt, akinek néhány alakítását a magyar mozinézők is láthatták. Az édesapa, Jean-Pierre Desagnat nevét nálunk talán kevesen ismerik, de az itthon is sikeres Charlot-széria egyik filmjét ő jegyezte, éppúgy, mint a hetvenes évek egyik kultikus tévésorozatát, az Arsène Lupint, rendezőasszisztensként pedig a Fantomas-filmekben közreműködött. Az egyik testvér, Vincent, színészként, forgatókönyvíróként és rádiós műsorvezetőként egyaránt ismert, a másik, Olivier pedig producerként tevékenykedik. François első négy filmjét barátjával, Thomas Sorriaux-val közösen rendezte (a magyar nézők is láthatták különleges hangulatú vígjátékukat, amelyben egy másik színészóriás, Daniel Auteuil játszotta a főszerepet, egy molekuláris biológiával foglalkozó tudóst alakítva, aki hirtelen azzal szembesül, hogy van egy kamaszkorú lánya, és problémáit Einstein szellemével beszéli meg), a 2014-ben bemutatott Le Jeu de la véritét viszont már egyedül. A nagy áttörést azonban a Háziúr kiadó című film hozta meg számára, amelyre Franciaországban az első három hónapban több, mint egymillióan váltottak jegyet, és elnyerte az Alpes d’Huez-i Fesztivál zsűrijének különdíját is. Azóta folyamatosan mutatják be a tavaly készült filmet a világ számos országában.
– A filmbeli társbérlet-ügynökség valóban létező intézmény Franciaországban?
– A forgatás előtt nem találkoztam ilyennel, azonban a bemutató vetítések során többször is odajöttek hozzám olyanok, akiknek ilyen ügynökségük volt. Az interneten pedig azt olvastam, hogy a New York-i Egyetem is szervez ilyen társbérleteket a tanulói számára, a városban nagy lakásokban magányosan élők részvételével.
– A történetben vannak olyan szálak, amelyekből könnyen alakulhatna ki szerelem. Nem gondolt arra, hogy ezeket a szálakat továbbviszi?
– Nem, de mindenképpen nyitva akartam hagyni ennek lehetőségét. Magam sem tudtam ugyanis eldönteni, hogy lehetséges lenne-e egy ilyen vég, ám mindenképpen azt szerettem volna, hogy lássuk, a főhős szívében ott a remény. Ez pedig az ő esetében végül is a gyász egy formája.
– A film egyik helyszíne egy mesés vidéki ház. Franciaország melyik részén találtak rá?
– Párizstól nagyjából ötven kilométerre. A valóságban a ház még sokkal szebb. A filmben csak az épület hátoldalát mutatjuk, ám a másik oldalán több oldalszárnya is van, pazar kerttel, tóval… A helység nevére viszont sajnos már nem emlékszem.
– A Julia Pialat által megjelenített Marion talán a legösszetettebb szerep a filmben, aki egy magába forduló, gátlásos lányból fokozatosan válik egy másokra nyitott, szeretni való emberré. A filmeket általában nem a történeti kronológia szerint forgatják. Nem okozott Juliának nehézséget ezt a fokozatosságot megjeleníteni?
– Nem, ez eléggé természetes módon létrejött. Igaz, ebben az is sokat segített, hogy a legnagyobb terjedelmű részeket, amelyek a lakásban játszódnak, egy szakaszban tudtuk felvenni, kronologikus sorrendben, ami jól megalapozta már a karaktereket, és csak ezt követően vettük fel a külső helyszíneken a többi jelenetet. Marion jelleme egyébként valóban a legösszetettebb. Hubert egy karizmatikus, tiszteletet parancsoló férfi, Manuela egy igazi energiabomba, az André Ducret által megszemélyesített ügyvéd pedig talán kevésbé átütő, de nagyon vicces figura, így eleinte féltem, hogy ez a három nagyon erőteljes karakter teljesen elhalványíthatja Mariont. De Julia zseniálisan oldotta meg a dolgot, és megtalálta a helyét a filmben, így ez a nagyon finom, visszafogott szereplő afféle kontrasztként szolgál a többiek harsányabb figurái között, aki ugyanakkor nagyon is erőtejesen jelen van a filmben.
– Végezetül engedje meg, hogy egy fényképet mutassak önnek, amely bizonyítja, hogy Julia már kiskorában is furcsa lényekkel lakott együtt. Ezen a képen, ahol hároméves lehet, híres színész-rendező mamájával, Charlotte von Turckheim-en és az édesapján kívül egy kakas is látható, amelyet háziállatként tartottak arisztokrata otthonukban. (Ch. v. T. egy bárói családból származik – a szerk.)
– Sosem láttam még ezt a képet. Nagyon vicces, köszönöm!
– Én köszönöm az interjút!
Matuscsák Tamás interjújának eredeti hanganyaga itt meghallgatható, tessék kattintani!
(A Háziúr kiadó című filmet március 16-tól vetítik a hazai mozikban.)