(Írta: Finy Petra) A nagy történések a kisemberek sorsán keresztül érhetőek leginkább tetten. Lukas és Ella Neumann egy átlagos német házaspár: nemrég volt az esküvőjük, nagy társasági életet éltek, kulturális programokra jártak, örültek szerelmüknek. 1944 nyarán azonban az éppen csak megízlelt boldogság hirtelen véget ér: Ella elveszíti restaurátori munkáját, férje pedig mind jobban tart a bombázásoktól, ezért Stuttgartból vidékre költöznek.
Ella talán fel sem fogja, hogy ez mit jelent: aki ezekben a vészterhes időkben kórház-igazgatói állást kap, attól biztosan kérnek valamit. Hitler rendszerében ugyanis mindennek ára van. A nő csak később tudja meg, hogy férje azért, hogy vele maradhasson, és ne vigyék ki a frontra, illetve, hogy a nagyváros bombázásaitól megóva feleségét – elnyerhesse a vidéki kórházigazgatói állást, belépett a nácipártba. Az addig csak őszinteségre épülő, szilárd szerelmi kapcsolat hirtelen gyengülni kezd, Ella bizalma megrendül a férfiban. A nő ráadásul egyre kevésbé találja helyét a kisvárosban. Restaurátori munkája nélkül csak kósza árnyékként téblábol saját életében, és ugyan a férje szerez neki a kórházban adminisztrátori munkát, de Ella többnyire az egyik raktárban tölti az idejét olvasással. El kell telnie egy kis időnek, mire ráébred, hogy a művészetekről mesélve, akár a kórtermekben fekvő beteg gyerekeken és felnőtteken is segíthetne.
Házassági válságába, melyben oly magányosnak és elárultnak érzi magát éjjel-nappal dolgozó, nácipárttag férje mellett, két véletlen találkozás hoz reménysugarat. Singeni házuk teraszáról pont Hohentwiel várára látni,
melyben egy napon furcsa fényt lát felragyogni. Önmagát is meglepő vakmerőséggel a fény forrása után ered, és így ismeri meg Stein atyát, aki nem sokkal később szellemi partnere, remek beszélgetőtársa lesz, sőt még az is kiderül róla, hogy fergetegesen tud szvingelni. A véletlen Ellát egy másik idegennel is összesodorja, Felix Winklerrel, akivel szintén lelki társak lesznek, sőt, mintha mélyebb érzelmek is kialakulnának közöttük. A különös férfi titkos és veszélyes tevékenységet folytat: embereket menekít át a svájci határon, a többi között olyan mérnököket, akik nem akarják szolgálni a Harmadik Birodalmat, Hitler viszont lehetetlenné teszi számukra a menekülést.
Egy bombatámadás után Ella és Felix a kórházba rohannak, mert a férfi fejébe repesz megy, és a nő kapja meg a feladatot, hogy lássa el őt. A kezelés végén az orvos férj arra lép be, hogy Felix a nőt ölelve kérleli, menjen vele, segít neki átszökni a határon. Vajon hogyan dönt Ella? Elmenekül a bombázások elől? És mihez kezd a szerelem bombáival? Újjá tud valaha éledni, és hamvaiból feltámadni, mint a kedvenc étkészletén szereplő csodálatos főnixmadár?
Az 1944–45-i időszál mellé a szerző zseniálisan szövi a történetbe az 1994-i szálat, melyben egy Mark nevű orvost ismerünk meg, akinek Kevin Harris nevű nagyapja pilóta volt. Eleinte nem értjük, miért fontos ez a két modern kori figura, de hamarosan kiderül, hogy Kevin a második világháború idején Singen városát is bombázta, és lelkiismerete soha nem tudta feldolgozni azt, hogy háborús feladatának annyi civil áldozata is volt. Halála előtt arra kéri Markot menjen el Singenbe, és nagyapja bűnei helyett kérjen ő bocsánatot. Mark látogatása végül nem várt találkozásokat hoz magával, és egy felfedezést, melyről Ella a háború alatt álmodozott, de maga sem gondolta volna, hogy ilyen csoda létezhet.
Bagó Tünde regénye egyszerre érzelmes útmutató a történelem drámai pillanataihoz, lenyűgöző leírása a legtragikusabb helyzetekben feltündöklő humanitásnak, és érzékeny bemutatása annak, milyen heves harcok dúlhatnak az ember bensőjében, a szívben, miközben kint is pusztító háború zajlik.
Interjú a szerzővel
Évek óta élsz kint Németországban, rengeteg helyi túrát tervezel, az ország ismerete és szeretete sugárzik a regény szövegéből. Egyértelmű volt, hogy az első könyved Németországban is játszódik majd?
Az Ella háborújának történetcsírája Németországba költözésem után néhány hónappal már megszületett. Tudtam, hogy ha ebből az ötletből regény születik, akkor az Németországban játszódik majd. A sztori azonban évekig pihent a füzetemben, és úgy terveztem, hogy első regényem történetét Dél-Olaszországba helyezem majd. El is kezdtem írni azt a történetet, de közben egyre több helyet fedeztem fel Németországban, közelebb kerültem a kultúrához, az emberekhez, a történelemhez. Itt éltem a svájci határ mellett, a Bodeni-tó közelében, és azt láttam, hogy egy ilyen hely különleges helyszín a füzetemben pihenő történetem számára. A határ menti élet, a tó, ami három országot köt össze, a nagyvárosok hiánya pont azt a hangulatot festették le, amelyet Ella története megkívánt. Egyre többször éreztem azt, én itt vagyok otthon, tudom, hogyan változnak itt az évszakok, hogyan viselkednek az emberek, mi számít helyinek és hol lapulnak a régi történetek. Elég volt egy apró biztatás és világossá vált, hogy elsőként ezt a történetet, Ella háborúját kell megírnom.
A két idősík váltogatásával – a közeli múlt és az 1944 környéki évekkel – azt akartad érzékeltetni, hogy a történelemmel mindig és minden korban foglalkozni kell, hatása évtizedekkel később is elkerülhetetlen?
Hiszek a történelem erejében, a jelenre gyakorolt hatásában. Azt gondolom, amit az egyik szereplőm ki is mond a regényben: „A nagyapám úgy tartotta, hogy a történelmet nem elég tanulni, ismerni is kell, időnként fel kell idézni, úgy, ahogy egy rég nem látott távoli rokon arcát. Nehogy elmenjünk mellette az utcán, mert akkor megsértődik, és ki tudja, hol tesz keresztbe nekünk a családban.” Én egy kis településen nőttem fel, ahol mindenkinek volt előzménytörténete. A szüleim, a nagyszüleim úgy magyarázták el egy beszélgetésben, kiről van szó, hogy egy régi történetet kapcsoltak a családjához. Ezek a történetek általában vidám, kedves történetek voltak, de akadt közöttük szégyellnivaló is. Ez persze rányomta az emlegetett személyre a bélyeget, ugyanakkor sokszor hallottam azt a bizonyos feloldozást is. Annak az apja lopta el a Nagyék lovát, de ő már rendes ember lett – mondogatták. Újraértékelték a családot a régi történetek ellenére, mert a család tanult a régi történetből. Tanárként és íróként is azt szeretném elérni, hogy tanuljunk a családunk (még akkor is, ha az a tágabb értelemben vett európai családunk) történetéből. Megjegyzem, a németek sokat tanultak az elmúlt száz évből, és nem úgy, hogy átírták, vagy szőnyeg alá söpörték a múltat.
Miért pont restaurátor lett a főszereplő?
Olyan szakmát kerestem, amely kifejezi azt, hogy a történelmet nem megváltoztatni kell, hanem megőrizni úgy, ahogy megtörtént, és láthatóvá kell tenni. Ez alapján akár régész is lehetne, de én izgalmas, nem hétköznapi szakmának tartom a restaurálást. Ezenkívül kíváncsi voltam, milyen egy restaurátor munkája, így jó okom volt beleásni magam a témába.
Mennyi a valóság és mennyi a fikció a regényben? Mennyi kutatómunkát kívánt a történet megírása?
A történelmi tényeken nem változtattam, a szereplők azonban kitalált személyek (kivétel az egyik mellékszereplő), de gondolkodásukban fellelhető a háború alatt itt élt személyek gondolkodásmódja. Mondjuk, úgy, hogy sok-sok emberi történetből, általam is megismert személyből (még ha csak közvetetten is ismertem meg őket) fejlődött ki a személyiségük. Singen városának második világháborús eseményei és a kerettörténethez kapcsolódó amerikai vonalnak is valós alapjai vannak. A történethez már az útikönyvem megírása alatt is sok-sok információt kaptam. Akkoriban sokat jártam a környék múzeumait, elolvastam minden látnivaló történetét. A háborús világhoz igénybe vettem a helyi könyvtárak segítségét, ahol eleinte félve kértem a nácizmussal kapcsolatos anyagokat, de miután készségesen segítettek, megértettem, hogy ők is az a típus, akik tanultak a történtekből. Sajnos, az akkori újságokból helyben kevés maradt meg, de ami volt, abba még a koronavírus miatt bevezetett szigorítások alatt is megengedték, hogy belenézzek. Az a típus vagyok, aki mindennek igyekszik utána olvasni, legyen szó karóráról, rádióról vagy egy gyár működéséről. Történelemtanárként, szerencsére, van már gyakorlatom abban, hova kell nyúlni egy-egy hiteles forrásért.
Ki a kedvenc szereplőd?
Szívesen azt mondanám, hogy Ella, de őszintén szólva a férje, Lukas sokkal közelebb áll hozzám. Nem így terveztem, de Lukas karaktere kitört a rászabott keretek közül, s így a történetből is sokkal többet hozott ki, szerintem. A mellékszereplők között is van egy személyes kedvencem, az idős professzor, az Öreg, ahogy a regényben nevezik. Őt valós személy inspirálta, kedveltem az Öreget. Sajnos már nem él.
A kötetben felbukkannak különleges német ételek, van esetleg anekdotád valamelyikhez kapcsolódóan?
Szinte mindegyikhez van. A kedvencem azonban a maultaschen története. Németországba költözésünk első hónapjaiban alig-alig mertem kipróbálni a német ételeket. Nem volt túl jó hírük, és még én is kapaszkodtam ezer szállal az elhagyott hazám tradícióiba. Láttam az üzletekben és az éttermekben a maultaschent, de nem volt túl kívánatos. Megismertem egy hölgyet, aki azóta is a barátnőm, és meghívott hozzájuk beszélgetni. Készített ebédre maultaschent, de nem úgy, ahogy én addig láttam. Dél-Németországban levesbe teszik, egyfajta levesbetétként. A barátnőm azonban feldarabolta, megsütötte és salátával kínálta. Evés közben pedig elmesélte, hogy igazából ezt azért készítették a szerzetesek a középkorban, mert így a böjt ideje alatt is rejthettek bele húst. Ezen csak diszkréten mosolyogtam, de pár hónappal később, amikor felkértek a német gasztronómiáról szóló cikk megírására, akkor utánajártam a maultaschen történetének, és lám, kiderült, hogy tényleg kering egy ilyen legenda, miszerint húst rejtettek a böjt alatt a maulbronni szerzetesek a levestésztába, s ezt hívták a maulbronni zsebnek. Szerintem egyébként a maultaschen a ravioli, a derelye, az empanadas, a pierogi és pirog német változata.
Milyen típusú olvasót képzeltél el, amikor írtad a könyvet? Kiknek ajánlanád a könyvet?
A történelem és emberi sorsok iránt érdeklődő olyan olvasóknak szántam az Ella háborúját, akik a harcok helyett a hétköznapi emberek életébe pillantanak be szívesen. A kalandok, az izgalom mellett kíváncsiak egy-egy korszak háttértörténeteire, a benne élők gondolkodásmódjára is.
Melyik mondat rezgett még benned sokáig a történet megírása után?
A kézirat utolsó mondatainak leírása és a végső, nagy átolvasás nagyjából az ukrán háború kirobbanásának idejére esett, és akkoriban hetekig Ella ezen mondata jutott eszembe: „Háborúban élni és harcolni a világon a legnehezebb feladat. Úgy kell küzdenünk egy szörnyű világ ellen, hogy mi magunk ne váljunk szörnyeteggé.”
A szerzőről
Bagó Tünde 1974-ben született Békés megyében, Vésztőn. Történelemtanár és művelődésszervező, majd jogász végzettséget szerzett. Újságíró, utazóblogger. Az Élet sója blog szerzőjeként 2017-ben jelentette meg a Bodeni-tó – Több mint útikönyv című élménykönyvét, amelyben lakóhelye, Dél-Németország legnagyobb turisztikai régióját mutatja be a szomszédos osztrák és svájci tóparti látnivalókkal. Férjével 2012 óta élnek a tó mellett. Számos történettel, szokással, kulináris érdekességgel ismerkedett meg, amik regényeiben is szerepet játszanak. Novelláit irodalmi lapokban (Élet és Irodalom, Helyőrség, Magyar Napló, ÚjNautilus, Librarius) és szerzői oldalán publikálja.