Néhol túl tágasak, másutt inkább szorítanak a hazai lakások, ám összességében e jellemzőivel együtt is jól beleillik az uniós mezőnybe – derül ki az Eurostat legfrissebb áttekintéséből. Az egyes országok lakhatási körülményeinek összevetése arról is tanúskodik, hogy a tulajdonként lakott otthonok erős dominanciája mellett sem lehetetlen a zsúfolt háztartások arányának visszaszorítása.

Egyre tágasabban lakunk– derül ki az Eurostat legfrissebb kontinentális áttekintéséből. Tizenhárom évvel ezelőtt minden lakóra átlagosan 1 szoba jutott a magyar otthonokban, 2022-ben már 1,6, ami éppen megfelel az uniós átlagnak. Bár a növekedés valós, a mértékét némileg eltúlozza ez az összevetés. E növekedés mintegy felét az adhatja, hogy 2018-ban a hazai statisztikai számbavételt is hozzáigazították az uniós módszertanhoz, s azzal – bizonyos feltételekkel – már a konyhák is szaporítják a szobák számát. Emellett tényleges szobaszám-növekedést is hozhatott például az, hogy a fellendülés idején a vállalkozók alaprajz-optimalizálással is igyekeztek növelni az egységnyi területen felépíthető lakások értékét.

Az egy lakóra jutó szobaszámban Málta (2,3) vezeti az uniós mezőnyt, Luxemburg (2,2) követi, majd hárman is jönnek azonos eredménnyel: Belgium, Írország és Hollandia (2,1). A lista másik végén is hármas holtverseny van: Lengyelországban, Romániában és Szlovákiában egyaránt csupán 1,1 szoba jut egy lakóra.

Az uniós statisztika az egyszerű átlagolásnál érzékenyebben, túlzsúfoltsági rátával is jellemzi az egyes országok lakáshelyzetét. Ez azt hivatott kifejezni, hogy a népesség mekkora része él zsúfolt lakásban, azaz olyan helyzetben, amikor nincs személyes terük, külön szobájuk az életkoruk, a családi kapcsolatuk vagy éppen a nemük szerint nem összetartozó embereknek. E tekintetben az európai mezőny különösen egyenetlen, de Magyarország a 17 százalékos aránnyal éppen elérte az uniós átlagot. A legrosszabb eredményt Lettország (42%), Románia (41%), valamint Lengyelország és Bulgária (36-36%) mutatta 2022-ben. A lakások zsúfoltsága a legkevesebb problémát Cipruson (2%), Máltán és Hollandiában (3%), valamint Írországban (4%) okozta.

Európa lakásgazdagságára jellemző, hogy a bentlakók igényeit meghaladóan tágas lakásban kétszer annyian (34%) élnek az Európai Unióban, mint túl szűkösben. E tekintetben Magyarország (27%) a középmezőny alsó felében helyezkedik el. A tagországok negyedében a lakosok több mint fele „túlméretes” lakásban él: Málta (72%), Ciprus (71%), Írország (67%), Hollandia (61%), Belgium (60%), Luxemburg (59%), Spanyolország (58%). Velük szemben a másik végletet Románia (7%), Lettország (9%) és Görögország (11%) képviseli.

E két mutatót összevetve az is látszik, hogy hol mennyien élnek a szükségletüknek valóban megfelelő lakásban. Az EU átlagában e megfelelési arány éppen 50%. Magyarország a maga 56 százalékával e szempontból a jobbak között van. Ám e mutató az elemző szerint képes elfedni a helyi lakásrendszerek egyes minőségi problémáit. A szintén átlag felett (52%) teljesítő Románia esetében, ahol igen kevés a tágas lakásban élő, például azt, hogy az emberek döntő részének, 41 százalékának túlzsúfolt az otthona. A szükségletekhez nagyon gyenge illeszkedést mutató ország, például Málta esetében a 25% azt fedheti, hogy csupán 3 százalék szűkölködik, ám a lakók majd háromnegyede helybőségben él. Azaz e számok rejthetnek szélsőségeket – egyszerűen: jellemzően térben szegény, illetve gazdag lakásrendszereket –, valamint olyanokat is, amelyekben a szűkösség és a tágasság hasonló arányban van jelen.

Ez utóbbiak közé tartozik a magyar is, amely a 17 százaléknyi zsúfoltság mellett mutat 27 százaléknyi kihasználatlanságot. A hazai lakásrendszer merevsége hagyományos gátja annak, hogy a háztartások rugalmasan hozzáigazíthassák a lakáshasználatukat az aktuális szükségleteikhez. Ennek következményei jelennek meg sokszor a zsúfolt háztartások napi feszültségeiben épp úgy, mint a túl nagy lakásban magukra maradók rezsigondjaiban.

A hazai rendszer merevségének okai között szokták említeni, hogy nagyon sokan tulajdonosként lakják az otthonukat, s ezért ez a lakásvagyon nehezen mobilizálható. A jelentés szerint valóban magas, 90 százalékos nálunk az arány, de ez az uniós mezőnyben még nem dobogós helyezés. Például nagyobb Romániában (95%), Szlovákiában (93%) és Horvátországban (91%) is. Nyolcvan százalék feletti értéket – az egyedüli Máltát (83%) leszámítva – csak a volt szocialista országoknál mutat a statisztika.

A skála túloldalán Németország (47%) áll az élen, ahol egyedüliként a lakók többsége bérlő, majd azt követi Ausztria (51%) és Dánia (60%).

Ezek a számok azt is mutatják, hogy a tulajdonosi arányok önmagukban nem szolgálhatnak elegendő magyarázattal egy-egy lakásrendszer merevségére. Hiszen például a hazainál sokkal erőteljesebben a bérlőkre építő osztrák piacon a zsúfoltan (16%), illetve a túlzott helybőségben (31%) lakók aránya nagyon is hasonló a magyarországihoz.

Málta piacán az erős tulajdoncentrikusság sem idéz elő ekkora feszültséget: noha erős a kihasználatlanság (72%), alig van (3%) enyhítést kívánó zsúfoltság.