A tehetség kutatása fontos és ma már szerencsére működő dolog. De mi van azokkal, akiknél az adottság és érdeklődés olyannyira átütő, hogy feszegeti a hagyományos képzés kereteit? Takács Dániel és szülei példája talán segít másoknak is jobban kezelni az önképzésre hajlamos gyermekeket. (Képek: családi album)
Az utóbbi néhány évben a nagy nemzetközi cégek és médiumok is próbálnak informatikai tehetséggondozásban előre lépni. A PC Worldnél ott van a Hello World tábor, a LogMeIn kislányoknak is szervez programozás-oktatást. Sok gyermek számára ez egy jó lehetőség arra, hogy felfedezze saját érdeklődését és képességeit, de előfordul az is, hogy erre nincs is szükség, mert nagyon zsenge korban fény derül a dolgokra. Ez alkalommal egy ilyen fiatalemberről és környezetéről olvashatnak. Remélem, kiderül belőle, hogyan lesz/lehet valakiből keresett programozó, és miként lehet ebben szülőként közreműködni?
Takács Dániel 1999 decemberében született, öt évvel később már a weblapkészítésbe is belekóstolt és ma már letölthető mobil játéka a Google Play-ről. Nagyjából ennyi információ elég volt ahhoz, hogy érdekelni kezdjen az ő esete, így váltottunk néhány szót e-mailben, majd sor került egy Skype-beszélgetésre is. A képernyőn egy fiatalember tűnt fel, korának teljesen megfelelő megjelenéssel és modorral. Némi bevezető csevegés után a lényegre tértünk.
– Hány éves korodban kezdődött a számítógépes életed, az érdeklődésed az informatika iránt?
– Úgy hatéves koromra tenném. (Foto: Az első felvétel számtógéppel.) Apukám mutatja közben, hogy kétéves koromban már érdeklődtem, szóval, mondjuk, hogy kettő, de hatéves koromig csak játszottam. A Quake II és ilyenek mentek, nagyon „oldschool” dolgok. Utána láttam, hogy apa programoz, meg weblapot fejleszt és megtetszett. Akartam egy saját weboldalt, ahova berakom a saját játékomat, így leszedtünk egy Flash-játékot és betettük az én honlapomra. Az alapoktól tanulgattam, hogy mit, hogyan kell elhelyezni, beállítani a háttérszínt stb. Később el is mentem a webfejlesztés irányába, PHP, MySQL, ilyesmi, akkor lehettem úgy 10 éves.
– Gondolom ehhez az adatbázis-kezelés elméletét nem tanultad?
– Én az elméletet soha nem szerettem. Egy könyvem volt, a Tanuljuk meg a PHP 4 használatát 24 óra alatt! című könyv, egyedül azt olvastam el, utána már játékokat csináltam. Amikor a bűvészkedés érdekelt, akkor bűvészkedtem, mikor a gitározás, akkor gitároztam. Sorolhatnám. Ez, a programozás az egyetlen, ami hosszú távon megállta a helyét.
– Miket készítettél és milyen eszközökkel?
– Akkoriban a „text-based” játékok voltak divatban, mint például a Gladiatus. Zombis PHP-játékokat is készítettem, szövegesen először, majd tanulgattam a Photoshopot és grafikákból összeillesztgettem a játékok. (Foto: Készül az első számtógépes játék.) Végül egy tök jó netes játék lett belőle, amiben volt egy karaktered, azt tudtad fejlesztgetni, kaját kellett neki szerezni, hordákat gyilkolni… Rajta vagyok, igyekszem minél hamarabb feldobni egy szerverre.
– Aztán jött az alkalmazásfejlesztés időszaka, 13 évesen. C-vel kezdtem, „sima” C-vel. Már nem is emlékszem milyen környezetet használtam, valószínűleg Codeblocks-ot. Ebben készítettem egyszerűbb alkalmazásokat, akkor vettük a suliban infoórán a programozást Turbo Pascalban. Közben elkezdtem már a C++, C# (C-Sharp) és Java nyelvekkel foglalkozni, meg minden mással, ami csak van. A Pythonnal is próbálkoztam, de nem jött be, hagytam. A Javát sosem szerettem, nem is fogom, maradtam a C-Sharpnál, abban programozom. De ritkán használom magában, legtöbbször az Unity részeként veszem igénybe. Csak akkor van rá magában szükségem, mikor iskolai órai feladatokat kell megoldani, elvileg a Java lenne kötelező, de C-Sharppal szoktam helyettesíteni. Amikor versenyekre megyek, akkor is C-Sharppal jelentkezem.
– Mit adtál ki először a kezedből, mit publikáltál nyilvánosan?
– Amit rendesen publikáltam, az a Fast N Smart: Brain Train. Ez egy dungeon crawler, kvízzel kombinálva. Előtte mindig csak magamnak írtam játékot. Igazából, ami fő indoka is annak, hogy elkezdtem így programozni, az, hogy nagyon sokat játszottam, de meguntam. Kijöttek ugyan új játékok, de azokat meg nem bírta a gép. Írtam magamnak egyet, hogy ne unatkozzam. Mind a két fázist élveztem, a készítését meg magát a játékot is. Mindegyik ezen a zombis vonalon mozgott, van, amelyik 2D platformer volt, a másik PacMan-kópia, csak szellemek helyett zombik jönnek.
– Ami a számomra nagyon kérdés, az a szülők ráhatása. Hogy élhette ezt meg szerinted apu és anyu, hogy neked ilyen erős az érdeklődésed? Támogatták, vagy úgy voltak, hogy a gyerek ne foglalkozzÉK már ennyit ezzel a hülye számítógéppel? Ahány szülő, annyi hozzáállás.
– Szerintem inkább ez a „ne gépezz annyit” dolog ment, mert hogy rossz a szemnek… Ennek is van valami igazságalapja, meg akkor még nem lehetett tudni, hogy ekkorát fog fejlődni ez az ág. Viszont támogatták is. Egyszerre volt ez a kis félelem, meg támogatás is. Apukám volt az, aki főképp ebben bátorított, mert ő ma is ebben dolgozik. Sokszor néztem, ahogy programoz, amikor weblapot fejleszt, figyeltem, hogy mi nem jó, és jeleztem… Egyrészt féltettek, amit meg is értek, másrészt viszont támogattak is.
– Nyilván nélkülük nem lenne lehetséges ez az egész.
– Igen.
– Tapasztaltam, még kamaszkoromban, hogy lányokkal ismerkedni számítógéppel nem lehet.
– Nem.
– Teljesen elvetélt ötlet, de mindenki megpróbálja, mert „ámítástechnika”, ugye, de nem jön össze. Viszont valamilyen társas életet mindenki él. Mit gondolsz, hogy ha téged ilyen erősen érdekel az IT és támogatnak is a szüleid, hatott-e a társasági múltadra és jelenedre? Sikerült beolvadni a közegbe, vagy nem?
– Inkább a nemmel válaszolnék. Általános iskolában legfőképp nem, én voltam a hiperaktív gyerek, aki nem fárasztotta le magát, mert egész nap a gép előtt ült, és füzetlapon írta a következő játékot. Régebben még nagyon zárkózott voltam, általánosban, a 8. és 9. osztályban viszont már nem annyira.
– Voltak barátaid?
– Persze, de nem sok. Három olyan barátom volt, akihez feljárkáltunk meg elvoltunk és a suliban is beszélgettünk. De velük is inkább a játékokról.
(Foto: Pajtási játékbemutató.)
– Hogy tekintettek rád a tanárok?
– Általánosban? Az infotanár az utált. Mindig kinevették, mert kiadott egy feladatot, az osztály nem tudta megoldani, ő megpróbálta, de neki sem ment, aztán jöttem én, és megoldottam. Idegesítettem, zavartam, vele sosem voltam jóba. A többi tanárral elvoltam. Amelyik tantárgyat nem szerettem, azt azért nem, mert a tanárral nem jöttem ki jól. Utána meg, ugye, átkerültem ide, az Irinyibe (értsd: Irinyi János Református Szakközépiskola és Diákotthon, Kazincbarcika), informatikaszakra.
– Előfordult, hogy felkaroltak? Hogy ezt a gyereket gondozni kéne, versenyre küldeni, és hasonlók?
– Általánosban nem, semmi ilyesmi nem fordult elő. A középiskolában viszont már voltak versenyek, általánosban sosem.
– Mik a terveid, hogyan képzeled el a jövődet? Önképzőkép módjára haladnál tovább, egyetemen, vagy egyből ugranál a mély vízbe?
– Az egyetem foglalkoztat: egyáltalán menjek-e, vagy sem? Úgy vagyok vele, hogy nem tudom, mit kezdenék a diplomával, ha elvégezném. Mert az a tudás, hát… Igazából sok új aligha ragadna rám. Középiskolában sem ragadt, még itt, az infoszakon, sem; újat nem tanultam, legalább is a programozás területén nem.
– Mindenképpen Pestre költöznék, vagy egy nagyvárosba, mert ott több a lehetőség, több a munka. Aztán a későbbiekben meglátom majd. Nem biztos, hogy szeretnék külföldre menni, mert ha itthon jól fizető állást találnék, akkor inkább maradnék. Bár terveimbe a külföld is belefér. (Kép: Összefér a számítógéppel az ecsetfrizura.)
– Cégek nem találtak még rád?
– Voltak megkeresések, az elmúlt két hétben. Összeismerkedtem egy csapattal, ahol vannak grafikusok, meg két programozó srác, menedzser meg minden, ami egy ilyen csapathoz kell, vagyunk nyolcan. Ott kezdtünk el egy projektet, egy alkalmazást, nagy durranást akarunk belőle… Megkeresett egy budapesti cég is, hogy programozóként a későbbiekben tudnának alkalmazni. Jó lenne.
– Mit ajánlanál más fiataloknak? Mire koncentráljanak, ha ebbe az irányba indulnak?
– Osztálytársaimból kiindulva, akik szintén programozást tanulnak, azt ajánlom nekik, hogy keressenek, kutassanak, és ne mindig másra hagyatkozzanak, mert az nem olyan jó. Például: egyik osztálytársam meg akar tanulni programozni, közben folyamatosan ír, hogy figyelj, ezt hogy kell, azt hogy kell. Ott az internet, a Google, keressen rá, én nem leszek itt mindig.
– Most miben dolgozol?
– Xamarin Studio és Mono Develop fut nálam Windows 7 alatt.
– Mit gondolsz, hogy fogunk programozni 10 év múlva?
– Nem tudom, hogy fogunk-e egyáltalán programozni. Ki tudja, hogy addigra ki vagy mi fogja helyettünk megírni a kódokat.
Dani interjújából egyértelműen kiderült, hogy mennyire fontos a szülői ráhatás, gondozás. Ezért Dani édesapját, Takács Krisztiánt is bemutatjuk egy rövid e-mail interjú erejéig, hogy tudjunk valami segítséget, mintát nyújtani a hasonló tehetséggondozási kihívásokkal szembesülő szülőknek.
– Hogyan került kapcsolatba a család az informatikával?
– Jómagam 1997 óta foglalkozom informatikával. Az egész sztori úgy kezdődött, hogy a párom egyik nap beállított egy számítógéppel, egy 80286 PC-vel. Nem tudom, milyen felindulásból, de megvette a gépet. Emlékszem, attól kezdve éjszakákba nyúlóan tanultam a rendszert, próbáltam kihozni a legtöbbet belőle. Az első, aztán a második komolyabb számítógép beszerzése után aztán egyre gyakoribb lett, hogy az irodában megkezdett munkát otthon is folytattam, sokszor hétvégén is.
– Dánielnek gyakorlatilag születése óta az volt a természetes, hogy ott a számítógép és apa nagyon sokat ül előtte, miközben munkára, tanulásra sőt sokszor szórakozásra is ezt használja. Pici kora óta elbűvölte ez a dolog, tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy dolgozom a gépen. Ölembe ültettem, és eleinte csak nézte mit csinálok. Nem tudtam „levakarni magamról”, így aztán mindig szakítottam rá időt, hogy ő is „dolgozzék”, gépeljen össze-vissza akár, „írja a levelet”, kattintgasson. Kétéves volt akkor…
– Okozott-e gondot a tehetség gondozása? Megoldották saját kútfőből, hiszen ön is informatikus, vagy segítséget, tanácsot kértek?
– Nagyon fontos – és általánosságban elmondható –, hogy ha gyermekünk valami iránt nagy érdeklődést mutat, akkor próbáljuk neki megadni azt a teret, ahol kiteljesedhet, fejlődhet, tanulhat.
– Ötéves korától már a számítógépes játékok kötötték le elsősorban, azt hiszem ez a figyelem fenntartását, a gyors döntések meghozatalát, a logikus gondolkodást és úgy általában, a számítógép és perifériák biztos kezelését nagyban segítette. Feltűnt, hogy sokkal gyorsabban végigviszi a pályákat mint én, nevetve oldja meg az összetettebb feladatokat is. Nem hagytam viszont, hogy túlzásba vigye a dolgot, amint az időjárás engedte mentünk kirándulni a természetbe.
– 2002-től orientálódtam a webes fejlesztés irányába. Budapestre jártam az egyik oktató-közponba HTML, PHP, MYSQL alapokat tanulandó, az első komolyabb munkám egy ingatlanközvetítő cég számára elkészített teljes körű rendszer volt. Nem volt nehéz dolgom, mert biztos alapom volt a C-nyelvnek köszönhetően. Abban az időben figyeltem meg Danin, hogy komolyabb dolgok is érdeklik a játékon kívül. Akkor már MS-DOS rendszerben kötegelt (BATCH) fájlokat „programozott”. Sokat beszélgettem vele a programozásról, sokat is kérdezett, én pedig örültem, hogy ilyen nagy érdeklődést mutat a téma iránt. Áradoztam neki a C-ről, hogy mennyire logikus, tömör és gyönyörű kódokat lehet írni benne. Egyik napról a másikra azt vettem észre, hogy kisebb feladatokat már képes egyedül megoldani, itatósként szívta magába az ismereteket. Szerette volna, ha van egy saját honlapja, így elkészítettem neki a kérésének megfelelően, és mondanom sem kell, nagyon boldog volt. Főleg, hogy egy Flash-alapú játékot is integráltam az oldalba.
– Milyen módszerrel tanult Dani?
– Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy Dani az informatikán belül mindig csak azt csinálta és tanulta teljes gőzzel, ami érdekelte, ezen kívül szakkönyvet én nem láttam a kezében egyszer sem. Az internet segítségével képezte tovább magát, és hosszú leírások, specifikációk helyett konkrét megoldásokat tanulmányozott. Fontosnak tartottam, hogy ebben az időszakban is „terelgessem”, és tudatosítsam benne az egyes fázisokat, a kódolás előtti tervezést.
(Kép: apja büszkesége.)
– Megemlíteném, hogy Dani sokáig csapongó volt, a programozáson kívül sok mindenbe belefogott és közben ismereteket szerzett a grafika, a hálózatok, a webfejlesztés területein is. Sokszor a saját kárán tanult, de nem okoz gondot neki overclockolni egy processzort, vagy éppen alaprendszert cserélni egy androidos mobilon. Dani nem kocka. Széles látókörű, színes egyéniség, nagy gyakorlati tudással, és ennek köszönhetően képes összességében látni az adott feladatot.
– Másrészt viszont önfejű, rebellis. Sokszor a megszokott, bevált dolgokra elavult szokásként tekint. Ez nem mindig rossz, hiszen ilyenkor fedezi fel önmagát, hogy neki mi a leghatékonyabb az adott cél eléréséhez. És én ezt hagyom neki, nem nyomom el benne a kíváncsiságot, a kísérletezgetés örömét. Vannak azonban szabályok az életben, amelyeket meg kell tartani, és ezt tudatosítom is benne, számon kérem, és követelek is tőle. „Fogni kell”, egyengetni kell az útját, mert eddigi életem során, sajnos, láttam kivételes tehetséggel megáldott embereket lecsúszni, elveszni a süllyesztőben.
– Mit üzen a többi szülőnek?
– A tehetség önmagában nem elég, szükség van szülő – vagy tanár– általi felismerésére, a helyes út megmutatására. Hagyni kell kibontakozni a tehetséget és minden létező módon támogatni.