Nincs mindig itt a gondtalan szórakozás ideje. A koronavírus bedönt, illetve zárójelbe tesz; függőben tart mókás, eredendően vidám produkciókat is. Az Erkel Színházban a Magyar Nemzeti Balett művészei heteken át készültek a márciusi 14-étől 8 előadással színre te(rveze)tt Sylvia felújítására.
A magam módján készülgettem én is az eseményre. Mostanság ugyanis aligha lesz mód az előadásokra. Én pedig sajnálom, hogy sportműtét miatt a halasztott játékok egyikét sem láthatom. Megkísérlem a baletthívek figyelmébe ajánlani a kész(ülő) művet, mert annak pl. a legutóbbi, 10 hónappal ezelőtti produkciója „vírusirtó” búfelejtőt ígér. Egyelőre, érthető okból lehetetlen színházat csinálni kint és bent. Klasszikus szlogen ad vigaszt: Elmúlik! Fogjanak a szavamon, ha újra játszani lehet! Bátorításul, és gyakorlásban példát mutató táncosok becsületére mondva!
A Sylvia friss produkciója való(já)ban bukolikus – lenne. Bukolikus: „főleg a földművesek és a pásztorok egyszerűnek, nyugodtnak tartott életét és a természet szépségét ábrázolta (ellentétben a városi, pénzügyekkel terhes üzleti élettel); A falut, a természetet kedvelő; falusias, idilli (hangulat, ábrázolás, környezet); az idilli életet ábrázoló… ilyen tárgyú műalkotásokat alkotó”.
„A bukolikus festő egész életművét meghatározta ez a téma. A bukolikus költő sajátos versei szűk közönséget vonzottak”. A két utolsó mondat nem áll; ezt leszámítva jogos a jelző. Ráolvasható a tánclépt(ék)ű Sylviára.
A szüzsé szerint Orion mester és Amyntas szerelmesek Sylviába. A balett-terem a próba alatt átalakul a mitológia szent ligetévé. Orion elrabolja Sylviát. Diana pedig Amyntast környékezi meg. Sylvia és Amyntas végül mégis összeházasodik. Ámor pedig Dianát és Oriont segíti újra egymáshoz. Bonmot: lehet, hogy a férfiak találták fel a tüzet, de a nők játszanak vele(d).
Ne érzékenyüljünk el, szokás mondani: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ám szemet gyönyörködtető még lehet. Az! Nem túl markáns történet, szentigaz; elkelt a turbósító vérátömlesztése. Nem arcfelvarrás csupán; igazi derűs, szellemes átértékelés. Immár ötletes, kifejező zenés móka. Színvonalas, eredeti mozgásművészet, plusz egy eszményi (?) társulat belső konvergenciája a főmenü; alkalom bravúros táncok, habkönnyű momentumok ízléses bemutatására.
Ügyesen megcsavart sztori és zenés-táncos poénparádé – pl. régies és modern szerepjáték – nélkül a balett is csak zenés tornaóra lenne. /Brit tudósok még kideríthetik, hogy Tasso és Delibes korában is volt már aerobik és/vagy salsa-össztánc jellegű mocorgás. Ha csak úgy nem?! Ám ami szép, az szép.
Kivonat az előadás beharangozójából: „Tasso pásztorjátékából – egy szerelemtől húzódozó nimfáról, a hűséges pásztorról és egy kéjsóvár szatírról – Delibes romantikus balettet komponált, Seregi László koreográfus pedig vérbő, atelier-komédiát kreált egy társulat mindennapjairól, rivalizálásról, intrikákról, apró-cseprő szerelmekről. Így lesz Sylvia görögös ihletésű meséje igazi „játék a játékban”. Seregi… nem vonakodott saját mesterségét sem egyfajta görbe tükörben színre vinni: ilyenek vagyunk mi, egyszerre esendő és hajtépő művészek, még inkább – ilyenek vagyunk, mi, emberek”.
Zárómondat ugyanott, műbírálat: „A kétfelvonásos [Sylvia] balettkomédiát még mindig szívesen nézi a közönség. A produkció semmit sem vesztett bájából 1972-es budapesti ősbemutatója óta, még akkor sem, ha könnyű, de szerethető patina lepi be.” (Ira Werbowsky, Der neue Merker, Ausztria)” Dátum: 2019! És akkor, illetve most eljutott hozzám egy DVD. Abból merítkezem.
Azért idéztem a fentieket, mert pontos és fontos meglátások; azokat felülírni, rájuk tromfolnom szükségtelen. Kiegészítés: a zseniális Seregi László kreatív koreográfiája visszahozta a föld(közel)re az alapművet. Szellemesen, humorral mérsékelte annak szirupos jellegét; találékonyan formálta azt korszerűnek is tetsző, derűs alkotássá. Élettel, mozgalmas jelenetekkel, színekkel, érzésekkel, remek szólókkal és párosokkal telt meg a darab; olykor szikrázott, sziporkázott is a színpad (népe).
Akár kikockázva is megnézhettem a Sylviának a 2019.05.19-i délelőtti előadás felvételét. Ez a Balaban–Timofeev–Kosyreva–Oláh–Kerényi–Kekalo-féle változat (nagy mértékű volna az egybeesés a friss szereposztással). Kiváló! Tele van finom kis utalásokkal, habkönnyű táncjáték adja a főmenüt. Derűs szerelmi sokszöget látunk; a balett-terem bizony nem az édenkert. A játszók mimikája erőteljes és pontos. Humor-fricskák özöne tűnik elő. Nem mondható, hogy itt Ámornak lövése sincs. A Kentaur remek táncába fenék-vakarás és lófarok-huzigálás is belefér. Tótágast, azaz kézenállást is látunk a színen.
Olyan balett-titok jellegű intimitás is van, melyben a színen egy locsoló-kannát üzemelnek be. Azért, mert ez jelzés: a táncparkettek sokszor portengerek, jót tesz a művészeknek egy (igazi és/vagy szimbolikus) fellocsolás. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a pizzicato zenesláger két ízben is jelen van – a sokszor csipke-finomságú és jól vezényelt zene folyamában – és ez nagyszerű táncszóló alapját nyújtja.
Az első felvonás inkább lírai, a másodikban sötétebb tónusú drámai elemek is megjelennek. Ám a jókedvű tánc az uralkodó; példa erre, hogy a Kentaur „hátsó felét” adó művész egy kis időre táncban, lófarokkal díszítve önálló életre kel. Naná, hogy a nászinduló ad hátteret a bizarr hepiendhez.
Aktualitás? Sajnálatosan akadt; egy (?) néző 2019 májusában majdhogynem végig köhögte az előadást; mintha megjövendölte volna 2020 tavaszát!?
Számomra a kérdés az ez évi felújítás bemutatóján az lett volna, hogy vajon sikerül-e azonos színvonalú produkciót adni az elődökéhez képest? Talán igen! Remélhetőleg nem marad el a korábbitól látványosságban, kedves és szép, igényes megjelenítésben az új előadás. Miért is?
Egy csavart bonmot nyújt segítséget az értelmezéshez. Ha a tévé a szem rágógumija, akkor ez a balett több érzék(szerv)ünk rágója is lehetne.
Szem-száj ingere? Ez azért túlzás, de – mint már annyiszor – a látványvilág szépségén túl az andalító zene, a színpadon pedig a csúcsszereplők könnyedsége, mosolya összeadódhat.
És most „előítélet” következik! Tegyük fel, hogy a próbák nyomán az Erkel színpadját összecsiszoltan töltik be a táncosok. Semmilyen tekintetben nem szegényes az előadás. Sylviát előbb 1972, majd utóbb 2001; egy friss feldolgozás révén pedig 2015 óta játsszák az Operaházban; mégsem tűnik fáradtnak, lelakottnak benne semmi. Seregi már nem lehet jelen instrukcióival, de szelleme és karizmatikus vonalvezetése él, tiszteletből is jelen van a színen. Sok táncos tömegjelenet adódik; ezek megformálása is egységes, lendületes és esztétikus. A szólisták remek formát mutatnak: a szó szerinti „játék” ihletett, emberléptékű, olykor a gondterheltet is színlelő művészei.
Előre lehetetlen kiemelni a táncosok közül bárkit, ám tavaly ők kapták a legnagyobb tapsot: Balaban, Timofeev, Kosyreva, Kerényi, valamint a Kentaurt megformáló Kekalo és Szigeti.
Főbb alkotók, közreműködők: Sylvia két részből álló, többes szereposztásban jelentkező balettkomédia az Erkel Színházban. Konkrét szereposztás nem adható.Koreográfus Seregi László; a koreográfus asszisztense Kaszás Ildikó; zeneszerző: Léo Delibes; a zenét átdolgozta Pál Tamás; díszlettervező: Forray Gábor; jelmeztervező: Márk Tivadar; próbavezető balettmesterek: Kaszás Ildikó, Pongor Ildikó és Rujsz Edit.
(Képek az Operaház és az Erkel színház honlapjának képtárából; köszönjük!)