A Babylonban jártunk. A némafilmek vetítésére szolgáló filmszínház utolsóként nyílt meg a jellegzetes Bauhaus-házban 1929-ben Berlin közepén. A történelmi, gazdasági és kultúrapolitikai viszontagságok után az 1990-es években társadalmi összefogás mentette meg a bezárástól. Mindmáig megmaradt az eredeti moziorgona, ami egyetlen Németországban.

Programmoziként a Babylon elkötelezett a némafilmek felkutatásában és restaurálásukban, továbbá a technikai eszközök is segítik, hogy a némafilmek kedvelői itt hódolhassanak a kedvtelésüknek.

De ez még nem minden! Három éve megalakult a Babylon Orchester Berlin,  világ eleddig egyetlen olyan szimfonikus zenekara, ami a némafilmek zenekari aláfestését tűzte feladatául. A Babylon moziban évente rendszeresen megrendezett némafilm-fesztivál filmjeit kíséri ez a formáció.

A hétvégén, vasárnap Fritz Lang osztrák származású német filmrendező, forgatókönyvíró és producer ikonikus filmjét (Metropolis (1927) néztük itt meg zenekari kísérettel. Ez több szempontból is nagy élmény volt. Néhány évvel ezelőtt ugyanis Argentínában felbukkant eltűntnek, megsemmisültnek vélt olyan filmanyag, amivel a restaurátorok időközben kiegészítették az eddig ismert filmet. Az előadás a filmhez írt hajdani muzsika zenekari kíséretével igazi színházi élmény volt. Ezt a többi között a 2. rész (felvonás) után beiktatott 20 perces szünet is erősíteni igyekezett.

Annak ellenére, hogy az újabb bevágások, kiegészítések képminősége sokkal rosszabb – ezek felismerhetők a vetítés közben a halványabb és csíkokkal teli filmkockák alapján – pontosan illeszkednek a mai „komplett” filmbe. Más kérdés, hogy az immár 180 perces mozi szerintem túl hosszú, egyes jelenetekben sok az ismétlés – az eddigi változatban is. Így aztán az általam most először látott, de tartalmi többlettel nem járó kiegészítésekkel nettó két és fél óra nekem túl sok.

Feltűnt, hogy a korízlést tükröző politikai vagy eszmei mondanivaló, a lózung „a fej és a szív között kell egy közvetítő, és ez a kéz” mai szemmel meglehetősen lapos. Ez természetesen nem von le a film nagyszerűségéből. A Metropolis című, 95 esztendővel ezelőtt készült film talán elsőként ábrázolta a gépesített világ csapdáit, amik aktuálisak, ma is léteznek; gondoljunk csak a mesterséges intelligencia veszélyeire. A tömegek kizsákmányolása szüntelenül időszerű probléma. A multi fia és a pórnép lánya közti szerelem pedig a Hamupipőke óta a kasszasikerek elnyűhetetlen témája.

Ami engem minden alkalommal lenyűgöz, az a filmben ábrázolt nagyváros futurisztikus építészete, a közlekedés szinte jóslatszerű ábrázolása, ennek filmes kivitelezése. Akkoriban, 95 esztendővel ezelőtt természetesen még nem volt digitális kamera, fotoshop és a kulisszák digitális számítógépes másolása, megduplázása, stb. A kameramunka emlékeztet Dziga Vertov szintén abban az időben készült korszakalkotó, rendkívül jó állapotban fennmaradt (vagy kiválóan felújított?) Ember a felvevőgéppel (Человек с киноаппаратом) filmjére.

A fentiekhez nincs köze, de mindenkor élvezem, hogy állandóan velünk ül a 3. sorban Ernst Lubitsch. A német film szintén ikonikus hajdani rendezője a szó szoros értelmében a Babylon mozi „beépített embere”. Ennek története itt olvasható.

A Metropolis-t egyébként ebben az idényben összesen háromszor vetítik zenekari kísérettel, így aki eddig elmulasztotta, az 28-án, vasárnap még megteheti. Megéri.