E sorok írója az akkoriban különösen tekintélyes és nemzetközileg is jegyzett, a világsajtóban gyakorta idézett, félhivatalos magyar kormánylap, a Magyar Hírlap munkatársaként igyekezett „kézben tartani” a nyolcvanas évek második felében látványosan élénkülő, az elmélyülő bizalom által vezérelt magyar–osztrák kapcsolatokat. Ne feledjük, hogy akkoriban egy sor magas szintű – külügyminiszteri, miniszterelnöki, államfői –, továbbá szakmai eszmecsere zajlott Budapest és Bécs között. (A nyitó képen: Európa éfrettségi tablója: 33 európai és két tengerentúli ország külügyminiszterei az 1973. évi helsinki tanácskozás zárásakor.)

Akkor tájt, sőt, talán már évtizeddel előtte, az 1956 utáni évtizedek nagy enyhülési, újra barátkozási időszakában keletkezett a mondás, hogy visszatért a K. und K.-, a Kreisky und Kádár-korszak.

Magyarország világútlevelet adott állampolgárainak: részben a helsinki európai biztonsági és együttműködési értekezleten elfogadott történelmi záróokmány (emberek, eszmék, javak szabad áramlása) gyakorlati megvalósulásaként, részben meg talán azért is, mert nem tudta polgárai számára azt az anyagi jólétet kínálni, amit a Nyugat, a világ működőbb fele, részben meg azért, hogy bizonyítsa: az akkor még létezett vasfüggöny mögött – ha szerényebben élnek is a polgárok – nincs elnyomás, nincs diktatúra. Cikkeztek is Magyarországról bőségesen és többségében jóindulatúan a nyugati kollégák, állandó jelzőkkel ellátva Magyarországot: „a kommunizmus legvidámabb barakkja”, „a gulyáskommunizmus országa”.

A helsinki folyamat realizálódása mindenekelőtt nálunk volt érzékelhető: a Nyugat gyakran szemet hunyt, ha magyar külkereskedők időnként COCOM-listás (= a keleti tömb országait 1947 óta sújtó feketelista, a mindenkori csúcstechnológiás termékek kivitelét tiltó előírás) produktumokra vetettek szemet. Nemegyszer előfordult, hogy szolgálati útlevéllel közlekedő szakemberek darabokban, szétszerelve, a táskájukban „csempészték ki” és hozták haza az akkoriban a technológia csúcsának számító személyi számítógépeket és alkatrészeket.

Különösen megélénkültek a kelet–nyugati kulturális és tudományos kapcsolatok, és persze a világútlevél révén a turizmus is föllendült, bárha a valutaellátmány meglehetősen szegényesnek tűnt föl.

Manapság ritkán szokták emlegetni, ám történelmi valóság: 1969. március 17-én a budai Gellért szállóban ülésezett a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete. Az eszmecsere részvevői fogadták el a budapesti nyilatkozatot, amely (a Kelet részéről) megnyitotta utat az előbb csak szakértői, majd négy évvel később, 1973 nyarán Helsinkiben külügyminiszteri szinten megtartott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet előtt.

A helsinki Finlandia-palota nagy tanácsterme, az európai biztonság és együttműködés külügyminiszteri, majd államfői értekezletének a színhelye. (Kulcsár László felvétele.)

Erről jut eszébe a krónikásnak az egész világ figyelmétől övezett tanácskozás záróepizódja:

Türelmetlenül vártuk mi, újságírók, hogy végre kinyíljék a külügyminiszteri záró tanácskozásnak helyt adó terem ajtaja. A pincérek is idegesek voltak, harmadszor is cserélniük kellett a koccintásra előkészített Lanson pezsgős palackok alatt a jeget, az ajtó azonban csak nem akart kitárulni. Emlékezetem szerint órákkal a tervezett időpont után mégis csak megtörtént, és mielőtt a 33 európai és két tengerentúli ország diplomáciájának első embere elhelyezkedett volna a Finlandia-palota főlépcsőjén, elkészítendő Európa érettségi tablóját, kézbe vehettük a pezsgőspoharakat.

Indulnak fényképezkedni a külügyminiszterek; a kép közepén Péter János magyar és Dom Mintoff máltai külügyminiszter. (Foto: Kulcsár László)

A magyar küldöttséget vezető Péter János külügyminiszternek ez a tanácskozás volt a diplomáciai hattyúdala, egyben pályafutásának csúcsa is. Akkor vált ismeretessé, hogy a helsinki külügyminiszteri eszmecsere kis híján meghiúsult. Tekintettel arra, hogy az európai biztonsági és együttműködési folyamat a konszenzuson alapult, a részvevők addig nem zárhattak le egy-egy témát, fejezetet, míg valamennyi részvevő el nem fogadta a szövegtervezetet. A záróokmánnyal tehát mindenkinek egyet kellett értenie.

A jobb oldali képen: hajós kirándulás a Helsinki-öbölben. Jobb oldalt Péter János magyar külügyminiszter, középütt Tatár Imre újságíró, a Magyar Nemzet főmunkatársa, az európai biztonság és együttműködés kiváló szakértője. (Kép: Kulcsár László)

Csakhogy volt egy kivétel, a szigetország Máltát képviselő Dom(inic) Mintoff miniszterelnök-külügyminiszter kötötte az ebet a karóhoz, hogy vonják be az európai folyamatba a földközi-tenger melléki észak-afrikai országokat is. Ezen vitatkozott a 35 vezető diplomata, mígnem Péter János magyar külügyminiszter elvágta a gordiuszi csomót, és megtámadhatatlan javaslatot tett a konszenzus szellemében: „Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet helsinki külügyminiszteri tanácskozásának részvevői egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet a máltai javaslattal…”

Ajtó föltárul, jöhet a pezsgős koccintás.

X X X

Alighanem mindennek az „elmondása” előzményként hozzá tartozik az akkor a magyar kormány (a minisztertanács) lapjának számító, ennél fogva különösen jól értesült Magyar Hírlap 1988. június 18-i számában megjelent riportjához. Olvassák érdeklődéssel!

Utak a bizonytalanságba – Magyar „menekültek” között a traiskircheni táborban

Traiskirchen meglehetősen jellegtelen osztrák kisváros. De híres! A lágeréről. Nálunk és még néhány kelet-európai or­szágban alighanem ismerősen hangzik a neve. A 19./20. századfor­dulón emelt kaszárnya, ké­sőbb kadétiskola, fiúnevelő és -javítóintézet, a német megszállás idején náci politikai is­kola 1956. november 4. (a magyar forradalom leverése és honfitársaink tömeges nyugatra menekülése – a szerk.) óta szolgál menekülttáborként. Egészen 1959-ig csak magya­rok lakták (összesen 114 ezren! – a szerk.). Később más orszá­gokból is érkeztek ide mene­kültek.

Traiskirchenben jól főznek. Minden ebéd után van gyü­mölcs is: alma, kivi, banán… Egy adag fotóriporter kollégámnak és egy nekem is jutott a kitű­nően fölszerelt konyháról, ahol napjainkban kétezernél több embernek mernek a csajkába, éthordóba. Van diétás és mo­hamedán menü, és persze nem­zetközi ízlésnek megfelelő, amolyan osztrákos, magyaros is. Bőségesen. Ebédosztás után ugyanis legalább ötven-hatvan adag megmaradt. Némi rátar­tással főznek, mert megállás nélkül jönnek új és újabb táborlakók: magyarok, csehszlovákok, lengyelek…, erdélyi magyarok, románok, ázsiaiak, arabok, afrikaiak, pergő nyel­vű latin-amerikaiak.

Norbert Fischer mérnök, a traiskircheni menekülttábor vezetője mondja: „Állandóan 40–45 nemzet lányai, fiai van­nak itt. A vizsgálati osztályon (értsd: a karanténban) tartóz­kodókkal együtt mintegy 600 magyar él a lágerban. A gyor­sított eljárásnak köszönhetően már olyanok is vannak, akik meggondolják magukat. A bel­ügyminisztériumi utasítás sze­rint ugyanis 72 óra alatt el kell dönteni: a Genfi Konven­ció szerint menekültnek tekint­hető-e valaki vagy sem…”

Mit mondanak az elutasítot­tak? Robert Funiok, az osztrák BM menekültügyi osztályának vezetője:

– Nincs sok választásuk; vagy lemondanak eredeti tervükről és turistaként még egy ideig Ausztriában maradnak, vagy ha már nincs pénzük, mi elszállítjuk őket a legközeleb­bi magyar határátkelőig, hogy hazatérhessenek. A harmadik lehetőség: itt maradnak a tá­borban mindaddig, míg vala­mely ország be nem fogadja őket. Csakhogy erre mind kisebb az esélyük, mert az USA, Kanada, Ausztrália – a klasszikus bevándorló-országok – egyre kevesebb kelet-európait, így magyart vesznek föl.

– Mivel indokolják mara­dási szándékukat a magyarok?

– Vannak, akik politikai és egyéb üldöztetésükről próbál­ják meggyőzni megbízottainkat; a turpisság azonnal kide­rül, Aztán jönnek elő a tovább­vándorlási kéréssel. Ezek, bár nem menekültek a szó klasszi­kus értelmében, elveink és gyakorlatunk szerint marad­hatnak. Csak azt nem értem, honnan szerzik értesüléseiket, mi táplálja illúzióikat az „arany Nyugatról”?! Úgy tesz­nek, mintha itt nem kellene megküzdeni minden fillérért, a jólétért, a csillogásért…

– Szögezzük le: a döntő többség, még a legértelmesebb jelentkezők sem képesek elfo­gadható indokot fölhozni ah­hoz, hogy valódi menekültként ismerjük el… Összeszorul az ember szíve az elképesztően naiv gondolkodású embereket, legnagyobbrészt fiatalokat hall­gatván, akik azt hiszik: itt, Nyugaton az ölükbe hull a gazdagság. És ami még szomorúbb: sok család is, két-három gyerekkel képes idejönni, fölégetve maga mögött a visszatérés hídját. Kérem, azt írja meg: nekünk is vannak gondjaink. Mintegy 140 ezer munkanélkülink van, főként fiatalok. Az itt „parkolók”, akár magyarok, akár más nemzetiségűek, ha nem nyerik el a menekültstátust (és erre igen-igen kicsi az esélyük), munkát nem vállalhatnak. Csak töltik az idejüket, és költjük rájuk az osztrák adófizetők pénzét. Aközben kevesebb jut a valóban üldözötteknek, a menekülőknek, akikért nemzetközi kötelezettséget vállalt az Osztrák Köztársaság.

Funiok miniszteri tanácsos mondja: „Májusban 178-an kérték vissza az útlevelüket, felerészt magyarok. Ezek a frissen érkezettek közül valók. Azok viszont, akik már régebb óta itt ülnek a motyójukon, már előjegyeztették magukat valamelyik országba kivándorlás céljából, és várnak a jószerencséjükre. Nem kevesen másfél, két esztendeje…”

Miközben átmegyünk a lágerudvaron, ahol a gyér fűben európaiak, ázsiaiak, afrikaiak heverésznek, közöttük kisgyerekek kergetőznek, Fischer táborvezető még elmondja: többségben egyedülálló, 22–36 év közötti férfiak jönnek a lágerba. Családosok is, sőt mindenórás terhes anyák is jelentkeznek fölvételre. Vannak „előkelő bevonulók” – hívja föl a figyelmet a kaszárnyaépülettel szemben több sorban parkoló gépkocsikra. Magyar, lengyel, csehszlovák felségjelű (sok rendszám nélküli) Ladák, Wartburgok, Polskik, Daciák – mint a használtautó-piacon. „Osztrák rendszámot nem kaphatnak, eladni nem tudják, biztosítás híján nem használhatják…”

Ausztriában öt táborban és 320 panzióban vannak menekültek és „menekültek”. Az érkezők szakadatlan áradatát látván az osztrák belügyi tisztviselők szerint a nyár közepére elfogy az 1988-ra tervezett 580 millió schilling költségvetési támogatás. Az idénre előreláthatólag egymilliárd schilling kellene.

Traiskircheni tábor, főépület, II. emelet. Az egyik szárnyban éppen fölújítás folyik: festenek, mázolnak, javítják az eleve ülőke nélküli vécéket, a betonvályús mosdókat. A szemközti folyosó és a nyolc–tizenkét ágyas szobák mutatják: éppen ideje a renoválásnak. Lelakott, piszkos, reménytelenül rendetlen helyiségek. Tisztátalanságszag. Nyíregyházáról jött, 30 éves autókarosszéria-lakatos mondja:

– Tizenhárom évig dolgoztam, de alig éltem meg a 3800 forint fizetésemből.

– Jó szakmunkásnak tartja magát?

– Hát…

– És itt, Ausztriában akar majd dolgozni?

– Á …, Amerikába megyek, három hónap múlva.

– Van róla papírja?

– Nincs, de tudom.

– Munkahelye lesz?

– Hát persze.

– Honnan ez a biztonság?

– Vannak dolgok, amiket megsejt az ember.

– Miért jött ki?

– Mert olyan ország lett belőle…

– Miből?

– Hát az otthoniból, Magyarországból… Elcsépelt. Gazdaságilag…

Nyolc évvel ezelőtt épült a családosok háza – mondja Fischer táborvezető. T. Lászlóné és férje három gyerekkel egy kb. 23 négyzetméteres szobában lakik tavaly április óta. A 30 éves asszony adminisztrátor volt a soproni egyetemen, a férje gépkezelő a szőnyeggyárban.

– Miért jöttek ki?

– Elég nehéz volt otthon.

– Milyen lakásuk volt?

– Háromszobás, összkomfortos, tanácsi a Jereván-lakótelepen.

– Úgy véli, most jobban megy a soruk?

– Nem nyomorogtunk otthon sem.

– És itt, ebben a zsúfolt szobában, a közös konyhán, fürdőben, ahol tíz családdal osztozkodnak?

– Nem rózsás.

– Maga otthon a munkahelyén étkezett?

– Dehogy, főztem!

– Miből élnek most?

– A férjem hébe-hóba munkához jut.

– Felelősen döntöttek három kiskorú gyerekkel nekivágni a világnak?

– Tisztában voltunk vele, hogy meg kell küzdenünk, de hogy ennyire nehéz lesz, arra nem számítottunk.

–  És ha hivatalos biztosítékot kapnának arra, hogy büntetlenül hazatérhetnek, jönnének?

– Nem.

– Miért?

– Nehéz megmagyarázni; nem is tudom.

– Mivel indokolták itt az eljövetelüket?

– Leginkább gazdasági okokkal. Először azt kérdezték, hogy kergettek-e odahaza bennünket puskával. Mondtuk, hogy ilyesmi otthon nem fordul elő.

– Úgy érzi, jól döntött a férjével együtt, amikor három gyerekkel a táborba jött?

– Igen, mert itt nagyobbak a lehetőségek…

A legnagyobb, 12 éves fiútól kérdezem:

– Hol jobb? Sopronban vagy itt?

– Hát itt…

– Miért, fiacskám?

– Mert mindig van banán…

T.-éket egyelőre egyik ország sem fogadta be.

Fischer táborvezető mondja:

– Az osztrák lakosság sok adománnyal segíti a táborlakókat: használt ruhákkal, cipőkkel, gyerekjátékokkal. A Caritas és más jótékonysági szervezetek is rendeznek gyűjtéseket a traiskircheniek és a többi tábor lakói számára.

Kifelé menet újabb batyus csoporttal futunk össze. Pécsről jöttek, a határról egyenesen a táborba. Húszon inneni, értelmesnek látszó, jól öltözött lányok, fiúk. Felvételre jelentkeznek. Nyíltan mondják: szerencsét próbálnak.

A kapu előtt két magyar fiú várakozik; debreceniek, 19 és 21 évesek. A tengerentúlra készülnek. Hazajövetel? „Nem vagyok hülye, majd ha meggazdagodtam…” Mivel indokolták a kijövetelüket? A fiatalabbik: „Maceráltak a rendőrök a hosszú hajam miatt…”

Az idősebbik:

– Itt nyugodtan megmondhatom: a szovjet befolyás miatt.

– Mit befolyásolnak a szovjetek otthon?

– Elárasztják a piacot szovjet autókkal, és emiatt nem hoznak be japán kocsikat. Ez a befolyás…Meg minden.

Bécsi nagykövetünk nyilatkozata: Külképviseleteink segítik a hazatérést

– Miként ítélik meg a magyar hivatalos szervek azokat, akik az új útlevél-rendeletben megszabott időnél tovább maradnak külföldön?

Nagy János, hazánk ausztriai nagykövete válaszol:

– A rendeletben meghatározott időn túli külföldön maradás – ezt hivatalosan többször is megerősítették – nem disszidálási kísérlet, nem bűncselekmény, hanem szabálysértés. Mindazok tehát, akik 90 napnál tovább tartózkodnak külföldön, nyugodtan fordulhatnak a magyar külképviseletekhez, ahol indokolt esetben további 90 napra meghosszabbítják a kinntartózkodási engedélyt. Ha ezen túl is külföldön marad a magyar állampolgár, mert azt hiszi, hogy a határainkon kívül jobban boldogulhat, útlevelének lejártáig bármikor és büntetlenül hazatérhet.

Az útlevél öt évig érvényes, tehát ha ez időn belül jön haza, nem állítható bíróság elé. Legföljebb szabálysértési eljárás indítható ellene, 3–10 ezer forint pénzbírsággal sújtható, mintha tette csak közlekedési vétség lenne. Legfeljebb öt évre kizárható a külföldi utazásból. Mindezt feltételes módban mondom, miként ez minden hivatalos közlésben is szerepelt; nem biztos, hogy a szankciókat egyáltalán alkalmazzák is.

– Miután az útlevél öt évre szól, előfordulhat, X. Y. márciusában kapta kézhez, és napjainkban várhatóan lejár az érvényessége annak az úti okmánynak, amellyel az illető, mondjuk, februárban hagyta el az országot. Túl van a 90 napon, de haza akar térni. Ebben az esetben már megbüntetik?

– Rátapintott a rendelkezés gyenge pontjára. Ilyen esetben mindazok, akik mégiscsak rájönnek: nekik hazájuk is van, Magyarország, nyugodtan keressék föl a legközelebbi magyar külképviseletet, követséget, konzulátust, hazatérésük segítésére. Az ilyen személy is bizton megkapja a hazatérési engedélyt. Kötelességünk minden bajba jutott állampolgárunkon segíteni. Igaz, az ilyen másfajta segítséget kíván, mint például az, akinek ellopták a bőröndjét…

– Végezetül szeretném fölhívni a figyelmet az arányokra. Az Ausztriába irányuló magyar utasforgalom a múlt évi azonos időszakhoz mérten az idén eddig legalább három-négyszeresére nőtt. Az viszont biztos, hogy azoknak a száma, akik itt szeretnének maradni és esetleg tovább kívánnak menni a nagyvilágba, ennél kisebb mértékben nőtt. Nagyon kellemesen csalódtam!

Igen szeretném, ha nem csupán azokról esnék szó, akik ott akarják hagyni a hazát, hanem arról az óriási többségről, a 99,99 százalékról is, amelyik kijön, körülnéz, vásárol is, és utána boldogan hazatér a Magyar Népköztársaságba.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)