(Szénási Sándor/Klubrádió) Vidnyánszky mindent akar, és ezt valamiféle elnyomott helyzet kompenzálásával, az elnyomottság sugalmazásával igyekszik magyarázni. De ebből sem igaz semmi. 1999-ben, tehát a Kárpátaljától történt átjövetele után szinte azonnal a Nemzetiben rendez, egy év múlva a Magyar Színházban, 2004-től egy évig az Opera vezető rendezője, később a Csokonai Szinház művészeti vezetője, majd ugyanott igazgató. A többi címét, pozícióját, területfoglalásait adja hozzá mindehhez az, aki még nem fáradt bele a Vidnyánszky-birodalom felmérésébe. (A nyitó képen: Vidnyánszky és Kerényi az ATV-ben.)
Schilling Árpád azt írja, hogy amit Vidnyánszky Attila a Színművészeti Egyetemmel tett, az nettó alázás volt, hiszen úgy is megtörténhetett volna mindez, ha a kuratóriumi elnök, aki nem mellesleg a Nemzeti Színház igazgatója, a Kaposvári Egyetem címzetes egyetemi tanára, a Szent István Egyetem rektori megbízottja, a Teátrumi Társaság elnöke, strómanokkal kitakaríttatja az egyetemet, majd megjelenik a színen. Megmentőként akár, teszi hozzá Schilling, aki tanult kelet-európaiként jól ismeri a korbács–cigaretta gyakorlatát, illetve azt, hogy egy vezetőnek okos dolog arra figyelnie, hogy ne az ő kezéhez tapadjon minden galádság. A stróman arra való, hogy vigye a balhét, hiszen a dolgok, a hatalom állása változhatnak, és egy vezető rákényszerülhet, hogy bevallja: a disznóságokról semmit sem tudott, és most nagyon fel van háborodva, mire használták az ő tiszta nevét. Egyúttal fel is ajánlja készséges együttműködését az új rezsimnek.
Vidnyánszky Attila azonban láthatóan nem ilyen ember, amiből az is következhet, hogy ő nyíltan, becsületesen, a saját személyében vállalja az egyetem eltiprását, ez azonban csak félig igaz. Egyrészt persze boldogan tapos végig a színházi életen, másrészt viszont folyamatosan azt állítja, hogy végig párbeszédre törekedett, azt szorgalmazta, abban hitt, ami nyilvánvalóan sima hazugság, lehetetlen elhinni, míg az előbbi példánkban szereplő vezető ad arra, hogy legyenek kompetens fedősztorijai. Vidnyánszky azonban túlságosan mohó, mértéktelen és érzéketlen, ő azt tanulta meg, hogy a hazugsága nyugodtan lehet átlátszó, hiszen úgysincs senki, aki felelősségre vonhatná.
Ez a szovjet típusú gyakorlat Magyarországon egyre inkább teret nyer, ám itt-ott még feltűnést kelt a használata.
Vidnyánszky mindent akar, és ezt valamiféle elnyomott helyzet kompenzálásával, az elnyomottság sugalmazásával igyekszik magyarázni. De ebből sem igaz semmi. 1999-ben, tehát a Kárpátaljától történt átjövetele után szinte azonnal a Nemzetiben rendez, egy év múlva a Magyar Szinházban, 2004-től egy évig az Opera vezető rendezője, később a Csokonai Szinház művészeti vezetője, majd ugyanott igazgató. A többi címét, pozícióját, területfoglalásait adja hozzá mindehhez az, aki még nem fáradt bele a birodalma felmérésébe.
A mai Magyarországon már ebben sincs semmi kirívó, a sokféle gazdasági, kulturális terület alvezéreként Vidnyánszky csak a vezér helyi klónja, más kérdés, hogy lelkileg, és az őt szocializáló környezet miatt erre tökéletesen alkalmas.
A kelet-európai vezetőtípus helyett ő egy bizantikus, birodalmi szerep boldog tulajdonosa, némiképpen helyidegen. Bizáncban csak imádat van és félelem. Nálunk a kettő mellett még létezik az elutasítás is. Vidnyánszkynak ettől kényelmetlen kicsit. Ő meg, szintén kicsit, attól kényelmetlen a hatalomnak, hogy annak természetét túl durván fedte fel az elmúlt hetekben.
Egyelőre itt tartunk.
A DOKTORI TANÁCS TAGJAINAK KÖZLEMÉNYE
Vidnyánszky Attila, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tulajdonosi jogait gyakorló alapítvány kuratóriumának kinevezett elnöke – a párbeszéd fontosságát ecsetelve – olyan szavakkal illette egyetemünk professzorát, a Doktori Iskola vezetőjét, amelyek a nemzetből és a keresztény kultúrkörből való kitaszítással egyenértékűek.
Karsai György egyetemi tanár a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájának vezetője. Minden akadémiai struktúrában ez a legmagasabb szakmai-tudományos poszt, melyre több évtizedes (akár művészi, akár tudományos) alkotó munkával, mérhető és dokumentált nemzetközi elismertséggel, jelentős akkreditációs súllyal válik választhatóvá egy oktató. Karsai György klasszikafilológus, színháztörténész, színikritikus, pályája és életműve összeköti a művészeti kutatást a filológiával, a gyakorlat kritikai-esztétikai értékelését a történeti elemzéssel. A görög drámáról és színházról írott könyvei, sok nyelven publikált tanulmányai százai mellett színikritikusi aktivitása jelzi, mennyire elválaszthatatlan a jelen színházának értő elemzése a nemzeti hagyományainktól és a görög-római kultúrkör emlékezeti kánonjától. A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanáraként nemcsak generációkat tanított az antik drámákon keresztül a színházi gondolkodás alapjaira, de színművészhallgatók százait vezette be a rhétorika, tehát a felépített, tudatos szerkezetekben, logikusan fogalmazó választékos beszéd művészetébe. Magyar nyelven. Az elmúlt évtizedben – új műfajjal kísérletezve – olyan aktív-elemző színházi előadásokat hozott létre, melyek egy-egy klasszikus görög dráma poliszbeli helyzetét, s nem csak mondatait fordítják le a nézőknek, nem utolsó sorban középiskolások sokaságának.
Több ezer hallgatót tanított szerte Európában, tucatnyi doktoris kurzust tartott a világ nagy egyetemein, s ami számunkra különleges érték: színházi aktív-elemző előadásaiból inspirálódva több színházi formáció jött létre. Karsai György professzor a Doktori Iskola választott vezetője, s tanári tevékenysége, minden pedagógiai eredménye mellett, a Színház- és Filmművészeti Egyetem akkreditációs biztonságát jelenti.
A kirekesztő beszédmód használata azonban Vidnyánszky Attilát nemcsak a kuratórium, hanem bármiféle nemzeti és/vagy oktatási intézmény vezetésére alkalmatlannak mutatja.
Amennyiben az őt posztjára helyező kulturális kormányzat és a kuratórium tagjai nem határolódnak el e fogalmazásmódtól, maguk is cinkossá válnak a megengedhetetlen kirekesztésben.
A Doktori Tanács tagjai, az SZFE polgárai”