Van egy ország

…amelyhez már csak lélekben van közünk. Itt élünk benne, vonatkoznak ránk a törvényei, nyelvét viszonylag jól beszéljük.

Magyarországnak hívják ezt az országot, emelkedettebb hangulatunkban hazának nevezzük.

Alig van vele dolgunk, választott vezetőink eligazítják helyettünk, ami még hátravan. Még kapkodjuk a fejünket, csodálkozunk és felháborodunk, de idővel már azt sem.

Beletörődünk, nem kapálózunk. Nyugszik a beteg.

Nincs közünk hozzá, hogy milyen törvényeket hoznak és tartatnak meg velünk, nem kérdez erről senki minket. Ha rákérdezünk, azt mondják, hogy mi akartuk.

Mi akartuk, hogy egymás között adják-vegyék a földbirtokokat, kastélyokat, kiadóvállalatokat, szerkesztőségeket. Hogyha valamelyik nagyúrnak kiflire támad kedve, vesz magának egy pékséget, malmot hozzá és szántóföldeket. Ha flekkent enne, bevásárolja magát egy húsüzembe.

Mintha moziban lennénk. Nézzük a filmet, nem tetszik, de még reménykedünk, hogy a végén minden jóra fordul. Hisz ez itt a mi filmünk, a mi pénzünkön forgatták, nekünk.

Választott vezetőink a szemünk előtt árusítják ki az országot mindenféle diktátoroknak. Olyan emberekkel tárgyalnak, paroláznak és ölelkeznek, akiket korábban bottal sem piszkáltak volna. Mindeközben azt az embert ócsárolják, aki dollármilliókat adott Magyarországnak, és azokat istenítik, akik forintmilliárdokat loptak el tőlünk, magyaroktól.

Van egy ország, amely már csak nevében a miénk. Szeretjük, mert nem tudjuk nem szeretni. Itt születtünk. Vannak helyeink, amelyek kedvesek a számunkra, verseink, amelyeket csak mi értünk igazán és dalaink, amelyeket valamikor együtt énekeltünk, és amelyekről csak mi tudjuk, hogy miért volt jó együtt énekelni.

Választott vezetőink, ha úgy gondolják, akkor repülőnapokat szerveznek nekünk Budapest fölött. Zajt okoznak, megbénítják a közlekedést, kárt okoznak a környezetnek. Nem kérdeztek meg senkit, hogy akarjuk-e ezt a versenyt, jó-e nekünk, hogy zaj van, és nem tudunk közlekedni.

Valakinek biztosan jó, de az a valaki nem mi vagyunk.
Fákat vágnak ki, felújított orosz metrókocsikat vásárolnak, Paks 2-re szerződnek.

Legújabban arról döntöttek, hogy nem kell annyi gimnazista. Szakmát kell tanulni, ebbe az irányba alakítják át az oktatást. Erről sem kérdeztek meg bennünket, mert hát mit válaszolhattunk is volna arra a kérdésre, hogy összeszerelő ország akarunk-e lenni.

Azt már egy ideje tudjuk, hogy félnek a tudástól, ezért akarnak tudatlan tömegeket látni. A tudatlan ember könnyebben manipulálható, neki könnyebb megmagyarázni, hogy a fekete miért fehér, a kicsi mitől nagy, a rossz miért jó.

Van egy ország, ami már csak alig a miénk. 
Magyarországnak hívják, gondoljunk rá mindig szeretettel!