Azt mondanám, hűha, és semmi mélyen szántás, semmi spoilerezés. A játszma, bizony, jó film. Igaz, nem a plázák popcornt (értsd: pattogatott kukoricát) ropogtató mozis közönségnek, akik üldözős, véres-lövöldözős, vadul dugós kémfilmeken szocializálódtak… És a kelet-európai nemzeti tudat mélységeit kereső, történelemmagyarázó/-megfejtő filmre vágyóknak sem.
Akkor hát kinek is? Nos, mindazoknak, akik nem csupán elviselik, hanem érdeklődéssel hallgatják-nézik, ha elmesélnek nekik egy történetet, egy mesét, ami akár meg is eshetett – hasonlóképpen ott és akkor meg azokkal az emberekkel, akikről már egy valamikori filmben szó esett. Azoknak szól ez a lassan, szépen hömpölygő, sajátos feszültéget teremtő film, akik hajlandóak alámerülni képekben, gesztusokban, színekben és szinte érezhető illatokban, olyan emberi rezdülésekből építkező szotriban, amiben végül is semmi sem az, aminek elsőre véltük, hiszen kémfilmben járunk.
Történelmi időkben, és egyszer pisztolyt is látunk, kétszer kis vért is, no meg ágyjelenet is van, de a lényeg: a játszma. Kinek mekkora a tét, az szépen felfeslik. Aki nem akarja, megkapja a hatalmat, a szerelmet, az elismerést. Aki akarja, annak keményen meg kell küzdenie érte.
A játszma az 1957-ben játszódó A vizsga szereplőinek sorsofonalát veszi fel. Egy embertelen vizsga után egy emberi játszma kezdődik. Persze, aki azt a korábbi filmet elmulasztotta sem lesz elveszett. 1963-ban, Budapesten az állambiztonság tisztje, Jung András (Nagy Zsolt) élete tökéletes: boldogan él feleségével, Évával (Hámori Gabriella), és az egyetlen dolog, ami előléptetését hátráltatja egy versengő kolléga, Kulcsár (Scherer Péter). Amikor fölbukkan a múltból egy lezáratlan ügy kapcsán a legendás kém, Markó Pál (Kulka János), fordulat fordulatot követ, és megkezdődik a könyörtelen párharc.
A tíz évvel ezelőtt bemutatott A vizsga főszereplői visszatérnek: hiába telt el annyi idő, ők továbbra is veszélyes és ravasz emberek maradtak.
Az összes figura hihető és meggyőző, de elfogultságomat nem leplezném, amennyiben Kulkát igazán jó színésznek tartom már réges-régen, ám ezúttal azt is állítom, hogy Kulka János zseniálisan jó színész. Nem tudhatjuk egy embertől, egy művésztől mit vesz el egy tragikus betegség sztrók képében, hogyan próbálja őt a sorsa bebörtönözni, ám amit látunk tőle: az egyenesen lenyűgöző. Nem annak ellenére, ami vele megtörtént, és hogy filmbéli szerepébe beleírták az agyvérzést, hanem abszolút értelemben. Lehet, hogy újra tanult beszélni, járni, de a mesterségét nem kellett újra tanulnia, azt új intellektuális szintre emelte.

Aki nyitott az effélékre és szán időt erre a mozira, az sokáig magával hurcolja majd Kulka János tekintetét, mozdulatait. Annak talán leegyszerűsítő megoldás a film végi narratív megfejtés a szálak kibogozására, de csalódás nem lesz, ezt a játszmát nem felejtjük el egyhamar.
Főszereplők: Kulka János, Hámori Gabriella, Nagy Zsolt, Staub Viktória, Scherer Péter. Zene: Asher Goldschmidt. Operatőr: Nagy András H.S.C. Látvány: Vinnai Petra. Vágó: Kovács Zoltán H.S.E. Írta: Köbli Norbert. Rendezte: Fazakas Péter. A film holnaptól, június 9-től látható a magyar mozikban az InterCom forgalmazásában.