Az újságíró archívumából: Égető asszonyok

Nem kellett komolykodni, nem kellett napokig készülni (mint néhány évvel később egy-egy miniszterelnöki, külügyminiszteri interjúra, a nemzetközi politikai egy-egy szegmensét taglaló-elemző kommentár megírására. Semmi egyéb nem szükségeltetett egy-egy közösségről (akkori divatos szóval: brigád, sőt, szocialista brigád) írásos pillanatképet készíteni, mint derű, beszélgetőkészség, érdeklődés – és ment minden, mint a karikacsapás. (A nyitó kép: nagyszüleim ezt a Sopront ismerték; a kép forrása: egykor.hu)

No, persze egy olyan társaság is, mint a Soproni Asztalos Ktsz egyik jól összeszokott, beszélgetésre még munka közben kész csoportja. Hol van már a 55 esztendővel ezelőtti asztalosszövetkezet, és hol vannak az akkori asszonyok! Jócskán nagymamák, talán dédik is már.

«Eddig csak tüzes menyecskéket ismertem.

A napokban azonban égető asszonyokkal találkoztam. Égetnek, rajzolnak. Amelyik rajzol, az fest is. Temperával tulipánt, zöld levelet, kacskaringós indát. Egyikük-másikuk apró kalapácsával kopog egy sort, aztán megforgatja kezében a dobozt, újra kopog.

– Mi lesz belőle?

– Díszdoboz. Cigaretta, römikártya doboza. Ebből meg varróskatulya…

– És ez a tolltartó? Mit keres itt?

– Amit a többi száz- meg százezer párja. Küldjük az iskolásoknak.

– Nicsak! Milyen apró hordó!

– Mégis sok pénz fér bele! Három hétig ebbe raktuk nap-nap után a kávépénzt, és még úgy sem telt meg forintossal!

Az ablakban virág

Kilenc asszony egy teremben. A terem a második emeleten van. És az emelet? Az a Soproni Asztalos Ktsz épületében. Valamikor katonai fogda volt. Rácsos ablakkal, szigorú őrökkel, kongó folyosókkal, kukkantókkal.

Most nem konganak a folyosók. Kicsi a hely, ott is félkész bútorok között bujkálhat az ember. Szigorú őrök helyett jókedvű asztalosfiúk kurjantanak egymásnak. Az asszonyok csivitelnek, közben tánczene szól a rádióból. Az ablakban virág. Tiszta az ablak. Harsanó kékjéből küldi áldó sugarát az égbolt. Fekete asszony kontyán játszik a napsugár. Milyen bájos és még annál is fiatalabb. Bókolnék néki, de elhárítja:

– Nyolcéves fiam van.

– És a másik, az mi lesz? Fiú vagy lány? Elpirul, és azt mondja, hogy még a főnöke sem vette észre.

– Lányt várunk, mikulásra.

– És ha mégis fiú sikeredik?

– Lány lesz, Kati!

Még a láng is fellobban az égető tüdeje alatt. Csípős szagú füst lengi körül arcát. De a tulipán mégis szép, levele szárához simul, mint gyermek az anyjához.

Kiskocsival jött

Barna, jó húsban lévő asszony. Nevet kolléganői adtak neki: Duci.

– Ha valaki azt mondaná, hogy Marika, oda sem figyelnék!

– Mióta éget?

– Ejnye, ilyet kérdezni!

– Tizenhárom esztendeje asszony vagyok, és jóformán gyerekfejjel kerültem ide.

– Hogyan?

– Kiskocsival. Hoztuk a szövetkezetbe azt, amink volt. Én például egy kisszéket. Ezt ni – mutatja, amin ül.

– Igaz, megfuttatja a szemeket a harisnyámon, de nem tudnék megválni tőle.

Négykerekű, görbe hátú fogantyú áll az asztalon. Ugyan mihez használhatják, melyik művelethez. De sem a szerelő, sem a festő, sem pedig az égető asszonyok, munkájában nem látok olyat, amihez ez a furcsa szerszám kellene. Szinte egyszerre felelnek az asszonyok:

– Nincs ennek neve, de haszna annál nagyobb. Az egyik kapja is a kerekes fadarabot, és mutatja, mire használja a társaság: a hátamat végigsimogatja vele. Vérpezsdítő, mindenképpen vérpezsdítő. Érzéssel kell húzkodni az ember hátán, és olyan lesz tőle a közérzete, mintha újjászületett volna. Asszonycsalád

– Kell ide nagyon. Ha úgy érezzük, hogy nagyon szúr már a hátunk, akkor egyikünk végigmasszírozza a csontjainkat. Alacsony az asztal, a szék is, hajolunk föléje. Meggémberedik az ember háta.

– Jó kis szerszám – dicsérem.

— Jobb a tű, mert azzal pénzt lehet keresni – replikázik valamelyik. Szerelők, égetők, rajzolók, festők. Asszonyok. Régen együ tt vannak, mégis fiatalok. Egy család ez a kis közösség. Csivitelő, csevegő, gondokkal birkózó asszonycsalád. Süteményrecept, tévéfilm, gyerek, zöldség- és gyümölcsárak. Ez a leggyakoribb beszédtémájuk.

Valamit elfelejtettem megírni. A nevüket. Névsor lenne, felesleges. Egyikük azt mondta, hogy egy nevet írjak csak: Hámán Kató. Ezt a nevet választották, amikor brigáddá egyesültek.» (Megjelent: Kisalföld, 1965. október 21.)