Nem kellett komolykodni, nem kellett napokig készülni, mint néhány évvel később egy-egy miniszterelnöki, külügyminiszteri interjúra, a nemzetközi politika egy-egy szegmensét taglaló-elemző kommentár megírására. Semmi egyéb nem szükségeltetett egy-egy közösségről (akkori divatos szóval: brigád, sőt, szocialista brigád) írásos pillanatképet készíteni, mint derű, beszélgetőkészség, érdeklődés – és ment minden, mint a karikacsapás. (A nyitó kép: nagyszüleim ezt a Sopront ismerték; a kép forrása: egykor.hu)
No, persze egy olyan társaság is, mint a Soproni Asztalos Ktsz egyik jól összeszokott, beszélgetésre még munka közben kész csoportja. Hol van már az idestova 60 esztendővel ezelőtti asztalosszövetkezet, és hol vannak az akkori asszonyok! Jócskán nagymamák, talán dédik is már.
«Eddig csak tüzes menyecskéket ismertem.
A napokban azonban égető asszonyokkal találkoztam. Égetnek, rajzolnak. Amelyik rajzol, az fest is. Temperával tulipánt, zöld levelet, kacskaringós indát. Egyikük-másikuk apró kalapácsával kopog egy sort, aztán megforgatja kezében a dobozt, újra kopog.
– Mi lesz belőle?
– Díszdoboz. Cigaretta, römikártya doboza. Ebből meg varróskatulya…
– És ez a tolltartó? Mit keres itt?
– Amit a többi száz- meg százezer párja. Küldjük az iskolásoknak.
– Nicsak! Milyen apró hordó!
– Mégis sok pénz fér bele! Három hétig ebbe raktuk nap-nap után a kávépénzt, és még úgy sem telt meg forintossal!
Az ablakban virág
Kilenc asszony egy teremben. A terem a második emeleten van. És az emelet? Az a Soproni Asztalos Ktsz épületében. Valamikor katonai fogda volt. Rácsos ablakkal, szigorú őrökkel, kongó folyosókkal, kukkantókkal.
Most nem konganak a folyosók. Kicsi a hely, ott is félkész bútorok között bujkálhat az ember. Szigorú őrök helyett jókedvű asztalosfiúk kurjantanak egymásnak. Az asszonyok csivitelnek, közben tánczene szól a rádióból. Az ablakban virág. Tiszta az ablak. Harsanó kékjéből küldi áldó sugarát az égbolt. Fekete asszony kontyán játszik a napsugár. Milyen bájos és még annál is fiatalabb. Bókolnék néki, de elhárítja:
– Nyolcéves fiam van.
– És a másik, az mi lesz? Fiú vagy lány? Elpirul, és azt mondja, hogy még a főnöke sem vette észre.
– Lányt várunk, mikulásra.
– És ha mégis fiú sikeredik?
– Lány lesz, Kati!
Még a láng is fellobban az égető tüdeje alatt. Csípős szagú füst lengi körül arcát. De a tulipán mégis szép, levele szárához simul, mint gyermek az anyjához.
Kiskocsival jött
Barna, jó húsban lévő asszony. Nevet kolléganői adtak neki: Duci.
– Ha valaki azt mondaná, hogy Marika, oda sem figyelnék!
– Mióta éget?
– Ejnye, ilyet kérdezni!
– Tizenhárom esztendeje asszony vagyok, és jóformán gyerekfejjel kerültem ide.
– Hogyan?
– Kiskocsival. Hoztuk a szövetkezetbe azt, amink volt. Én például egy kisszéket. Ezt ni – mutatja, amin ül.
– Igaz, megfuttatja a szemeket a harisnyámon, de nem tudnék megválni tőle.
Négykerekű, görbe hátú fogantyú áll az asztalon. Ugyan mihez használhatják, melyik művelethez. De sem a szerelő, sem a festő, sem pedig az égető asszonyok, munkájában nem látok olyat, amihez ez a furcsa szerszám kellene. Szinte egyszerre felelnek az asszonyok:
– Nincs ennek neve, de haszna annál nagyobb. Az egyik kapja is a kerekes fadarabot, és mutatja, mire használja a társaság: a hátamat végigsimogatja vele. Vérpezsdítő, mindenképpen vérpezsdítő. Érzéssel kell húzkodni az ember hátán, és olyan lesz tőle a közérzete, mintha újjászületett volna. Asszonycsalád
– Kell ide nagyon. Ha úgy érezzük, hogy nagyon szúr már a hátunk, akkor egyikünk végigmasszírozza a csontjainkat. Alacsony az asztal, a szék is, hajolunk föléje. Meggémberedik az ember háta.
– Jó kis szerszám – dicsérem.
— Jobb a tű, mert azzal pénzt lehet keresni – replikázik valamelyik. Szerelők, égetők, rajzolók, festők. Asszonyok. Régen együ tt vannak, mégis fiatalok. Egy család ez a kis közösség. Csivitelő, csevegő, gondokkal birkózó asszonycsalád. Süteményrecept, tévéfilm, gyerek, zöldség- és gyümölcsárak. Ez a leggyakoribb beszédtémájuk.
Valamit elfelejtettem megírni. A nevüket. Névsor lenne, felesleges. Egyikük azt mondta, hogy egy nevet írjak csak: Hámán Kató. Ezt a nevet választották, amikor brigáddá egyesültek.» (Megjelent: Kisalföld, 1965. október 21.)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
