Az újságíró archívumából: ELKÖTELEZETTEN

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a – meggyőződésem szerint máig érvényes gondolatokat tartalmazó – publicisztikai írásom az akkor itthon és külföldön egyaránt tekintélyes, a magyar kormány politikáját hirdető Magyar Hírlap 1987. október 23-i, pénteki számának harmadik oldalán. Ki-ki értékelje vérmérséklete és meggyőződése szerint.  

Mi úgy véljük, hogy… az Egyesült Nemzetek Szerve­zete … a nemzetközi kapcsolatok rendszerében a különböző társadalmi rendszerű, gazdasági fejlettsé­gű és nagyságú államok együttműködésének semmivel sem pótolható, vagy helyettesíthető fóruma. Mély meggyőző­désünk, hogy a szervezet még jelentékeny feltáratlan lehetőségekkel, mozgósítható potenciállal bír az alapokmány­ban megfogalmazott nemes célok és elvek megvalósítása területén…

Hazánk első számú diplomatája, dr. Várkonyi Péter, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere mondotta az imént idézetteket néhány héttel ezelőtt, az ENSZ köz­gyűlésének 42. ülésszakán. Aligha téved a krónikás, ha ezt írja: a fentiekben citált megállapítás immár harminckettedik alkalommal hangzott el magyar megbízott szá­jából. Természetesen nem így, szó szerint, de értelmében azonosan, változatlanul. Az ENSZ szerepének, világtör­ténelmi fontosságának a megítélése ugyanis 1955. decem­ber tizennegyedike, Magyarországnak a világszervezetbe való fölvétele óta nem változott.

Lehettek, igaz, a haladás erői számára átmenetileg ked­vezőtlen időszakok az Egyesült Nemzetek Szervezetének különféle fórumain, a közgyűlésben éppúgy, mint a Biz­tonsági Tanácsban. A magyar diplomácia azonban – szövetségesi elkötelezettségének csonkítatlan megőrzése mel­lett – síkraszállt az 1945. évi, San Franciscó-i konferen­cián kidolgozott és elfogadott 111 cikkelyből álló ENSZ- alapokmány betűjének és szellemének csorbítatlanságáért. Messzemenően egyetértünk ugyanis az ENSZ azon leg­főbb céljával, hogy fenntartsa a nemzetközi békét és biz­tonságot, és evégből hathatós együttes intézkedéseket te­gyen a békét fenyegető cselekmények megelőzésére és meg­szüntetésére, a támadó cselekményeknek, vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, vala­mint békés eszközökkel, az igazságosság és a nemzetkö­zi jog elveinek megfelelő módon rendezze, vagy meg­oldja azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezethetnek.

Tízmilliók életét követelő értelmetlen véráldozatok, föl­becsülhetetlen szellemi és anyagi értékek pusztulása – csupán századunkban két világháború! – döbbentette rá a népek legjózanabb és felelősségüket legelőször fölisme­rő képviselőit arra, hogy a nemzetközi békének és bizton­ságnak mindörökre elkötelezett szervezetet kell alapítani. A közös veszély felismerésének tudata kovácsolta össze annak idején (sajnos, csupán átmenetileg, de remél­hetően újraszervezhetően!) a különböző társadalmi rend­szerű országok antifasiszta koalícióját, amely elhatározta: megmenteni a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól.

Sikerül-e az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945. ok­tóber 24-én elfogadott Alapokmányban foglaltaknak ér­vényt szerezni, őket maradéktalanul megvalósítani? Na­gyon szeretném azt írni, mondani, hogy igen. De nem tehetem. Igaz, hogy az ENSZ-ben tömörült immár százötvenkilenc országnak volt annyi ereje és józansága, hogy Földünk elkerülte a harmadik világégést, amely a fölhal­mozott nukleáris fegyverek miatt védhetetlenül bolygónk és az emberiség pusztulásával járna. De mind a mai na­pig nem létezik – holott lehetne! – az egész világot átfogó béke- és biztonsági rendszer. Hazánk is az Egye­sült Nemzetek Szervezetét tartaná a legalkalmasabbnak a szembenállást és bizalmatlanságot egyszer s minden­korra kiküszöbölő legszélesebb körű nemzetközi együtt­működés alapjainak lerakására. Annál is inkább, miután korunkban éppúgy nincsenek kis és nagy békék, miként nem létezhet egymástól függetlenül nemzeti és nemzetkö­zi biztonság sem. Ezt a tételt fejtette ki a magyar kül­ügyminiszter is az ENSZ-közgyűlés mostani ülésszakán: „Napjainkban a közös biztonságot fenyegető veszélyek el­hárítása csak a különböző jellegű problémák, nevezete­sen a biztonságtechnikai, a politikai, a gazdasági, az em­beri jogi-humanitárius és az ökológiai területeken külön- külön, vagy éppenséggel ötvöződve jelentkező gondok át­fogó kezelésével lehetséges.”

Gondjaink ugyanis egyetemesek, közösek, akár a fegy­verkezési hajsza megállítását, a leszerelés módjainak, az ellenőrzésnek kérdéseit tekintjük, akár a világméretű terrorizmus, a kábítószerek, a tömegek életét fenyegető be­tegségek leküzdését nézzük. Van példa legújabb kori tör­ténelmünkben – nem is egy – arra, hogy az idejekorán fölismert veszélyhelyzetben el lehet kerülni a ka­tasztrófát. Az egyik legfrissebb példa erre a remélhető­leg mielőbb megvalósuló kettős nullamegoldás. A magyar küldöttségvezető szögezte le a közgyűlés I. számú bi­zottságában: a korszerű nukleáris fegyverektől is meg lehet szabadulni, ha az érintett kontinens (Európa) országainak biztonságát sikerül a szűk értelemben vett nemzetbiztonsági érdekektől elvonatkoztatva, egységesen kezelni.”

Ünnepelni illenék és szépeket írni-mondani abból az alkalomból, hogy negyvenkét esztendővel ezelőtt érvény­be lépett a világ országainak ajánlott, a tagállamokra pe­dig kötelező magatartási kódex, az ENSZ Alapokmánya. Nem tesszük, de a legnagyobb tisztelettel és elismerés­sel emlékezünk azokra, akiknek kollektív bölcsessége, konszenzusra hajlandósága, felelőssége és elkötelezettsége a tartós nemzetközi béke és biztonság iránt máig ható szabályrendszer megalkotásával bizonyította: lehet békés, tárgyalásos módszerekkel – és csak így szabad! – a legbonyolultabb problémákat is megoldani.

Most, hogy az enyhülés újabb – bízzunk benne: tar­tós! – szakasza beköszöntének örülhetünk, a ma és a holnap nemzedékére, egyesült nemzeteire vár a történel­mi feladat sikeres megoldása: katonai területen is meg­kezdeni a sokáig keveset emlegetett détente-ot. Fórum és szervezet van rá, a legalkalmasabb: az Egyesült Nem­zetek Szervezete.