Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a – meggyőződésem szerint máig érvényes gondolatokat tartalmazó – publicisztikai írásom az akkor itthon és külföldön egyaránt tekintélyes, a magyar kormány politikáját hirdető Magyar Hírlap 1987. október 23-i, pénteki számának harmadik oldalán. Ki-ki értékelje vérmérséklete és meggyőződése szerint.
Mi úgy véljük, hogy… az Egyesült Nemzetek Szervezete … a nemzetközi kapcsolatok rendszerében a különböző társadalmi rendszerű, gazdasági fejlettségű és nagyságú államok együttműködésének semmivel sem pótolható, vagy helyettesíthető fóruma. Mély meggyőződésünk, hogy a szervezet még jelentékeny feltáratlan lehetőségekkel, mozgósítható potenciállal bír az alapokmányban megfogalmazott nemes célok és elvek megvalósítása területén…
Hazánk első számú diplomatája, dr. Várkonyi Péter, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere mondotta az imént idézetteket néhány héttel ezelőtt, az ENSZ közgyűlésének 42. ülésszakán. Aligha téved a krónikás, ha ezt írja: a fentiekben citált megállapítás immár harminckettedik alkalommal hangzott el magyar megbízott szájából. Természetesen nem így, szó szerint, de értelmében azonosan, változatlanul. Az ENSZ szerepének, világtörténelmi fontosságának a megítélése ugyanis 1955. december tizennegyedike, Magyarországnak a világszervezetbe való fölvétele óta nem változott.
Lehettek, igaz, a haladás erői számára átmenetileg kedvezőtlen időszakok az Egyesült Nemzetek Szervezetének különféle fórumain, a közgyűlésben éppúgy, mint a Biztonsági Tanácsban. A magyar diplomácia azonban – szövetségesi elkötelezettségének csonkítatlan megőrzése mellett – síkraszállt az 1945. évi, San Franciscó-i konferencián kidolgozott és elfogadott 111 cikkelyből álló ENSZ- alapokmány betűjének és szellemének csorbítatlanságáért. Messzemenően egyetértünk ugyanis az ENSZ azon legfőbb céljával, hogy fenntartsa a nemzetközi békét és biztonságot, és evégből hathatós együttes intézkedéseket tegyen a békét fenyegető cselekmények megelőzésére és megszüntetésére, a támadó cselekményeknek, vagy a béke más módon történő megbontásának elnyomására, valamint békés eszközökkel, az igazságosság és a nemzetközi jog elveinek megfelelő módon rendezze, vagy megoldja azokat a nemzetközi viszályokat és helyzeteket, amelyek a béke megbontására vezethetnek.
Tízmilliók életét követelő értelmetlen véráldozatok, fölbecsülhetetlen szellemi és anyagi értékek pusztulása – csupán századunkban két világháború! – döbbentette rá a népek legjózanabb és felelősségüket legelőször fölismerő képviselőit arra, hogy a nemzetközi békének és biztonságnak mindörökre elkötelezett szervezetet kell alapítani. A közös veszély felismerésének tudata kovácsolta össze annak idején (sajnos, csupán átmenetileg, de remélhetően újraszervezhetően!) a különböző társadalmi rendszerű országok antifasiszta koalícióját, amely elhatározta: megmenteni a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól.
Sikerül-e az Egyesült Nemzetek Szervezete 1945. október 24-én elfogadott Alapokmányban foglaltaknak érvényt szerezni, őket maradéktalanul megvalósítani? Nagyon szeretném azt írni, mondani, hogy igen. De nem tehetem. Igaz, hogy az ENSZ-ben tömörült immár százötvenkilenc országnak volt annyi ereje és józansága, hogy Földünk elkerülte a harmadik világégést, amely a fölhalmozott nukleáris fegyverek miatt védhetetlenül bolygónk és az emberiség pusztulásával járna. De mind a mai napig nem létezik – holott lehetne! – az egész világot átfogó béke- és biztonsági rendszer. Hazánk is az Egyesült Nemzetek Szervezetét tartaná a legalkalmasabbnak a szembenállást és bizalmatlanságot egyszer s mindenkorra kiküszöbölő legszélesebb körű nemzetközi együttműködés alapjainak lerakására. Annál is inkább, miután korunkban éppúgy nincsenek kis és nagy békék, miként nem létezhet egymástól függetlenül nemzeti és nemzetközi biztonság sem. Ezt a tételt fejtette ki a magyar külügyminiszter is az ENSZ-közgyűlés mostani ülésszakán: „Napjainkban a közös biztonságot fenyegető veszélyek elhárítása csak a különböző jellegű problémák, nevezetesen a biztonságtechnikai, a politikai, a gazdasági, az emberi jogi-humanitárius és az ökológiai területeken külön- külön, vagy éppenséggel ötvöződve jelentkező gondok átfogó kezelésével lehetséges.”
Gondjaink ugyanis egyetemesek, közösek, akár a fegyverkezési hajsza megállítását, a leszerelés módjainak, az ellenőrzésnek kérdéseit tekintjük, akár a világméretű terrorizmus, a kábítószerek, a tömegek életét fenyegető betegségek leküzdését nézzük. Van példa legújabb kori történelmünkben – nem is egy – arra, hogy az idejekorán fölismert veszélyhelyzetben el lehet kerülni a katasztrófát. Az egyik legfrissebb példa erre a remélhetőleg mielőbb megvalósuló kettős nullamegoldás. A magyar küldöttségvezető szögezte le a közgyűlés I. számú bizottságában: a korszerű nukleáris fegyverektől is meg lehet szabadulni, ha az érintett kontinens (Európa) országainak biztonságát sikerül a szűk értelemben vett nemzetbiztonsági érdekektől elvonatkoztatva, egységesen kezelni.”
Ünnepelni illenék és szépeket írni-mondani abból az alkalomból, hogy negyvenkét esztendővel ezelőtt érvénybe lépett a világ országainak ajánlott, a tagállamokra pedig kötelező magatartási kódex, az ENSZ Alapokmánya. Nem tesszük, de a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel emlékezünk azokra, akiknek kollektív bölcsessége, konszenzusra hajlandósága, felelőssége és elkötelezettsége a tartós nemzetközi béke és biztonság iránt máig ható szabályrendszer megalkotásával bizonyította: lehet békés, tárgyalásos módszerekkel – és csak így szabad! – a legbonyolultabb problémákat is megoldani.
Most, hogy az enyhülés újabb – bízzunk benne: tartós! – szakasza beköszöntének örülhetünk, a ma és a holnap nemzedékére, egyesült nemzeteire vár a történelmi feladat sikeres megoldása: katonai területen is megkezdeni a sokáig keveset emlegetett détente-ot. Fórum és szervezet van rá, a legalkalmasabb: az Egyesült Nemzetek Szervezete.