Hogyan kerül a csizma az asztalra, vagy Kunszentmárton, esetleg Zalaegerszeg neve említésre egy Írországról szóló cikkben? A brit brexit következményeit manapság elviselni kénytelen szigetország két évtizeddel ezelőtt az Európai Unió bővítésével kapcsolatos problémákkal küzdött. Szerzőnk ott járva ezekről is beszámolt 2002. szeptember 19-én a Népszabadság, a legnagyobb példányszámú magyar napilap olvasóinak…
„Még hogy a mi ír katonáinknak brit tisztek parancsolgassanak?! Soha!” – dohoghatott O’Brian úr tavaly nyáron, miközben törzskocsmájában megszokott barnasörét kortyolgatta hasonló érzelmi beállítottságú barátaival. A nizzai szerződésből – amiről 2001. július 6-án népszavazást rendeztek Írországban – a zöld sziget választópolgárainak talán az csípte a szemét leginkább, hogy az Európai Unió távlati célként a védelmi együttműködés szorosabbra fűzését is napirendre tűzte. Az elutasításra buzdító konzervatív körök az ország semlegességére hivatkoztak, közben az anglofóbiára építettek – eredményesen.
Az ellenszenv ugyanis több évszázados múltra tekinthet vissza. A birodalmat építő London elsők között hajtotta a korona uralma alá a nyugati szomszédszigetet, s a gyarmatosítás olyan „tökéletesen” sikerült, hogy az írek még ősi gael nyelvüket is elfelejtették, új uraik nyelvét vették át, s használják mindmáig. A megszállás és a megaláztatás mellett gazdasági monokultúra és nyomor jellemezte a birodalmi létet, az 1840-es évek óriási éhínsége után pedig az életben maradottak tömegei vándoroltak ki Amerikába. Ezért állt elő azután az a helyzet, hogy míg az óceánon túl vagy negyvenmillió ember büszke ír gyökereire, az anyaországban nem egészen négymilliónyian idegen nyelvként tanulják a gaelt.
Ciaran (ejtsd: kíran), a sofőrünk készségesen nyomkodja az autórádió keresőgombját, míg talál egy gael nyelven sugárzó adót. A legmenőbb zeneszámok között kellemes női hang tulajdonosa „osztja az igét”, szövegéből csak annyit értek, hogy „mekdoneldsz”.
– Az a baj, hogy én sem értek sokkal többet — vallja be Ciaran, elismerve, hogy a suliban ő is a régi anyanyelv tanulásakor lazított a leggyakrabban. Ám mint meggyőződéses ír hazafi teljesen egyetért azzal, hogy ezt az ősi kelta kincset meg kell őrizni. Az Európai Unióban amúgy is elég nagy az összemosódás veszélye, ragaszkodni kell mindenhez, ami önazonosságunk része — fejtegeti komolyan a 26 éves fiatalember, aki gyakran szállít és kalauzol külföldi vendégeket is, ezért korához és kortársaihoz képest igen tájékozott hazája és a világ dolgairól.
Nos, a vendégek mostanság gyakran kérdezik: mit tippel a nizzai szerződés ügyében kiírásra kerülő második referendum kimenetelét illetően. Írországban a népszavazás divatos döntési módszer, tavaly azonban a kormány nem fordított kellő figyelmet a téma megmagyarázására és a döntés jelentőségének az ismertetésére. Így a többség otthon maradt, a leszavazott 34 százaléknak pedig több mint a fele Nizza ellen voksolt.
Bel- és külföldi politikai elemzők azóta is kutatják az okokat. Michael Ahern, a napokban Magyarországon járt ír kereskedelmi államminiszter szerint ugyanazok a politikai erők, akik 1973-ban Írország EU-csatlakozását is elutasították, most a szerződés elleni szavazást szorgalmazták. De akadtak olyan miniszterek is, akik nyíltan hangoztatták ellenérveiket. A mélyen vallásos, katolikus írek közül sokan a tiltott abortusz liberalizálásától tartottak. Másokat az nyugtalanított – és itt jön be a bennünket, magyarokat is érintő aspektus –, hogy az unió bővítése (amihez Nizza jelenti a célegyenest) a keleti tömegek ideözönlésével munkahelyeket vesz majd el az aktív korú lakosságtól, sőt végső soron akár el is enyészhet az ír szuverenitás.
– Amúgy az írek általában nem EU-ellenesek – figyelmeztet Edgar Morgenroth, a dublini ESRI Gazdaságkutató Intézet tudományos főmunkatársa. Emlékeztet arra, hogy a 80-as évek elején a Nemzetközi Valutaalap egyik német szakértője Írország gazdasági mutatóit áttekintve leverten állapította meg, hogy azok a harmadik világra jellemző adatok. Nos, a szigetország – különösen a 90-es években – egyedülálló fejlődésnek indult. Kíméletlenül leépítettek olyan nagy hagyományú, ám deficites ágazatokat, mint például a textilipar, ezek helyét elfoglalta az információs technika vagy a gyógyszergyártás. Hihetetlen tőkebeáramlás indult meg, amiből alaposan kivették a részüket az ír származású amerikai befektetők. Mindezt azonban megelőzte – s egyben feltételéül is szolgált – az az oktatásfejlesztési program, aminek köszönhetően az ír munkaerőt ma a legkitűnőbbek közé sorolják a világon.
Mullingarban, ezen a fővárostól mintegy száz kilométerre fekvő településen működik az amerikai érdekeltségű Trend Technologies alkatrészgyártó cég írországi vállalata (az egyik leányvállalat pedig a Körös partján, Kunszentmártonban, de ez egy külön történet). Paul Walsh, a derűs kedvű menedzser maga is megerősíti a képzés mindenekfelettiségét. Modern gyárépületük helyén húsz éve még szántóföld, legelő terpeszkedett, a termelés beindításához a mezőgazdaságból verbuváltak munkaerőt. Ehhez meg kellett oldani a helyben történő szakképzést. Walsh igazgatót – pozitív magyarországi tapasztalatai birtokában – nem nyugtalanítja az EU bővítése. Írországban ugyanis egyre érezhetőbb a régi sokgyermekes családmodell megváltozásának hatása, egyre kevesebb a munkaerő, a jól képzett, angolul tudó szakember számára nyitva az ajtó. Az információs technikai szektorba és a szállodaiparba máris jöhet, aki alkalmas.
Az ír kormány a napokban dönt arról, mikor írja ki a második népszavazást, a Nizza 2-t. A többi 14 EU-tag alig burkolt izgalommal várja annak kimenetelét, a tagjelöltek pedig nem is palástolják nyugtalanságukat. Az unió ugyan töpreng afölött, hogy egy újabb negatív eredmény esetén milyen kiskaput találhatna, de eredményről még nem adtak hírt.
A dublini kormány mindenesetre tanult a tavalyi kudarcból, és most keményen rákapcsolt, 3,3 millió eurót biztosítva a kampányt céljaira. Az országot elárasztották a nizzai szerződést magyarázó kiadványokkal, amelyek ismertetik az idei sevillai EU-csúcs nyilatkozatát is, Írország katonai semlegességének tiszteletben tartásáról. A műemlék-felújítások vagy a rendkívüli ütemben és méretekben folyó útépítések mellett gyakran bukkannak fel az angol és gael nyelvű EU-csillagos táblák, hirdetve, hogy az adott szakasz az unió strukturális alapjából is támogatott nemzeti fejlesztési terv megvalósulása. (A tervet 2000-ben hirdették meg hat évre, 50 milliárd eurós költségvetéssel.) Brian Cowen külügyminiszter parlamenti vitaindítójában ugyanakkor rámutatott, hogy egy elutasító döntéssel a választók országuk érdekei ellen is fellépnének. Márpedig – és ezt azért jól tudják az írek – a gazdasági csoda mögött az unió adta lehetőségek bújnak meg. Azt persze el kell ismerni, hogy ezekkel az írek példamutatóan sáfárkodtak.
A korábban Nagy-Britannia árnyékában a világ elől szinte elrejtett Írország az uniós tagság nyomán vált öntudatos, büszkeségét nem a hősi múltra, hanem elsősorban a ma eredményeire építő országgá. Dublin felé robogva, idilli falvak, legelésző birkanyájak és tehéncsordák mellett elhúzva a beszélgetés mégis visszakanyarodik a történelemhez, a sziget megosztottságához, amely a jelek szerint minden írnek fáj. Pedig hát Észak-Írországba, a brit korona alatti felségterületre határellenőrzés nélkül lehet áthajtani, s az ottani katolikus-protestáns ellentétek is mintha csillapodtak volna. „Az ír zászlóban egyébként – magyarázza Ciaran – a zöld szín a katolikusokat, a narancssárga a protestánsokat jelenti, a köztük lévő fehér sáv pedig a békevágyat.”
A szép jelkép ismertetése után barátunk azért elismeri, hogyha egy angol csapat játszik bárhol a világon, az írek – finoman szólva – nem nekik szurkolnak. „A magyarok mostanában igen népszerűek felénk, miután a Manchester Unitedet nemrég Budapesten 1:0-ra megverte egy kis vidéki klub, a Za… Zla… Ugyan, mondja már ki a nevüket, legyen szíves!” (A fenti írás 2002. szeptember 19-én jelent meg a Népszabadságban.)