Megállapodtak az Egyesült Királyság európai uniós kiválási határidejének újabb halasztását célzó brit kérelem jóváhagyásáról a bennmaradó tagállamok kormányai, de annak hosszáról majd csak később születik döntés – közölték diplomáciai források.

Michel Barnier, az EU brexit-ügyi főtárgyalója kiválónak nevezte a huszonhetek brüsszeli EU-nagyköveteinek találkozóját, és elmondta, hogy a munka a következő napokban folytatódni fog. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke pedig azt írta Twitteren: azért, hogy ne legyen megállapodás nélküli brexit, javasolja a maradó 27 tagállam vezetőinek, január 31-ig adjanak újabb haladékot a briteknek.

A pillanatnyi helyzet: a brit alsóház elfogadta ugyan a Brexit feltételrendszerét rögzítő megállapodás általános alapelveit, azonban leszavazta a ratifikációjára kidolgozott rendkívül feszes kormányzati menetrendet. Bercow, az alsóház elnöke – láthatóan nem kis élvezettel – azzal is meglepte a miniszterelnököt és támogatóit, hogy sorsdöntő pillanatban egy 1604-ben (!) kelt parlamenti precedenshatározatra hivatkozva döntött – Johnson ellenében, aki október 31-én már kívül akarta látni országát az EU-n.    

Nem ez történik.

Most már nem csupán a „mikor”, hanem akár a „menni vagy nem menni” lett a kérdés. A londoni parlament sokadik viharos vitanapján a válasz sorsdöntő fontosságának jelzéseként idézték fel Churchillt: „Ez még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete, sokkal inkább a kezdet vége”. Úgy, hogy csak az egyik tét – maga Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága. A tét pontosabban: mi lesz veled, Albion, hogyan tovább Európa? 

Mára „lefordítva”: akárhogyan végződik is ez a 21. századi saga, igazán kemény idők jönnek, és nem is csak Nagy-Britannia számára. Hosszú, civakodós válóper után – a különélés. Azé az országé az EU-tól, amelyet mindenki másként érez a magáénak vagy sem.

Mert a történelem a sok szempontból idealizált, s – valóban nem ok nélkül – a demokrácia példájaként emlegetett Albionban sem volt tündérmese. Máig ható, egyszerre összetartó és szétválasztó erő, hogy a mai állam az Angol Királyság és a Skót Királyság 1707-i egyesítésével létrehozott Nagy-Britannia (Egyesült) Királyságának, illetve az Ír Királyságnak 1801-i egyesüléséből jött létre. Az egyesítés az 1798-i ír felkelést követte, amely megrengette az írországi anglikán egyház dominanciát. A felkelést – amit az robbantott ki, hogy az ír népesség túlnyomó részét kirekesztették a gazdasági és közéletből, vagy szerepüket korlátozták – a londoni kormányzat vérbe fojtotta. Az írek által északon és délen egyaránt máig emlegetett, több tízezer halálos áldozattal is járt angol terror is előzménye volt az 1921-ben megszületett az angol–ír szerződésnek, amellyel kettévágták a szigetet.                                                    

Az 1922-ben elszakadt terület a mai, köztársasági államformájú erősen katolikus (a 2011-i felmérés alapján a lakosság 84%-a római katolikus), és ma az EU egyik sikerországnak tekintett Írország. A sziget másik fele azóta Észak-Írország néven része az Egyesült Királyságnak. És ami száz éve még elképzelhetetlen volt Észak-Írországban, a katolikusok száma néhány éven belül ott is meghaladja a protestánsokét, akik hagyományosan Írország függetlenségéért harcoltak, miközben a protestánsok inkább az Egyesült Királysághoz tartozást választották.

Csak találgatni lehet – nem utolsó sorban az utóbbi évtizedek sok vért követelő, rendszerint vallási köntösbe bújtatott, de mindig a hagyományos angol–ír ellentétekre visszavezethető, és az észak-ír politikai erőknek a brexittel kapcsolatos, mindmáig a londoni parlamentben is sorozatosan ismétlődő ide-oda lépési ismeretében –, mi történik majd az ír szigeten ezután.

A történelem Skóciában is hangosan visszaköszön. Minden skót tudja, hogy 1292-ben Anglia igényt jelentett be az addig gyakorlatilag független ország ellenőrzésére, és bábállamot akart létrehozni. Amikor pedig a skót főurak visszautasították, hogy az angol seregben harcoljanak Franciaország ellen, erre 1296-ban az angolok elfoglalták Skóciát.

Nicola Sturgeon skót kormányfő visszatérő, a napokban is megismételt érvelése szerint Skócia nem engedheti meg, hogy egyértelműen kinyilvánított bennmaradási szándéka ellenére „kirángassák” az Európai Unióból. A BBC televízióban elhangzott: a miniszterelnök rendszeresen tárgyal az EU-intézmények és a tagállamok illetékeseivel, és tényleges vágyat érzékel az EU részéről arra, hogy Skócia az unió tagja legyen. „Tárt karokkal várnák Skóciát, és nem hiszem, hogy a (felvételi) folyamat szükségszerűen hosszú időt venne igénybe” – fogalmazott a skót miniszterelnök.

Azért, hogy ki ne maradjanak, immár az Arany János által örökbecsűen megverselt tartományban is újból időszerű a kérdés: mit akar, „mennyit ér a velszi tartomány”?  Az országrész munkáspárti miniszterelnöke, Mark Drakeford szerint a walesi kormány az Egyesült Királyság európai uniós tagságának fenntartása mellett szállna síkra egy esetleges újabb népszavazáson.

Senki se kételkedjék benne: a brexit-orkán csak egyike a világ megszámlálhatatlan érdek- és értékkonfliktusainak. A manapság sokat citált amerikai Francis Fukuyama, akit a világ legismertebb filozófusaként is szoktak emlegetni, a hidegháború végén – a maga módján reménykedve – a „történelem végét” vizionálta. Ma tudjuk, mekkorát tévedett, világméretekben! Így történetesen Nagy-Britannia kapcsán is, amivel sorskérdések sokasága zúdult az Európai Unióra, s benne megkerülhetetlenül Magyarországra.