Az idősebb korosztály tagjai átélték azokat az évtizedeket, amikor nem a pénz és az arany volt a legfontosabb értékmérő. Aztán megélték azokat az éveket is, amikor újból csak a pénz kezdett számítani. (A nyitó képen: eladók az almák és a könnyűvérű hölgyikék; Csankó Zoltán , Monori ,Pikali Gerda Monoriné és Kovalik Ágnes, Marika)
„Az Eldorádó a rendszerváltás emblematikus filmje, amelynek története ugyan a második világháború végétől az 1956-i forradalom kirobbanásáig ível, de valójában a rendszer-változásokkal járó értékvesztésről mesél” – olvasom a neten a több díjat nyert, kultfilmmé vált alkotásról, amely a Kossuth-díjas Bereményi Gézáé egy személyben, hiszen ő írta, rendezte és az ő életéről szól.
Még igazabbak a fenti szavak a mű színpadi változatára, amely a József Attila Színházban látható február 8-tól.
Nem nehéz megjósolni, hogy a színház egyik sikerdarabja lesz az Eldorádó, amely azokat is megrendíti, akik nem látták a filmet. A mai Teleki téri piacon persze már hiába sétálgatunk, hogy felidézzük a régi zegzugos, titokzatos bódék világát, 2020-ban a Gombacsikok és Tulipánok Lexus-szal és BMW-vel járnak, és megbecsült tagjai egy olyan társadalomnak, amelyben a pénz, a korrupció, és az „urambátyámos” kapcsolatok mellett a cinikus vagyonszerzés és a kegyetlenség dívik.
A rendszerváltás után jött el volna el igazán az ideje Monorinak, de ő addigra már belefáradt mindenbe, búcsúzik az élettől, marad a kisstílű szotyinál. Amikor mindenkinek lehet (persze, nem munkával vagy üzleti rafinériával szerzett) aranyrúdja, – nos, ez a világ nem érdekli Monorit, azaz Csankó Zoltánt, aki eddigi pályafutása egyik kiemelkedő alakítását nyújtja a főszerepben.
Nehéz elvonatkoztatni a nagy sikerű filmtől azoknak, akik látták, meg nem árt ismerni Bereményi életművét sem, hogy megértsünk minden apró utalást, de a darab így is, sok változtatással is, élvezhető.
A sajtónak szánt kiadványban olvasom, Monori megelőzte korát, és ennek köszönhetően Bereményi filmje a rendszerváltás után vált csak igazán aktuálissá – tegyük hozzá, mindez még inkább áll a Funtek Frigyes-féle rendezésre, ahol egybemosódnak történelmi korok, ám akik itt élnek, Magyarországon, értik ezeket a váltásokat.
A piacozó Monori jelmondata: „Akinek aranya van, annak mindene van”… de mi váltható meg egy rúd arannyal: egy lány élete, az unoka jövője, a vej lelépte? Nos, ez az 1956 előtti időkben szinte szürreális volt, de Monori zseniális üzleti érzéke és a piaci maffiavezér szerepe – a kötelező, olaszos kézcsókkal – ma ugyanúgy működnék.
Gombacsik, amikor zöldséges – Fila Balázs.
Csankó Zoltán alakítása kiemelkedő, Pikali Gerdát – Pogány Judit alakítása után – nehezen képzeltem el Monorinénak, de az egyszerű, igénytelen ruhák, a kis konty, a szőrmés mellény időtlensége és a vallásba menekülés segítettek hitelessé tenni az alakítást. Fila Balázs zseniális Gombacsik. Nyikoláj szerepében Gazdag Tibor eltúlozza – olykor az érthetetlenség határáig – az orosz akcentust, de kiválóan érzékelteti a barátság és a kegyetlenség kiszámíthatatlan, szeszélyes oroszos egyvelegét.
Tulipán – szinte néma – kulcsszerepében Újvári Zoltán Jászai Mari-díjas színész frenetikus erejű, Előd Álmos kissé halvány, de nincs is alkalma kibontakozni. A nagyon tehetséges Kovalik Ágnes sem jut akkora lehetőséghez, mint Eszenyi Enikő az 1988-i filmváltozatban.
Említsük meg Jónás Andreát, azaz Buzogány Ancit, a dizőzt, akinek dalai korfestő és jelző szerepet töltenek be.
Ötletes-szellemes a díszlet, a jelmez, Csík György Jászai Mari-díjas művész érdeméből.
Az előadás Bereményi Géza engedélyével jött létre.