Franciaország (és egy nagykövet) emlékei

A II. világháború az emberiség történetének eddigi legvéresebb háborúja volt; az idén emlékezünk meg a háború 75 évvel ezelőtti befejezéséről. Oradourral kapcsolatos egyik írásomban már volt alkalmam említést tenni a franciaországi történelmi emlékezésről, erről az elpusztított városról, a párizsi Szajna-parton az üldözöttek emlékére állított szoborcsoportról és a La Manche menti közös német–francia eseményről. (Dunkerque tengerpartján áll ez az emlékmű az alábbi szöveggel: „A francia és szövetséges hadseregek pilótái és katonái dicsőséges emlékének, akik életüket áldozták az 1940. májusi–júniusi dunkerque-i harcokban.”)

Ezúttal bemutatok néhány további olyan helyszínt, amely a világháború tragikus vagy döntő fontosságú eseményeire emlékeztet Franciaországban. Tisztában vagyok azzal, hogy az olvasók jó része ismeri vagy hallott ezekről az eseményekről, de tapasztalatból tudom, hogy az idő múlásával, nemzedékváltásokkal mindez nem olyan magától értetődő, mint ahogy azt hinni szeretnénk. Ezért jó tisztában lenni azzal, hogy nemcsak a „ma” van, meg a „holnap”, hanem ott lebeg felettünk a „tegnap” is, melyről tudomást nem venni – mint ahogy azt számtalan helyen látjuk a világban – vakság és beláthatatlan következményekkel járhat.

A hagyományosan ellenséges német–francia viszony okán épült meg francia részről az 1930-as években a két országnak az I. világháború után kialakított határa mentén a Maginot-vonal. Ennek célja egy (esetleges) német támadás megakadályozása volt. A föld alatti komplexumban állomásozó katonák hetekig zavartalanul élhették életüket, mivel mindennapjaikhoz minden feltétel – szállás, étkezés, tisztálkodás stb. – a legmagasabb szinten rendelkezésükre állt. Az, hogy a háború kitörése utána a harcok végül is elkerülték ezt a hatalmas összegből létrehozott erődítményvonalat, annak oka, hogy a német csapatok észak-nyugati irányban megkerülték a Maginot-vonalat, betörtek Luxemburgba és Belgiumba, ahonnan aztán 1940 májusában dél felé támadták meg Franciaországot olyan terepeken, ahol nem létezett e védelmi vonal.

A Maginot vonal maradványai.

A franciaországi hadműveletek során a németekkel szembenálló francia és brit csapatokat a La Manche csatorna partján fekvő Dunkerque városánál a túlerőben lévő Wehrmacht bekerítette. Az egyetlen lehetőség a szövetséges katonák megmentésére a tengeri útvonal mutatkozott. A mintegy 300 ezer brit és francia fegyverest egy nagyszabású akcióval angol állami és magánhajók százai mentették át a La Manche túlsó partjára.

Az 1940. júniusi francia–német fegyverszünet értelmében a hitleri csapatok megszállták Franciaország északi felét, az ország déli részét pedig a Vichyben székelő francia bábkormány irányítása alá helyezték.

Pár évvel ezelőtti kép az annak idején ismertté vált városról.

A délkelet-franciaországi Grenoble városához közeli Vizille-ben áll ez az emlékoszlop, mely azt hirdeti, hogy „E fal előtt a nácik és a francia milícia 23, jobbára vizille-i lakost előállított, majd deportálta őket a koncentrációs és megsemmisítő táborokba. Aki erre jár, emlékezzék!”

(Itt is megemlítem, hogy a felirat – elfogadva az igazságot – nemcsak a német megszállókról, hanem a velük kollaboráló francia milíciákról is szól.

És alább egy másik vizille-i kép három megsemmisítő tábor, Auschwitz, Buchenwald és Mauthausen nevét jelző emlékhelyről:

1944. június 6.: a legismertebb, ikonikus dátummá vált a II. világháború történetében. Azon a napon indult meg a szövetséges csapatok partraszállása a Nagy-Britanniával szembeni franciaországi Normandia több kilométer hosszú tengerparti szakaszán. Ennek egyik része volt az Arromanche-les-Bains település mellett lezajlott katonai akció, melynek partján ma is látszanak annak az ideiglenes kikötőnek még megmaradt dokkjai, amelyek lehetővé tették az angol partok felől érkező amerikai, brit, francia, kanadai, ausztrál és más nemzetiségű katonák, hadfelszerelések és utánpótlás átszállítását, és a keleti fronton zajló szovjet–német összecsapásokkal párhuzamosan, a Hitler-ellenes európai második front megnyitását.

A normandiai partokon számos hely emlékeztet ezekre az eseményekre. Itt látható a Partraszállás Múzeuma:

, továbbá a partraszállásnak emléket állító emlékhelyek,

valamint Chambois településen ez a tábla: „Chambois élte át 1944. augusztus 19–20–21-én a normandiai csata utolsó óráit. Itt találkoztak az amerikai, brit, kanadai, lengyel és francia haderők, akik előtt – hetvenhét nap ádáz harcai után – a körbezárt német egységek kapitulációja megtörtént.”

A Német Birodalom, tartva a szövetséges erők ellenük indítandó tengeri támadásaitól, 1942–44 között a dél-franciaországi Pireneusoktól egészen Észak-Norvégiáig húzta föl az Atlanti Falat, melynek normandiai (beton) maradványai ma is láthatók.

Franciaország 1940. júniusi kapitulációját követően Charles de Gaulle tábornok Londonba távozott és rádión közvetített 1940. június 18-i, híres beszédében a németekkel szembeni ellenállásra hívta fel a franciákat. A megszállókkal szembeni jobb- és baloldali ellenállás a németek jelenléte idején az egész országra kiterjedt. A normandiai partraszállást követően de Gaulle visszatért országába. Erre emlékeztet az a normandiai emléktábla, mely szerint „1944. június 6-án a szövetséges erők felszabadítják Európát. Itt, Courseulles-ben 1944. június 14-én a felszabadító Charles de Gaulle visszatér Franciaország földjére.

A később köztársasági elnöknek megválasztott, éppen 50 évvel ezelőtt, 1970-ben elhunyt de Gaulle tevékenysége kitörölhetetlen örökséget hagyott a mai francia közéletben. Szobra Párizs központjában áll:

Külön gondolatsort érdemelnek a spanyol köztársaságiak, akik a polgárháborút követően hazájukból Franciaországba menekültek. Részt vettek a nácikkal szembeni ellenállási mozgalomban, s ismeretes, hogy 1944 augusztusában a felszabadult Párizsba való katonai bevonuláskor a legelső fegyveres osztag a spanyolokból álló La Nueve brigád volt. A francia főváros jelenlegi polgármestere is spanyol származású: Anne Hidalgo.

A spanyolok II. világháborús tetteit megörökítendő, „A spanyol köztársasági harcosoknak, akik meghaltak Franciaországért, 1939–45” feliratú emléktábla a dél-franciaországi Pau városában látható, amely de Gaulle 1944. szeptember 17-én Toulon-ban elmondott beszédéből is idéz: „Önökben üdvözlöm derék honfitársaikat bátorságukért, s azért a vérért, melyet a szabadságért és Franciaországért hullattak.”

A két, kelet-franciaországi térség, Elzász és Lotharingia a történelem folyamán hol francia, hol pedig német fennhatóság alá tartozott. Mint az Oradourról megjelent írásomban jeleztem, az ottani katonaköteles lakosság egy részét besorozták a Wehrmachtba; voltak, akik az SS tagjai lettek. Előfordult, hogy egy-egy családon belül voltak, akik kiszolgálták a német Reichet, s voltak, akik az ellenállók közé tartoztak. E sajátos, tragikusnak is nevezhető helyzet következtében itt kissé bonyolultabb lett a világháborús eseményekre visszaemlékezés. A Strasbourg-ban álló szobor alatti évszámok között az I. világháború, az indokínai és az algériai háború időszakai mellett ott szerepelnek a II. világháborúra utaló évszámok is; felfigyeltem arra, hogy mindez „A nos morts”, azaz Halottainkért felirattal szerepel. E megfogalmazás magában foglalja a mindkét oldalon életüket vesztett elzász-lotharingiaiakat, ellentétben azzal a megemlékező szöveggel, melyet oly sok helyen látható Franciaországban: „Morts pour la France”, azaz Meghaltak Franciaországért.

A francia fővárosban van egy tér, melynek „A sztálingrádi csata tere” nevet adták 1946-ban. Az 1942–43-i véres csata a ma Volgográdnak átkeresztelt városban döntő fontosságú volt a II. világháború kimenetele szempontjából. Ezen párizsi téren van egy metrómegálló is, mely szintén ezt a nevet viseli:

A II. világháború eseményeit ébren tartó emléktáblák, szobrok, feliratok szerteszét találhatók Franciaországban, ezeknek csak kis morzsáit mutattam be. E sorokat a párizsi Père Lachaise temetőben nagy számban található, milliók pusztulását okozó koncentrációs táborokra emlékeztető síremlékek közül két képpel fejezem be.

Visszaemlékezve a sok helyszínen kiírt, látogatóknak szóló sorokra, kis módosítással azt a szöveget helyezném el a fenti helyeken, hogy „Ne csak ha erre jársz, hanem mindig emlékezz!”