Mózes elmerült a korrupció tengerében

Velence ismét súlyos árvízveszéllyel néz szembe, a műemlékváros négyötöde víz alatt van, a károkat a polgármester ezermillió euróra becsüli, köztük helyrehozhatatlan károk is, miközben a Conte-kormány 20 millió euró gyorssegély kiutalására volt csak képes. (Nyitó képünk forrása: Deutschlandfunk.)

Hol vannak az egykori-eddigi árvízvédelmi tervek? – kérdezi a megdöbbent világ. Velence a klímaváltozás és a politika áldozata – vélik sokan. Az ügy azért ennél sokkal összetettebb. Tény: az Adria gyöngyszemének nevezett lassan süllyedő Velence sorsa ismét bizonytalanabbá vált, egyesek egyenesen a mondabeli Atlantiszhoz hasonlítják. A pusztulásért nem kevéssé okolható a turisták özönlése, a közmunkák kivitelezését kísérő korrupció; sokat rontottak a helyzeten az állandó politikai és kulturális harcok is.

A kép forrása: Luzerner Zeitung

Pedig a lagúnák városa – 1987 óta az UNESCO világörökségének része – megmentésén immár ötven éve fáradoznak. A téma azóta szerepel napirenden, hogy 1966-ban egy pusztító tengerár fél Velencét elöntötte, sártengert és megrongált műemlék palotákat hagyva maga után. Az acqua alta – a meghatározott időjárási körülmények, főképp a sirokkónak nevezett déli szél hatására keletkező tengerár – azóta mind gyakrabban lepi el a Szent Márk teret és a környező utcácskákat, tereket, csatornaparti sétányokat, a károkat milliárdokban mérik.

Rita Cellerino, a velencei egyetem közgazdásza évi 310 millió euróban számszerűsítette csak a helyi kereskedők, éttermesek, szállodások áradások miatt elmaradó hasznát. A városlakókat és a város páratlan műkincseit érő kár ennél jóval nagyobb. Velence lakossága – bár valószínűleg nem csak emiatt – az egykorinak a felére, 70 ezerre fogyott az ezredfordulóra, mára alig 50 ezerre.

Velence “békeidőben”.

Az átlagos tengerszint 80 centiméteres emelkedése esetén a Szent Márk téren – Napóleon szerint „Európa legszebb szalonjában” – már bokáig ér a víz, 1 méteres emelkedésnél pedig mindent elönt. A századelőn évente alig néhányszor lépte át a tenger a házak küszöbét, ma gyakorlatilag minden negyedik-ötödik nap: az elmúlt tíz évben 787 alkalommal jött fel a víz a terekre, ebből 132-szer az átlagos tengerszintet 1 méterrel meghaladóan. A tudósok és kutatók szerint az ok a tengerszint klímaváltozás miatt bekövetkezett emelkedése mellett a város lassú süllyedése is – 23 centiméter az utóbbi fél évszázadban –, amit nagymértékben gyorsított a szárazföldön, Mestre és Porto Marghera mellett létesített ipari üzemek, olajfinomítók, vegyi gyárak tetemes talajvízkivétele.

Ehhez az utóbbi években hozzá adódott: a környező szigetek közti lagúnákat kimélyítették, hogy a nagy tankhajók és az óriás szállodahajók bejöhessenek a kikötőig. Hiba volt – mondják most már a szakemberek.

A kép forrása: Die Welt.

A süllyedő város megmentésére sok terv született: a vízkivétel leállítása, a mélyebben fekvő városrészek és a csatornapartok megemelése, az eredetileg levert facölöpökre emelt épületek alapjainak megszilárdítása. Döntőnek ítélt változást azonban egy monumentális ipari vállalkozás ígért: mozgó gátakkal lezárni a Lido és a Velencét övező többi sziget közötti tengeri átjárókat. Ezt a tervet harminc éve, 1988 októberében mutatta be az akkori kormányfő-helyettes és külügyminiszter Gianni De Michelis, briliáns szocialista párti politikus, amúgy egy velencei patríciuscsalád leszármazottja. A tengervizet kettéválasztó bibliai Mózesről elnevezett terv végrehajtására mintegy harminc nagyvállalat létrehozta a Venezia Nuova (Új Velence) konzorciumot (CVN), s ez azután kidolgozta a részletes terveket, elkészítette a mozgó gátelemek prototípusát, s megpróbálta kijárni a kormányzatnál az engedélyezést. A terv szerint 20 méter magas, 32 méter széles és 5 méter vastag, egyenként 300 tonnás hatalmas acéltáblák sorakoznának egymás mellett, összesen 78, a tengerszoros fenekéhez simulva, vízszintes helyzetben. Ha a meteorológusok egyméteres tengerszint-emelkedést jeleznek, a vízzel töltött zsiliptáblákat sűrített levegővel töltenék meg, kiszorítva a vizet, s így a tengelyükön elfordulva a felszínre emelkednének, s ott elzárnák az utat a tengerár elől. A mozgó gátrendszer nagyobb lenne, mint amilyennel Hollandiában a Schelde torkolatánál védik a tengertől elhódított poldereket. Költségét 5493 millió euróra becsülték kezdetben, mára 6000 milliót meghaladó összeget költöttek rá, és nincs készen.

A kezdeti tervek szerint megépítése nyolc évig tartott volna, és 1995-re fejezhették volna be, tízezer embernek adva munkát. Nem volt kétséges első pillanattól fogva, hogy Velence megmentése e módon nemcsak a világ egyik legnagyobb közmunkája lenne, hanem bombaüzletet is a konzorciumban tömörült vállalatoknak.

Voltak jócskán ellenzők is, a viták végigkísérték a terv formálódását. 1998-ban egy római kormánybizottság elvetette az évtizede formálódó tervet környezetvédelmi okokra hivatkozva: ha a kapukat gyakran kell felemelni, a tengerár mozgása gátolttá válik a lagúnákban poshadó mocsárrá változtatva őket – mondták. Másik probléma: egyetlen olasz kormány sem volt abban a helyzetben, hogy megnyugtató egyetértés és pénzügyi háttér birtokában belevághasson a megvalósításba. A viták lezárására a baloldali Prodi-kormány és Velence baloldali városvezetése Massimo Cacciari polgármesterrel az élen végre elérte, hogy öt neves szakértőből álló nemzetközi döntőbizottságot kértek fel a Mózes-terv kivitelezhetőségének elbírálására. A bizottság a belga Philippe Bourdeau, a brüsszeli szabadegyetem környezetvédelmi tanszékének professzora vezetésével 1998 júniusában adott végül egyértelműen pártoló szakvéleményt.

„A mozgó gátak rendszere az egyetlen mód Velence megmentésére, a kiépítését haladéktalanul meg kell kezdeni” – állították.

Más volt azonban az olasz zöldek véleménye; ők a környezetvédelmi miniszterrel, Edo Ronchival az élükön újabb feltételeket támasztottak, s elérték, hogy a végső döntést egy környezetihatás-tanulmányt folytató minisztériumi szakbizottság hozza meg. Ez a húsztagú bizottság december közepén elutasította a Mózes-tervet. Véleménye szerint a mozgó gátak nem oldják meg a problémát, kivitelezésük és működésük tetemes környezeti károkkal járna, például akadályoznák a lagúnák egészséges vízcserélődését, nem is beszélve az irdatlan költségekről. A szakértői bizottság állásfoglalását végül a közigazgatási bíróság semmisítette meg, mégis csak zöld jelzés adva a kivitelezéshez.

A kép forrása: ARD.

Velence az új évezred küszöbén tehát még ugyanott tartott, mint előtte: dúlt a harc a Venezia Nuova konzorcium támogatói, a mögöttük álló közmunkaügyi miniszter és a zöldek, valamint a pártjukat képviselő miniszter között. A konzorcium képviselője „képtelenségnek” nevezte, hogy egy minisztériumi bizottság leállítson egy másfél évtizede folyó programot, és védelmi stratégia nélkül hagyja az emberiség egyetemes kulturális kincséhez tartozó várost. „Komolytalan ország, amelyik képtelen döntést hozni, és örökké csak tologatja, lebegteti a problémákat” – figyelmeztetett. A zöldek váltig állították: nem az a megoldás Velence megmentésére, hogy százezer tonnaszám öntik a betont, köveket és az acélt a tengerbe, elpusztítva élővilágát, miközben bizonytalan, végül valóban elégséges védelmet nyújtanak-e a mozgó gátak. Szerintük a Mózes költségének töredékéért megemelhető a Szent Márk tér és a mélyebben fekvő városrészek szintje, megerősíthető a paloták és más épületek alapzata, továbbá véglegesen le kellene állítani a vízkivételt a tenger alatti talajvízrétegekből.

Szeretnék kitiltani Velence partjainak közeléből az úszó városokat.

Közben az idő sürget. Egy brit kutatócsoport szerint még egy-két évtized, és a Szent Márk tér másnaponként merül majd víz alá. A velencei belvárosi üzlettulajdonosoknak pedig végleg elegük lett abból, hogy az acqua altát jelző szirénahangra a készenlétben tartott homokzsákokkal próbálják – hiába – óvni boltjukat, portékáikat. „A Mózes világos program, ezzel szemben a zöldek csupán homályos ígéreteket és egy gumicsizmát kínálnak nekünk” – hangoztatta képviselőjük.

A meddő viták után 2003. május 14-én – emléktábla is hirdeti – Silvio Berlusconi miniszterelnök indíthatta útjára a „kövek tengerbe öntését”. A munkálatok azóta folyamatosan tartanak. Egy speciális szerelőhajó, amit e célra terveztek, süllyeszti a mélybe az elemeket, épült mesterséges sziget a munkálatok céljára a Lido kikötője előtt. 2013. október 12-én felemelkedett az első, véglegesnek szánt mobilgát a kikötő előtt.

Előtte azonban jött az újabb nem várt fejlemény: még február 13-án adócsalás gyanújával letartóztatták Piergiorgio Baitát, a konzorcium egyik tagvállalata, a Mantovani építőipari cég vezérigazgatóját. Ez a dominósor első darabjának bizonyult, júliusra a nyomozók már őrizetbe vették Giovanni Mazzacurati főmérnököt „közbeszerzési pályázatok befolyásolása” gyanújával. Ő azután kitálalt a nyomozóknak, hogyan „olajozták” a közbeszerzéseket és munkálatokat a kenőpénzekkel. Letartóztatták Giorgio Orsoni polgármestert, Giancarlo Galan tartományi kormányzót, a vízügy két főtisztviselőjét, a pénzügyőrség tábornokát, a konzorcium vezérkarának több tagját. Mazzacurati vádalkuval 7 millió eurós (!) végkielégítéssel távozhatott. Elrepült Kaliforniába, és ott halt meg, mielőtt büntető pere véget ért volna. Vizsgálatok, kenőpénzek, letartóztatások – mindez a munkálatok lassulásával, elhúzódásával járt. A Renzi-kormány idején, 2014-ben kormánybiztost állítottak a konzorcium élére; a biztosok aztán sűrűn váltották egymást. Ennek ellenére mára a munkálatok a vége felé közelednek. 2021-re ígérik a teljes rendszer üzembe helyezését. Az óceánjáró hajókat időközben kitilthatják, miután a lakosság városi népszavazáson így foglalt állást. Az évi 20 millió turista elképesztő rombolását belépti díjjal tervezik korlátozni.

Elég lesz mindez Velence megmentéséhez? Borúlátó szakértők szerint aligha: a Mózes gátelemeit olyan gyakran kell majd felemelni a számítások szerint, hogy élettartamuk nem fogja elérni a harminc évet. Utána a jóisten tudja…