(Szerző: Fazekas Erzsébet) Mind a könyv, mind e sorok szerzője életében több, meglehetősen fontos szerepet játszó évtizedet fog át Toronyi Attila (a képen) könyve, noha nem mondható terjedelmesnek. Inkább vékony (napló)füzet, amit tarthatunk akár egy középkorát elhagyó férfi életút-összegző visszaemlékezésének is. Végig követjük, ahogy felidézi és elemzi az 1970-es, 80-as évek társadalmi változásait.

Nem titok: gyermek-, diák-, ifjú- s minden további korom az íróéval azonos évekre esett, élményanyagunk egy része hasonló, a történelmi, társadalmi változásokra vonatkozó tapasztalataink jó része pedig egybe is vág.

Ezeknek az emlékeknek az összevetése adja meg az olvasás savát-borsát. Kapcsolatunk szerfölött sajátos, és néhány évvel ezelőttre datálódik. Akkortájt jelent meg riportkönyvem, és Toronyi Attila belevetette magát. Éppen a perui bokatörésemet követő kórházi kezelés részleteinél tartott, amikor aktuális kirándulásán, a buszról leszállva bokáját törte. A mentőbe gördített szerző azt kérte hozzátartozóitól, vigyék utána a buszon hagyott könyvet, hogy saját balesete ne terelje el figyelmét az ismertetendő műről. Ez a két sérülés hozott össze tehát két újságírót, aki addig nem ismerte egymást…

A szakmai szolidaritás kényszerérzetének hatására, gondolom, most úgy, hogy nekem is hasonlóan odaadó figyelemmel kell követnem az Angyalföldi Kisherceg életútját. A Kisherceg maga is összegez a történetében, ez pedig segíti az elemző munkát. A hetvenes évekbeli magyarországi lengyel-mániáról írottak régi emlékeket idéznek. Istenem, mennyi ismerősömet csapta meg a „lengyelezés” szele. A célállomás Krakkó, Zakopane vagy Varsó, mindenhol kínálták a durva gyapjúszálból kötött pulóvert, zoknit (tapintásukra máig emlékeznek ujjbegyeim, de hol vannak már azok a fagyos telek…). A tízen-huszonévesek lengyel áruként tömték hátizsákba a ki tudja, honnan származó rágógumit, hogy a vámosok éberségét kijátszva némi, olykor tetemes zsebpénzre tegyenek szert a behozott cucc eladásával. Efféle sefteléssel indulhatott a szocializmus kori lengyel–magyar barátkozás…

Akárhogy is, a két nemzet íróiban akkoriban egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott egymás irodalmának megismerésére, megismertetésére… Toronyi Attila e fontos fejleményig akar eljutni az utóbbi ötven évünk alatt történtek – a pangó évtizedek utáni egyre izgalmasabb dolgok – felidézésével. Olvasója válogatja, Kisherceg történetéből kit mi ragad meg. A fiatalabbakat talán a csajozási vágy ereje. Az érettebbeket meg a ráismerés, mennyire hasonlóan „mártóztak meg” ők is a külföldi partnerekkel a nagy sebességű szerelmi kapcsolatokban. Ám a könyv több témában is muníciót ad a továbbgondolásra.

Vajon mennyit emelhetett át a szerző Herceg Szabolcs életébe a sajátjából?

„Mire leérettségiztem, elmúltam húsz. Hetvenkettő nyarán megjött a papír: fölvettek a jogra. Jelentkezésemet megözvegyült apám erőltette. Hadd legyen belőlem tanult ember, ráadásul doktor” – mutatja be magát Kisherceg. Addig is kiélvezte a szabadságot: nyári elfoglaltságot keresett Lengyelországban: „Segítettem a mosodában és rendben tartottam az épületet övező kertet.”

És itt már másfelé kalandozik el az olvasó: nem túl kimódolt-e ez az ’övező’? Talán apja sem mondta: „a teremburáját” (noha TA magyarázza, hogy az öreg Herceg nem szeretett/nem is tudott káromkodni) – elvégre egy angyalföldi proli gyerek felemelkedését ígéri a borító szövege. De ne akadjunk fenn a fogalmazási döccenőkön. A szállodai munka lassan szex-tréningbe csapott át: „A priccsen hancúrozva sokszor azt sem tudtuk, ki a fiú, ki a lány” – és olykor azt hihetjük, folyamatosan hancúroztak.

Szeptemberben aztán kezdődött az egyetem, ami nem volt hősünknek való. Bukás, pótvizsga, évismétlés után eltanácsolták a nappaliról. De azért az esti tagozaton csak lediplomázott, majd újságírónak állt.

„Mi, napilaposok fenn hordtuk az orrunkat. Vélt fontosságunk tudatában foghegyről beszéltünk az üzemi laposokkal; elvártuk, hogy előre köszönjenek és nagy kegyesen visszabiccentettünk. A külpolitikai rovat szerkesztői élen jártak a fölényeskedésben, mert ők nyelveket beszéltek; világlátott belvárosi vagy rózsadombi kollégák voltak. Az üzemi lapszerkesztőket sok esetben egykori munkahelyük, az iparövezet delegálta, felemelkedésüket az akkoriban dívó káderpolitikának köszönhették, felsőfokú végzettséggel nem rendelkeztek, mi több, némelyikük a magyar mondattan alapvető szabályaival sem volt tisztában.”

Engem, az akkori üzemi lapos újságírót meglepett a Szolgáltuk az ügyet című fejezet tartalma (bár nem zárom ki, hogy akadt ilyen is):

„Mesélték, hogy Véges, a főszerkesztő az Andrássy út 60-ban dolgozott az ötvenes években, az ávós verőlegények egyik alosztályát irányította, majd az ’elbocsátott légió’ árvájaként sok helyen megfordult. Súlyos paranoiában szenvedett. Szerkesztőségi íróasztalára bonyolult Elzett-zárakat szereltetett, de nem érte be ennyivel. A három felső fiók előtt vízszintesen laposvas futott végig, amit pánt és egy-egy biztonsági lakat rögzített az asztal két oldalán.”

(Habár Moldova György is megörökített hasonló mániákat…)

A fönti politikai döbbenet után Kisherceg még visszabolyong nemi felvilágosodása élményeihez, majd összefoglalóan így ír erről:

„Angyalföldön a magamfajtára akkoriban azt mondták: skalpgyűjtő szoknyavadász. A listámból néhányan kiestek, Kati pedig jött föl, mint az erejével jól gazdálkodó hosszútávfutó a hajrában. Jelentős tartalékokkal, előnyökkel rendelkezett. Mindig ráért, nem fájt a feje.”

x x x

Emlékek, tapasztalatok, történetek között csapongunk, aztán egyszer csak Hercegecske furcsa minősítést dob fel:

„Vonzódtam a rurális beütéshez; jobb szerettem a falusi fajtát, mint a szofisztikában jeleskedő, dohányzó, budai úrilányokat, akik engem pesti senkinek tartottak.” Vajon milyen benyomások alapozhatták meg a pestiek kontra budaiak megkülönböztetését?

Családi emlékek gomolyognak elő, és bennük a Tóth Tihamérről írottak – az ő munkássága ugyanis az én serdülőkoromnak is témája volt. Apám nemzedéke a püspök-író valláserkölcsi tanításainak szellemében nőtt fel. Műve, A tiszta férfiúság (Szent István Társulat, 1924) beszerzésére rendelet kötelezte az ország valamennyi közép- és ipariskoláját. Idézném is nevelő célzatú dörgedelmeit: „A magyar jövőt csak olyan ifjúság építheti fel, amelyik örömét nem a pocsolyában keresi, s fiatal erejét nem éjjeli lumpolásokban tékozolja el. Olyan ifjúság, mely csillagtekintetű, ideálokért dolgozó és önmagához kemény… Olyan ifjúság, amely nem hajtja nyakát gyáva-tehetetlenül a bűn-kísértés alá, hanem minden erkölcstelenségnek dacos homlokkal tudja szemébe vágni az erkölcsi integritás nem! nem! soha!-ját.” (Óh, be szép, s mily fennkölt!)

Jól kapcsolódik a fentiekhez: „Nézzük, miről ír a Társadalmi Szemle! Semmi érdekes. Így viszont, hogy a Playboyról eltávolítottam az összes nehezéket, láthatóvá vált a magazin 1982. februári számának címlapja.” Aztán a Nők Lapja párkereső rovatára lapoz, ahol „tilos az irónia és a szarkazmus, így efféle sorok: ’Pénzsóvár, tahó és lusta kisnyugdíjas keresi kőgazdag bombázó ismeretségét, akinek parazitája lehetne. ’Moss, főzz, takaríts – és a pofám fényre derül’ itt nem láthatnak napvilágot.”

Az apróhirdetésekre utalva az újságíró-szerkesztő eligazítást is kap: a szövegben ne legyen olyan kitétel, ami nincs összhangban a szocialista erkölccsel, a női egyenjogúságról vallott felfogással. Íme Toronyi visszatekintése (most csak politikailag ártatlan és ártalmatlan részleteket idézek):

„Szúrópróbaszerűen elemeztem az arányokat: az 50 fölöttiek aránya 80% lehet. A férfiaknak jobban hiányzik a nő, a szebbik nem részesedése a párkereső hasábokon 40%. (…) Van, aki ’nagyon dundi hölgyet’ keresett, ’lehet látás-, mozgás-, enyhén szellemileg sérült’, annak alighanem az volt a lényeg, hogy végre legyen valakije. Akivel ágyba bújhat. E törekvéséről két 41 éves férfi (művészlélek, biztonságtechnikai szakember) azzal próbálta elterelni a figyelmet, hogy ’komoly kapcsolat reményében’ adta fel hirdetését. (…) senkit sem beszélek le róla. Érdemes megpróbálni a hirdetéses párkeresést, de ritkán hoz megváltást”. Aztán ismét összegzés következik: „35-36 évesen kezdett elegem lenni az újságírásból. Amióta nem akadozott többé a vécépapír-ellátás, az újság egyszer használatos termékké silányult, a papírgyűjtők martalékává vált világszerte. Legfeljebb ablakpucolásra és befőzésnél, a kidunsztolt befőttesüvegek bebugyolálására volt alkalmas.”

x x x

Toronyi Attila színes visszaemlékezése néhol kifejezetten lebilincselt. Témák tucatjára terjedt ki szerteágazó érdeklődése. Sok egyéb mellett szó esett a disszidálásról, a teherbeesés/terhesség jelenségéről (és a férfipartner erre reagálásáról), a Ratkó-nemzedékről, a Z-generációról, a lapok privatizálásának anomáliáiról, a multi-level-marketing piramisáról. E ponton megállok a felsorolásban, és arra biztatom az olvasót, folytassa, fedezze fel magának, mi minden érdekes, fontos dolog történt a ma 70-80 évesekkel a rendszerváltás éveiben

De még egyet ideírok, ami akár jelen napjainkra is vonatkozhat:

„A külpolitikusok terjedelmes tanulmányokban ecsetelték a közel-keleti helyzetet; ki kivel van, és miért lövi halomra az egyik a másikat, miközben Afrikában sincs béke. Amerikában pedig izgalmasnak ígérkezik az elnökválasztás. Ahogyan közeledett a voksolás napja, úgy jött egyre nagyobb lázba az elemző: lapok tucatjait idézte annak alátámasztására, hogy miért fog minden bizonnyal és feltétlenül X nyerni. A végén azonban nem vált be a jóslata, mert Y söpört be több voksot, ő lett az elnök. Magyarországon ez keveseket érdekelt. Republikánus párt, vagy demokrata párt? Hát nem mindegy?”

A szinte túlhabzóan sok magán- és közéleti téma izgalmas fölemlegetése mellett és után, a könyv vége felé megtudhatjuk, hogy milyen filozófiai üzenet indokolja a mű címét. Egy részeg pasasnak részletet olvasnak fel Saint-Exupery Kis hercegéből, ami így záródik:

„A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt. De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra!”

A szerző is fütyülne talán a számokra, de bizonyos alkalmakkor (például saját sokadik születésnapján) ezt nem teheti meg. A könyv befejező passzusában így ír az öregkorról:

„Amikor kikászálódtam az autóból a házunk előtt, sajogtak a lábaim. Elbúcsúztam a barátomtól, s magam elé dünnyögtem: – Kár megöregedni. Így nem jó már nekem… Októberben korán sötétedik. Most még csak szürkül. Nincsenek kivilágítva a csillagok. Több fényt!”

Toronyi Attila: Angyalföldi Kisherceg – Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2023 – 254 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft, online ár a lira.hu-n 3996 Ft – ISBN 978 615 569 3854