Diplomáciai látványpékséget nyitott a héten a magyar miniszterelnök. Találóan így jellemezte Balázs Péter volt külügyminiszter a Klubrádióban Orbán Viktor legújabb médiahekkjét. Bár nem sütött ki semmilyen újfajta kenyeret, viszont átszáguldott a tengerentúlra, hogy Donald Trumppal egy fotó erejéig kezet foghasson, majd már újra a Karmelitában ücsörögve egy órán keresztül beszélt telefonon Putyinnal, és már vitték is tovább a reptérre, mert Erdogan törtök elnökhöz kellett sietnie.
Karácsonyi békejavaslatával házalt tehát, legalábbis erről ír a NER sajtója, meg ünnepi fogolycseréről. Valakinek azért csak feltűnt, hogy miközben a magyar miniszterelnök ide-oda bokázva állítólag az ukrajnai fronton próbál kieszközölni fegyvernyugvást és fogolycserét, éppen csak Ukrajna vezetőivel nem beszélt erről. Maga az ukrán elnök, Volodimir Zelenszkij érezte úgy, hogy csak szóvá kellene tenni ezt, így be is jegyezte Facebook-oldalára, hogy nem beszélt Orbánnal, Orbán sem próbált vele, vagy bármely ukrán vezetővel beszélni, egyébként pedig a fogolycseréről hetek óta háttéregyeztetés zajlik az orosz féllel, s ehhez nincs szükség a magyar kormányfőre.
Mint ahogy a tűzszünethez sem kell becses személyének közbenjárása, hiszen mint a megtámadott ország vezetője, mégis csak neki és kollégáinak van tudása arról, mit, milyen feltételekkel akarnak elérni. Ha ez így van, akkor a NER-sajtó abban is téved – vagy éppen hazudik –, hogy Zelenszkij visszautasította volna Orbán karácsonyi tűzszüneti javaslatát.
Lassacskán Floridából is megérkeztek a hírek a Trump-találkozóról, egészen pontosan az, hogy nincs hír, mert megbeszélésről senki sem tud, bár a kézfogós fénykép valódi, közben éppen annyi szó eshetett közöttük, ameddig egy protokolláris kézszorítás tart. Szent-Iványi István külpolitikus erről azt írja, hogy „… ez az egész békemisszió már nagyon kínossá és kártékonnyá vált. Ettől még sajnos belpolitikailag lehet értelme: a békemisszió a ’békepártiság’ nevű politikai termékének egy ’hitelesítő’ eleme, a hazai közvélemény erre fogékony részének eladható, de már egyre csökken azoknak a száma, akik ezzel etethetők.”
Nem érdemes újra és újra kivesézni, hogy a magyar kormányzati politika már régen csak a médiában zajlik, tehát beszélt és legfeljebb írott malaszt. A tényleges döntések – akár törvények vagy módosítások, kormányhatározatok és miniszteri rendeletek, vagy csupán szóbeli utasítások formájában – a hátsó szobákban, a nyilvánosság kizárásával, de többnyire az érintett szakemberek megkerülésével születnek. Az ellenzék – ami jobb ötlet híján, többnyire csak a kormány lépéseinek kritikáját zengi – ilyenkor ejnyebejnyézik egyet, jól megmondja, hogy le kell váltani a kormányt, majd visszatér kipárnázott, meleg klubjába.
Ez az egész szégyenteljes színjáték viszont most már nem e szereplőkre hullik vissza – Orbánt egyébként sem érdekli, hogy szinte csak negatív értékelést kap bárkitől is, sőt, mintha ragaszkodnék a fenegyerek, a rossz fiú szerepéhez, az ellenzéknek meg már majdnem mindegy is –, szóval ennek a kínos játszmának a következményei minket, már kimondhatjuk a választók többségét sújtja.
Különben is az egyik legnagyobb baj, hogy a politikai beleszólás, egyáltalán a közügyekben való részvétel szándéka a rendszerváltás óta a nulla körül mutatkozik, el is hangzott sokszor nemzetközi fórumokon, hogy bármit tesz a kormány a demokrácia, az európai értékek ellen, ezt a magyarok már negyedik alkalommal maguk választották.
Földes György nemrég megjelent, igen részletes tanulmányában ír a baloldal elgyengüléséről, a feltámasztásának igényéről, lehetőségeiről, de egy helyen röviden megjegyzi, az nem politikai program, nem stratégia, hogy a kormányt le kell váltani. A mivel, milyen ígérettel, milyen világképpel, milyen megalapozottsággal – ez itt a kérdés. Szóval Orbán látványpéksége ellen kevés lesz csak betörni a kirakatot. Azt új termékekkel kellene berendezni.