Sorstársak – úton, útfélen

Éppen három évvel ezelőtt írtam (Facebook-bejegyzésként), ám félő, hogy annak, akiről ez a kis szösszenet szól, mára jócskán megsokasodtak a sorstársai:

Összeszorult a szívem ma délben, amikor a Rákóczi útról a Keleti felé tartván az aluljárón igyekeztem átvágni, ám a lépcső aljában egy kéz nyúlt felém. Csak félig ért a mozdulat, mintha a karját-kezét nyújtó nyomban vissza akarná venni, mintha a félig nyitott, tiszta tenyér is szégyellené magát, ám a szavak már elhangzottak:

“Csak pár forintot, nagyon köszönöm, ma még egy falatot sem ettem…” Tiszta cipő és öltözet, mintha fenn nem locspocsban gázolna a rohanó tömeg. Ápolt, frissen borotvált arc, tiszta haj, sísapka, ám végtelenül szomorú és szégyenkező tekintet. Ennek a férfinak van tisztességes lakása, otthon a csapból folyik a víz, talán még a fűtést sem zárták el nála. Nem koldusforma, egy csupán közülünk, akik itt járnak a fővárosi forgatagban, nem egyszer pusztán önmagunkkal törődvén, befelé fordulván, sem látva, sem hallva, tudomást sem véve arról, hogy másnak, másoknak filléres gondjaik vannak. Miként az én emberemnek, aki a minap temette el párját. Az orvosra, a gyógyszerre, a temetőre minden megtakarított pénze elment, és most éhes. Tegnap óta, vagy még régebben?

Ma még egy falatot sem evett, miközben mások ebédről jönnek, ebédre sietnek. A szegénység bátortalan karja időnként erőtlenül teste mellé lankad a reménytelenségtől.