Mindenki eldöntheti, ha megnézi a TÁR című filmet, ami – most szólok – korántsem könnyű szórakozást kínáló mozidarab! Akit magával sodor, annak fel sem tűnik, hogy hosszú (majd két és fél órás), hogy nem egy A-ból B-be haladó történetet elmesélő film. Tükörcserepekből építkező lélektani utazás, egy sokszínű személyiség feltárása, villanások, töredékek, utalások által, de szigorúan ítélkezés – tanulság levonása nélkül. Óda a zene csodájához, tépelődés a művészetről, a művész létről, lepel fellebbentés a sikeresség, a nagy produkciók mögötteséről, apróbb–nagyobb emberi vétkekről, esendőségről, mi több, morális megbicsaklásokról, sőt: személyiségzavarról. Minden ott van a láthatáron, de csak akkor látjuk meg igazán, és értjük meg az összefüggéseket és a finom utalásokat, ha van hozzá antennánk.
A történet szerint Lydia Tár (Cate Blanchett) az egyik vezető német szimfonikus zenekar karmestere. Pályafutása csúcsán találkozunk vele, könyvet készül kiadni, és élőben fogja vezényelni Mahler 5. szimfóniáját. A következő hetekben elképesztő változások történnek az életében. Ennek köszönhetően feltárul a tehetség és erő könyörtelenül őszinte természetrajza, és kirajzolódik a válasz a kérdésre, hogy az így keletkezett hatalomnak milyen és mennyire tartós hatása lehet napjaink társadalmában.
TAR neve valójában anagramma is lehet, hiszen látjuk, hogy patkánynak titulálják (Ratte) és lehet maga a művészet (Art) megjelenítője is. Cate Blanchett a most hetedik Oscar-jelölésével valószínű nyugodtan hátra dőlhet és várhatja a harmadik Oscar-díja átvételét. Az ízig-vérig profi, elhivatott művész, aki 30 éve botrányok és sztárallűrök nélkül bizonyítja, hogy lehet tartósan híresnek, elismertnek és szeretettnek lenni a műanyagvilágban is, ami naponta felkapja és elhajítja üdvöskéit. Lydia Tár szerepében ezúttal olyat mutat, amit még tőle is borzongó csodálattal veszünk.
„A forgatókönyv egyetlen művész, Cate Blanchett számára íródott. Ha nemet mondott volna, ez a film nem jött volna létre. A műkedvelő vagy profi filmbarátok nem lepődnek meg ezen. Végül is Cate Blanchett a legnagyobbak közé tartozik. A film készítése közben még ennek tudatában is szinte felfoghatatlan volt emberfeletti rendkívülisége. Mindannyiunkat felemelt. Képtelenség megfelelően leírni, mekkora megtiszteltetés egy ilyen kaliberű művésszel együtt dolgozni. Ez a film Cate-é, minden lehetséges módon.” állította a rendező a velencei fesztiválon. A rendező, akinek ez a harmadik filmje, mert nem egy iparos ő sem. Todd Field (producer / forgatókönyvíró / rendező) első nagyjátékfilmje „A hálószobában” (In the Bedroom) volt, amelyet 5 Oscar-ra jelöltek (ezekből Field kettőt jegyez: legjobb film társproducerként, legjobb forgatókönyv társszerzőként). A produkció 39 díjat nyert és további 72 elismerésre jelölték.
Következő alkotása, az „Apró titkok” (Little Children) 3 Oscar-jelölést érdemelt ki, köztük a legjobb adaptált forgatókönyvét (Field és Tom Perrotta megosztva). A produkció 20 díjat nyert és 58 további elismerésre jelölték. Field képzett jazz-zenész és színész, színészi pályafutása alatt már 41 produkcióban szerepelt.
És itt jöhet az, hogy az egész világ akkor, de akkora felhajtást kelt ennek a filmnek, hogy ettől egyszersmind gyanússá válik. Vajon tényleg akkora durranás ez az egész? A szakma, a mozirajongók, a nagyvilág mém-gyártói odáig vannak érte és mindenütt erről van szó, olyannyira, hogy már annak is napvilágot kellett látnia, hogy nem, Lydia Tár nem valóságos személy. Ő egy kitalált figura rettenetesen élethű környezetben, szituációkban. És nincsen kétség, semmi sem ártott Field mozijának, mert úgy nagyszerű, ahogyan van a talányosságaival, a nézőt figyelemre kényszerítő eszközeivel, és Cat Blanchett vitán felüli zsenialitásával. Egy két és fél órás film, ami provokatív kérdéseket vet fel az eltörléskultúráról, a kiközösítésről és a nemi szerepekről, hatalomról és hírnévről. Ezen akár élcelődhetnénk is, amíg meg nem látjuk Lydia Tár ragyogását. Az, hogy vajon hányan látták igazából ezt a filmet, és hányan fogják ténylegesen megnézni, miközben beszélnek róla, nos, azt nem tudjuk, mindenesetre eddig igen sovány forgalmat, mindössze hétmillió dollárt hozott a kasszába.
Mint az elején jeleztem: ez valóban nem tömegfilm, a híre ellenére sem, ám olyan kérdéseket feszeget, amelyek igazán húsba vágóak. Egy zeneművész ezer arca kínálja fel a tépelődés lehetőségét, vajon a sikeres művész, a leszbikus nő, a melegszívű anya, a hideg, számító karrierista, az érző társ, a szórakoztató társalgó, a vitriolos megmondó, a háttérjátszmák mozgatója, a kegyetlen despota, az alázatos alkotó, a szorongó, kényszeres, lelki harcot vívó esendő lény, vagy melyik arc az igazi?
Talán mindegyik!
A kihagyásos technikát használó történetmesélés egy folyamatábra, amiben szabad teret kapunk nézőként, miközben tudhatjuk, hogy a filmkészítők olyan precízen adagolták nekünk ezt az élményt, hogy a forgatás közben a számunkra nem látható részeket is eljátszották, leforgatták. Itt semmi sem esetleges, Cate Blanchett nem véletlenül tanult meg zongorázni és németül is – a film kedvéért.
Az alkotók maximalizmusa süt a produkcióból. És a végén kapunk is akkora gyomrost a nézőtéren, hogy csak na!
Február 16-tól a mozik műsorán a TÁR című feliratos, amerikai film. Írta Todd Field; operatőr: Florian Hoffmeister; zene: Hildur Guðnadóttir, producer Todd Field, Scott Lambert, Alexandra Milchan.Rendezte: Todd Field.