Hadd kérdezzem újfent: mennyi maradt fenn utcabútorainkból? Mik is az utcabútorok? Jobb híján nevezem így őket, mert annyira mostohák, még csak csoportnevük sincs.

A város utcaképi ékszereire gondolok, amik valaha elmaradhatatlan elemei voltak egy-egy utcarészlet kiépítésének. A villákhoz szépséges kovácsolt kerítések tartoztak, a házak előtt kandeláberek, imitt-amott ivókutak – szintén öntöttvasból. Az üzletekhez, műhelyekhez a járda fölé lógó cégérek csüngtek-lengedeztek, a bejárathoz pedig leggyakrabban az egész földszinti falsíkot beborító, faragott keményfaportálok tartoztak. A parkokat ékítő köztéri szobrok köré kis kovácsoltvas kerítést állítottak…És ha szobrot nem parkban emeltek, akkor kis kerítésén belül aprócska kert virított.

A parkok közepére díszkutat építettek, medencéjét cakkosan faragott kőperem szegélyezte. Fából csodálatos zenepavilont emeltek, ahonnan szívderítő dallamok lengték be a környéket. A hidakat faragott kő- vagy műkovács alkotta vaskorlát szegélyezte

Dömötör Jenő Wesselényi Miklós utcai villájának romantikus, sziluettekkel, árnyképekkel díszített rostélya városunk legszebb kerítése. A közelmúltban szakszerűen felújították

Nem állítom, hogy ma nincsenek korlátok meg kerítések, de az tény, hogy az eredeti, az igazán míves változatokból mára szinte semmi sem maradt. Többnyire a legmaradandóbb anyagokat használó építményekről van szó: kőről, vasról…

Az Ady Endre tér parkos, nyugati oldalán létesítették a Gyermekligetet. Csodálatos lugasa megsemmisült, szökőkútjának káváját sok évtizedes elhanyagoltság után elhordták. A mai lugas, amely a régit idézi, sokkal egyszerűbb kivitelben készült valaha, és mára már ez is az enyészet martalékává vált

Ahhoz, hogy egy épített, városképileg fontos érték végleg megsemmisüljön, semmi másra nincsen szüksége, mint az elhanyagoltságra.

Városunkban egy nagyobb létesítmény, épületegyüttes fejlesztése során rendre átszervezik az ehhez tartozó terület közlekedési rendjét, Ez azzal jár, hogy a főbejárat eredeti, nagy műgonddal kialakított eredeti kapuzatát kivonják a forgalomból, mert egy másik helyen újat létesítenek, az ingatlan egy egészen máshol lévő pontján. Ezután a használaton kívülre esett kapuzatot többnyie teljesen sorsára hagyják, egyszerűen azért, mert az használaton kívül van. Hiába a legnagyobb értéke továbbra is a telket körülvevő kerítésnek, úgy tekintenek rá máris, mint egy felesleges ócskavasra. Ilyenkor nincs már messze, hogy ez a múltat idéző, esztétikus és hangsúlyos városképi jelentőségű érték megsemmisüljön. Hamarosan megtámadja a rozsda, és ezzel lassú, alázatos pusztulásának folyamata kezdetét veszi. Erre a sajnálatos gyakorlatra jó példa a kámoni arborétum eredeti bejárata, vagy a Markusovszky kórház eredeti, Paragvári utcai főbejárata, avagy akár a Pető-villa főbejárata, szintén a Paragvári úton.

Döbbenetes, hogy városunkban eredeti járdacégérrel, fa portállal ma már egyáltalán nem találkozhatunk. Eltűntek a szoborparkok, visszaállításukra talán már a remény is elszállt. Hiányuk okán silányul a városkép. Emlékszik-e – vagy legalább tudja-e –manapság bárki is, hogy eleink a tiszteletadás szándékának adtak nyomatékot az apró részletek gondos kimunkálásával is – szem előtt tartván az utcakép, a városdíszítés szempontjait is?

A Belsikátor, a Forgó egyik járdacégére…mára egy régi sincs ezekből a kedves, ötletes, esztétikus figyelemfelkeltő elemekből városunk utcáin

Kis csokorba szedtem öreg utcáink, tereink eltűnt ornamenseit, hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen hangulatossá tették a régi értékeit-ékeit manapság már csak itt-ott őrző városunkat.

Ahhoz, hogy egy épített, városképileg fontos érték végleg megsemmisüljön, semmi másra nincsen „szüksége”, mint az elhanyagoltságra. Városunkban egy nagyobb létesítmény, épületegyüttes fejlesztése közben sorra átszervezik az ehhez tartozó terület közlekedési rendjét, Ez azzal jár, hogy a főbejárat eredeti, nagy műgonddal kialakított eredeti kapuzatát kivonják a forgalomból, mert egy másik helyen újat létesítenek – az ingatlan merőben más pontján. Ezután a használaton kívülre esett kapuzatot többnyire a sorsára hagyják, egyszerűen azért, mert az használaton kívül van. Hiába a legnagyobb értéke továbbra is a telket körülvevő kerítésnek, úgy tekintenek rá máris, mint felesleges ócskavasra. Ilyenkor általában végleg megpecsételődik a múltat idéző, esztétikus és hangsúlyos városképi jelentőségű érték sorsa. Megtámadja a rozsda, és ezzel megkezdődika lassú, megszégyenítő pusztulása. Erre a halálos gyakorlatra példa a kámoni arborétum eredeti bejárata, vagy a Markusovszky kórház eredeti, Paragvári utcai főbejárata, a Pető-villa főbejárata, ugyancsak a Paragvári úton.

A Szombathely (is) többet érdemelne – hová lettek a városkép ékességei? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

AZ ISPOTÁLY-HÁZ | Nagy múltú, fontos épület rejtőzködik a következő, a Fő tér 28. számú ház 19. századi homlokzata mögött. Mai megjelenését 1820 körül kapta, de falai már a 17. században az Ispotálynak adtak helyet. A ház városunk egészségügy-történetének fontos, ősi tanúja.

Tudjuk, hogy Szombathely szervezett gyógyellátását a ferencesek betelepítéséhez köthetjük, akik 1360 körül építették ma is álló templomukat a városkapu közelében, a várfalakon kívüli telkükön, ami sokkal nagyobb volt a jelenleginél. Mi, idősebbek még emlékszünk a vakok kertjére (ma a Savaria karneválok eseményközpontja, témaparkja). Valaha a ferences rend ingatlanának volt a része ez a terület is. Ispotályuk valahol a templom közelében állt, és megléte a város első és akkor egyetlen betegellátását szoplgálta. Szintén a Gyöngyös utcában létesült 1571-ben a Szent András ispotály, a folyó partján, mert itt állt Ankerrayter János ingatlana, amit aztán a városra hagyott.

Az 1960-as években még álltak maradványai a középkori városnak a volt Gyöngyös utcában, szorosan a patak környezetében, amiket a megkutatásuk és történetük feldolgozása nélkül elbontott a városfejlesztés. Ez a környék volt az Ispotály 15-16. századi helyszíne.

Gyógyításügyünk következő állomása az újabb helyen létesített, nagyobb ispotály, amely a fellelt adatok tanúsága szerint már mintegy negyven beteg helybeni ellátásáról volt képes gondoskodni. Sobri Márton plébános e célra történt felajánlása alapján 1622-től látta el a város betegeit. Ez az épület a mai Fő tér 26. számú ház. A szerény szélességű telken nyilvánvalóan hosszan benyúló oldalépületnek kellett állnia, ennyi ellátásra szoruló személy egyidejű elhelyezéséhez.

Radnóti Kovács Árpád dokumentum értékű akvarellje egy sokkal régebbi ábrázolás alapján készült, megőrizte és bemutatja nekünk a 17. század eleji épület eredeti, átépítései előtti, még zsúpfedeles állapotát.

Mellette az udvari homlokzat mai megjelenését látjuk az északi toldaléképülettel

A szép, kiegyensúlyozott házsort itt durván megszakítja a háromemeletes századfordulós épület

Azután egyetlen lakóház erejéig visszatér a várostörténeti hangulat, utána pedig már a Király utca pazar indulásánál vagyunk: itt állt Rauscher Miksa két, gyönyörű palotája, sarokháza…ma már az egyik, sajnos, nincs, a másik, sajnos, már nem gyönyörű…, de ezekről majd Király utcai sétánkkor ejtek szót.

AZ EMBERBARÁTI KÓRHÁZ ELSŐ ÉPÜLETE A VOLT HOSSZÚ UTCÁBAN | … A volt Isis Szálló épületétől kelet felé haladva az utca déli oldalán a jellegtelenné csupaszított homlokzatú 30-as számú ház után – városképileg is fontos – egyemeletes lakóház következik: a 32. szám alatt álló épület volt eredetileg az Emberbaráti Kórház elődje, 1891 után alakították át lakóházzá, miután a kórház átköltözött a Hegy (ma Gagarin) utcába. A telek udvarán ma is állnak a volt kórházhoz tartozott fertőzőrészleg kis épületei. A jeles házat Voyta Donát tervezte és építette, 1829-ben nyílt meg kórházként. Homlokzata ma egy későbbi, eklektikus stílus jegyeit viseli. Külön érdekessége a 2+3+2 tengely-elosztású homlokzatnak, hogy a 20. században a főpárkány felett a kőbábos mellvéd egytengelynyi középső szakaszára falazott attikán mozgalmas, két nőalakkal keretezett tetődíszt helyeztek el.

Filigrán szobordísz az épület középtengelye fölé emelt attikafalon

Ez a szokatlan épületszobrászati megoldás ismétlődik a Kőszegi utca 35. számú csinos, neogót stílusú, de már 20. századi lakóház oromzatán

Az összeghasonlítás kedvéért mutatjuk a két, szinte teljesen azonos oromzati ékítményt

A fenti részletek, körülmények arról árulkodnak, hogy a Vojta Donát tervezte épületet néhányszor átépítették, megjelenését erősen módosították

Az egyik „ragályépület” (ahol a fertőző betegeket ápolták) épen maradt, eredeti állapotának egyes részletei megmutatják, milyen volt az 1820-as években Vojta Donát tervei szerint készült főépület stílusa. Hasonlókkal találkozhatunk az Aréna utca elején is.

A telek udvari oldalának végén a ragályépületek épen maradtak, és hűséggel mutatják Voyta Donát eredeti architektúráját

1891-ben az Egyesület Emberbaráti kórháza a Hegy utcában kapott helyet: igazodván a szemközti oldal pazar villasorához, önálló, részben kisebb épületekből állt össze. Ma már csak a kép bal szélén látható épület őrzi a nagy múltú volt egyleti kórház emlékét.

A Szombathelyi neves házak: orvoslástörténeti emlékek bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Hauszmann az 1870-es évek közepén került kapcsolatba Szombathellyel. Akkor kérték fel egy építészeti pályázat elbíráló bizottságban való részvételre. Az 1877–78. években a városháza és színház építésén dolgozott, amiért Szombathely városa már 1878-ban díszpolgárává fogadta.

A színház kicsi volt, de belsőépítészetében igen tekintélyes. A mindössze 300 személyes nézőtér ötven állóhellyel egészült ki. Az ülőhelyek egy része húsz páholyban nyert elhelyezést. Az ünnepélyes megnyitó előadást 1880-ban tartották.

Hauszmann palotájának összehasonlítása az 1925-ben végzett gyökeres átalakítás eredményéül kapott épülettel, amelyben már nem fért meg a színház működtetése is.

Már 1884-ben belső munkálatok váltak szükségessé, a színpad körüli részt kellett újjáépíteni, majd három év múlva a fűtést és a vízvezeték-rendszert felújítani. 1900-ban a lakosság már új színház építését sürgette az örökös ideiglenes bezárások miatt. Végül 1907-ben a színházat tűzveszélyessé nyilvánították és végleg bezárták. Ezután gyönyörű belsőépítészeti elemeit széthordták, az előcsarnokban pedig hatósági mészárszék (!) kezdte meg működését.
Tizenhét év múltán, 1925-ben nagyszabású átalakításon ment át az épülettömb, miközben Hauszmann architektúrája teljesen eltűnt a falakról. A korábbi két funkciót kiszolgáló páros kapuzatok helyett egy széles, öt tengelyes közép rizalitba ágyazva nyitottak új bejáratot, aminek egy oszlopcsarnok adott keretet a földszinten. Az egész épület kissé a szegényesen ékített, rideg és dölyfös orosz klasszicizmus építészetére emlékeztetett.

1945 márciusában az épület északi oldalát bombatalálat érte. Ezután a maradványokat elbontották, noha a főhomlokzat java része, és a Forgó (a sikátor neve) felőli oldal falai a főpárkányig épen álltak, a hatalmas tömb visszaépíthető lett volna.

Maradt azonban emléke Hauszmann elegáns főhomlokzatának: a Szily János utca keleti oldalának túlsó végén, a mai Petőfi Sándor utca sarkára tervezte az Osztrák-magyar Bank tömbjét, ami bájos játékossággal idézi fel és őrzi emlékét ma is a színház-városháza hatalmas épületének, de már nem sokáig, mert ha a város nem talál megoldást az épület hasznosítására, akkor törvényszerűen el fog pusztulni a jeles sarokház is, és így városépítésünk története legrangosabb építőjének egyetlen jelentős műve se fog az utókora maradni…

A képpár bal oldali eleme az Osztrák-Magyar Bank épületét mutatja, ami játékos, kicsinyített változata a volt színház és városháza épülettömbjének.

Hauszmann e két munkáján kívül a herényi kastély átalakítását végezte 1881-ben (sorsa szintén nyugtalanító jövő elé néz…), majd a rátóti Széll-kastélyt építette 1890-ben, a belvárosban pedig, szintén a Szily János utca keleti oldalán, a 32-es szám alatt Éhen Gyula polgármester csinos, zárt erkélyes emeletes lakóházának tervezése fűződik az ő nevéhez.

Hauszmann szombathelyi munkásságának emlékét lassan már csak az elpusztult, vagy éppen halódó épületek rossz emléke, látványa őrzi. Sehol sem emlékezik meg városunk a jeles fővárosi mester szombathelyi működéséről. Sem egy utcanév, sem egy emléktábla nem idézi fel őt és szombathelyi munkálkodását.

A volt városháza és színház helyén álló egykori pártszékház falán elhelyezett emléktáblát – a városháza és színház épületének állítana emléket – a későbbi változat képével díszítették, aminek már semmi köze sem volt Hauszmann palotájához…

A szerző, Balló László a Neves házak című könyv ünnepélyes bemutatóján.

A Hauszmann Szombathelye – És Szombathely Hauszmannja? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy régi metszet kelet-északkelet felől ábrázolja Szombathely városát: a kép rengeteg információval szolgál, a többi között a napóleoni háborúk idejébe vezet vissza minket. Győr közelében, Kismegyer határában 1809. június 14-én az alábecsült túlerővel támadó francia császár seregei megfutamították a császári Habsburg-seregeket. A császári felderítők hibájából mindössze tizenötezres ellenséges seregre számított a Habsburg had, ám valójában ötvenezer jól felszerelt és jól képzett francia katonával kellett szembenéznie. (A nyitó képen az ügyészség — ma is ilyen szép…)

Napóleon serege a nap végére megfutamította, elzavarta a Habsburg császári haderőt. Bécs politikai és tekintélyi okokból az elkerülhetetlen vereségért a magyar nemesi felkelőket, az inszurgenseket hibáztatta, akik valójában hősiesen küzdöttek a hibás bécsi felderítés miatt nem várt hatalmas túlerővel.

Eközben Szombathely városát egy kisebb francia harci egység tartotta megszállva, élén Beauharnais herceg, a francia császár fogadott fia állt, aki jó néhányszor megfordult a városban. Ez a megszállás öt és fél hónapon át rakta összes terhét a kisvárosra 1809 júniusától november közepéig. Szombathely azután, hogy felszabadult e megszállás alól, csak több évtizednyi fegyelmezett gazdálkodás eredményeként tudott ismét talpra állni, és amúgy is lassú fejlődésének folyamatában mindent újraindítani.

Szombathely város meglehetősen pontos ábrázolásban. A ferences templomtól a mai Szily János utca közepéig, tehát kelet-északkelet felől szemlélve. A metszet jobb szélén még azt a legalább öt kisebb lakóházat láthatjuk; helyén építették a francia haderő vezérkarának elhelyezése céljából a Stáb-házat 1809 derekán. Az építkezéssel a lakosság terheinek csökkentése volt a cél.

A régi metszetről mindenekelőtt megtudható, hogy Szombathely városa 1817 előtti állapotában látható rajta, hiszen még áll a mai Fő tér nyugati oldalához közeli a várostorony, amely abban az esztendőben pusztult el az őt körülvevő kisebb építményekkel, épületekkel együtt (Kupai-kút, tömlöc, bakterház: a strázsák háza, a kápolna és a deres) egy szörnyű tűzvészben. Az elnyújtott kép bal szélén a ferencesek templomának tornyát és klastromát, tőle jobbra, nyugatra a most Pannónia-háznak nevezett fogadó emeletes tömbjét mutatja a kép, majd a tér teljes déli házsorát.

A 19. század elején még – öt kivétellel – csupa földszintes kis lakóház alkotta ezt a házsort, ugyanakkor a tér nyugati oldal egyemeletes házak szép, nyugodt sorából állt. Egyetlen kétemeletest láthatunk csak közöttük, a barokk Patikaházat.

A mostani Kossuth Lajos utca közelében pedig két földszintes ház állt. Lényegében ez a házsorszerkezet maradt fenn ezen az oldalon a következő száz éven keresztül. A metszeti ábrázolás jobb felén a mostani Berzsenyi Dániel tér látható, és rajta a megyeháza, a püspöki palota, ennek közelében pedig a székesegyház, majd a szeminárium épülete. A Szily János utca nyugati házsorában ezután egy kis zavar van, mert a Putsarits-ház hiányzik a helyéről. Viszont pontosan láthatjuk a Csődy-házat, amely napjainkban a hittudományi oktatás központi épülete. Tőle jobbra, észak felé földszintes lakóházak sora áll a metszet szerint, kétablakos házak, íves kapuzattal. A kép tehát 1809 előtti állapotokat mutat: Napóleon serege megszállásának idején a város, a lakosság terheinek enyhítésére, a tisztikar elszállásolására ezen a helyen alakították ki a Stab-házat a francia katonai elöljáróság elhelyezésére. Ehhez legalább öt földszintes lakóházat kellett lebontani. A város 25 lóval is megsegítette a francia tiszteket, akikkel igyekeztek békés kapcsolatot tartani.

Szombathely volt a kevés dunántúli város egyike, amelyen nem átvonult a francia haderő, hanem táborhelyül szolgált neki. A francia katonák 1809. május 30-tól egészen november 18-ig állomásoztak városunkban, és ez idő alatt olyan súlyos terheket rótt a megszállás az itt élőkre, amelyek után évtizedeket emésztett fel, hogy Szombathely megerősödjék.

A tiszti kar élén maga Eugène de Beauharnais herceg, a Jenő alkirályként emlegetett hadvezér, Napóleon tábornoka, első hitvesének, Joséphine de Beauharnais-nak előzői házasságából született fia állt, aki nem egyszer járt Szombathelyen. Először 1809. június 8-án egy népes francia gyalogos élén. Akkor a katonák 11 ágyút is hoztak magukkal, a Stáb-ház udvarán állították föl.

Szombathely akkoriban mintegy négyezer lelket számláló város volt, hat utcából állt: Kám utca (Szily János utca), Gyöngyös utca (a Fő tér és a Gyöngyös patakig tartó utca), Nagy-Karitsa (a Nagykar utca: megsemmisült, teljes egészében lebontották a múlt század utolsó harmadában), a püspöki sörháztól nyugatra húzódott a Perint patak hídjáig, Kis-Karitsa (a mai Kiskar utca), Forró utca (Kossuth Lajos utca) és a Föl utca (Kőszegi utca).

A városban rendezett közigazgatás működött, és jól szervezett egyházi központként is rangosnak számított. Püspöksége élén Perlaky Somogy Lipót állt, és olyan jeles főpapi kart mondhatott magáénak, amelyben ott találjuk Eölbey János apátot, nagyprépostot és a tudós Czuppon György kanonokot (akinek háza éppen a napóleoni megszállás évében épült. Az építés tényét a ház (Dimicante-ház néven ismert) kapuja feletti kronosztichonos (betűdátumos) emléktábla meg is örökítette.

A Stáb-házat hamar felépítette a város, egyházi segedelemmel, hiszen a püspöki palotának is terhére volt a francia tiszti kar rendszeres bevonulása a palotába. Magát a házat meg is említi a kor krónikája. Például a Permanens Deputatio (a folyamatos küldöttség intézménye) – a nádor parancsára szervezett, a közigazgatást kiegészítő rendelkezés érvényre juttatása, amely kifejezetten a háborús helyzet gazdasági nehézségeinek kezelésére szolgált – intézkedései nyomán a város már a megszállás első hónapjaiban a francia vezérkar rendelkezésére bocsátja a hosszú földszintes, egészen új építésű házat a Kám utca (Szily János utca) nyugati oldalának közepén. Nagy udvara mintegy hadszíntéri táborként szolgált, és lényegében egészen a mai Ady Endre térig húzódott, és a franciák szükségképpen ezt a területet is használták.

A Deputatio rendszeresen tartott gyűléseket, hol Szombathelyen, hol Káldon, és a lakosság érdekeit próbálta védeni a katonai megszállás hatalmas terhe alatt.

A franciák számára városunk hadikórházi központ is volt, ahová folyamatosan érkeztek a dunántúli csatározások sebesültjei. A megszállás évének, 1809-nek júliusa végén például már kevés híján hatezer sebesültjük volt városunkban, akiknek ellátására a város lakosságát kötelezték. (Csak a győri csatában háromezer katonát veszített a francia császár, a Habsburg-haderő vesztesége kétszer ekkora volt!) Gyors ütemben állítottak fel új kórházat ennek megoldására, de a csaták kiszélesedésével megnövekedett igény kielégítéséhez a végén már a püspöki palota teljes földszintjét is rendelkezésre kellett bocsátani.

A Kám (most Szily János) utca; bal oldalának közepén a hosszan elnyúló, kilencablakos épület a Stáb-ház, képünk pedig az egyetlen fotográfia reprodukciója, amely fennmaradt erről a híres, történelmi épületről.

A Stáb-ház (Stab-Haus) megjelenésének emlékét az 1870-es években készült fénykép őrizte meg számunkra. Ezen látható, hogy a hosszú ház utcai homlokzata kilenc ablaktengelynyi szélességben húzódott. Mint említettem, öt kisebb lakóház elbontása után építették fel 1809-ben, erre a célra. Az ingatlant Perlaki Somogy Lipót püspök bocsátotta rendelkezésre (a franciák „szomogi”-nak ejtették a püspök nevét, és ezért SomogΫ-nak írták, az y feletti kettőspont, a tréma arra szolgál, hogy jelezze: az adott magánhangzót elkülönülten kell kiejteni, illetve hogy ki kell ejteni).

A felépült, széles utcafrontú Stáb-házhoz hatalmas telek tartozott, amelyet istállók szegélyeztek, és udvarán katonai felszereléseket tároltak. Mellettük katonai sátrakat is állítottak a tisztikart kiszolgáló személyzet számára. A dunántúli harcokból ide szállított sebesültek ezreit a város látta el, különféle középületekben biztosítva helyet. Még a püspöki palota földszintje is ezt a célt szolgálta. A közkatonák elszállásolása azonban a lakosság terhe volt, és ezzel összefüggésben a befogadott katonák élelmezése is.

A francia megszállás 1809. november 18-ig tartott, akkor hagyták el végleg Szombathelyt a katonák.

A Stáb-ház még 80 évig állt a Szily János utca nyugati oldalán, aztán elbontották, a tőle délre lévő földszintes lakóházzal együtt. Helyén a budapesti Wagner Gyula építészmérnök tervei alapján épült föl a megyei ügyészség és bíróságok egyemeletes palotája. Ennek képét is megőrizte egy fényképfelvétel a 19. század utolsó éveiből. Szombathely megrendelésére ugyancsak Wagner Gyula egy második emelettel bővítette palotáját 1903-ban.

A megyei bíróság 1889-ben épült egyemeletes épülettömbje (bal oldalt) . Ritka felvétel, mert ebből a korszakból nem sok fotó maradt fenn a város e részéről. Az épület tagolásában felismerhető a megyei ügyészség mostani épülete.

A cikkünk elején látható szép, régi, színes képeslapon jól látszik, milyen volt az ügyészségi palota és környezete a 20. század első évtizedében. Akkor nyerte el az épület mai formáját: hatalmas tömbjével az utca szép, enyhe ívét egy határozott egyenessel megtörve, és monumentalitásával ránehezedve a műemléki környezetre.

A Stáb-ház udvara pedig – ahol egykor 212 évvel ezelőtt Napóleon ágyúi sorakoztak – a megyei börtön hatalmas tömbjének ad helyet; ma üresen áll, különös hátteret adva városunk buszpályaudvarának, és zord szomszédságot alkotva a Romkert ókori falmaradványaival.

Ez a kép az 1903-ban épített második emelettel együtt mutatja a hatalmassá duzzadt tömböt, amely kissé el is nyomja az utca e szakaszának történelmi hangulatát, az egyemeletes régi lakóházak nyugodt sorát.

A képen összehasonlítható a 20. század eleji épület a száz évvel későbbivel. Jóformán csak a történelmi légkör más, maga a bíróság és ügyészség csak igen csekély mértékben változott, de még ez is inkább növeli megjelenésének eleganciáját.

A megyei ügyészség épületének példája a nagyon ritka értékmegőrzést képviseli, amelyből oly kevés hasonlót láthatunk városunkban, miközben a múlt századok építőművészetét megőrző díszes homlokzatok folyamatosan tűnnek el a városkép egyre szegényedő házsoraiból.

A Napóleoni idők Szombathelye – mi célt szolgált a Stáb-ház? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Gyöngyös patak festői szépségű részleteit láthatjuk az Erzsébet királyné utcában (napjainkban Szent Máron utca)

Bár nem nyílt igazán jó rálátás, két szépséges, saroktornyos lakóház képével nyitott a belváros akkor még legelegánsabb utcája. Mindkettőt Rauscher Miksa, városunk e korszakban legjelesebb építésze tervezte ugyan, ám csak tömeghatásban volt ikerpár a két tekintélyes méretű saroktornyos épület. Előbb a keleti oldali sarok épült be 1895-ben. Ezen az oldalon – Szentmárton irányában – földszintes lakóházak sora állt, majd egy hangulatos, zárt erkélyes belvárosi villa. Sokáig megőrizte őket a város, a folytatásukban lévő püspöki malomépületekkel együtt, talán a festői szépségű Gyöngyös-partot akarták megtartani az archaikus városképi környezetével együtt, az öreg város emlékeként, amikor megkezdték egy egészen új városközpont kialakítását.

Régi városaink (például Sopron, Veszprém, Győr) napjainkban is őrzik a régi belterület ilyen, városképi szempontból nagyon értékes részleteit, mert mindennél szebben, hangulatosabban és meggyőzőbben idézik a mainál kisebb, csendesebb, emberközpontúbb város korszakát és életstílusát. Csakhogy Szombathely mindezt a 20. század második felében teljes egészében lerombolta! Hozzáteszem, hogy a század elején az utca déli oldala mentén húzódó ferences rendház is földszintes volt, emeletét csak 1936-ban kapta.

A bal oldali felvétel 1906 után készült, amikor a Legath testvérek bérháza is megépült a Király utca déli végénél, és Rauscher Miksa két gyönyörű tornyos sarokháza nyitott kaput a belváros akkor legelegánsabb utcájának a Fő tér felől érkezők számára. A jobb oldali kép 1905 előtt készült, és így láthatjuk még rajta a 18. századi lakóházat, amelynek elbontása után építették helyére a Legath-bérházat.

A Király utca nyugati oldali sarokháza, a Legáth (tulajdonképpen Legath) -testvérek bérháza csak tíz évvel az említett másik sarokház után készült el, építése 1906-ban fejeződött be. Földszintjén, az épület sarokrészén Legath Gábor nyitott élelmiszer-csemege kereskedést. Gyermekkoromban, a második világháború utáni években még Legath László működtette a csemegeüzletet. Az 1950-es évek végén az államosított élelmiszerüzletben még magam is jártam, Legathék bolti berendezése sértetlenül állt a helyén, a cukrot, lisztet hatalmas fenyőfaládákból lapátolták papírzacskóba az alkalmazottak. Az épület külsejének stílusában különös szépséggel vegyültek a historizmus dekorációjának maradványai sajátos neoklasszicista ornamensekkel, amelyeket helyenként a szecesszió formavilágának ítélnek meg kései méltatói. Sajnos, a Legáth-ház nem csak a földszinti üzlet bejáratát veszítette el, amikor a sarkot árkádosították, hanem vakolati ornamentikájának meghatározó részét is, azt a vakolati dekorációt és főpárkány feletti, díszítő jellegű oromzati építményt, amely karakteressé tette elkészültekor ezt a palotát. A Legath testvérek bérháza munkálatainak kezdetén hangulatos, 18. századi egyemeletes sarokházat kellett lebontani a helyszínen. Ennek kinézetét egyetlen fénykép őrzi. Megmutatjuk! Mértékkel dekorált lakóház volt, sarkán karos gázlámpa emelkedett ki a falsíkból…talán az utolsó emléke a falakra rögzített kovácsoltvas vázra szerkesztett eredeti világítótesteknek, az előző évszázad hiteles és hangulatos tanújaként.

Herzog Ferenc palotája, a Herceg szálló szépsége teljében, a 20. század első negyedéből.

A szemközti oldalon 1895-ben épített hatalmas tömböt, dr. Szakács Manó földbirtokos házát, amelyben eredetileg bérelhető lakások sora állt, Gothard-háznak is hívták, mert 1904-től már Gothard Sándor tulajdona volt. A 20. század elejétől Kovács Jakab, Szombathely ismert és közkedvelt vendéglőse bérelte, és szállodává alakította az épületet, földszintjén pedig kávéházat nyitott, és Kovács kávéház, majd Sabária Kávéház néven működtette.

A Kovács Jakab idején kialakított pompás és nagyon hangulatos kerthelyiséget látjuk. A háttérben Macoun Ferenc cukrászdájának hátsó bejárata látható, balra a Király utcai kovácsoltvas kerítés húzódik.

Az ambiciózus Kovács Jakab hangulatos kerthelyiséget alakított ki a hatalmas tömb északi oldalán, az udvaron. Ennek keleti oldalfala mentén egzotikus fedett pavilonsort állított, vele szemben a másik hosszanti oldalon díszes kovácsoltvas kerítés választotta el a vendéglőt a Király utca egyre élénkülő forgalmától. A telek északi végét Macoun Ferenc háza zárta, aki a kettejük megállapodása szerint cukrásztermékekkel szolgált a kávéház vendégei számára, ugyanakkor e kerthelyiség Macoun vendégeinek is rendelkezésére állt. Lényegében a két szomszédos kertet egybenyitva közösen használta nyitott vendégtérként a két rátermett vendéglős. A szórakozóhely hamar közkedveltté vált a lakosság körében.

A Macoun cukrászda és fagylaltozó, kertjének folytatásában a Hotel Palace átalakított tömbje látható, nem áll távol a valóságtól, hogy őrtornyos börtönépületnek hatott Szombathely szépséges belvárosának szívében…

Macoun Ferenc cukrászdája túlélte a második világháborút, az 1940-es évek végén még a mester tulajdonaként működött, ám az ötvenes években államosították. Magam kisgyermekként jártam még benne, akkor Kismackó néven várta vendégeit a hangulatos cukrászda. Macoun házát is lebontották a „nagyszabású” (értsd: értelmetlen), hozzá nem értők vezényletével lebonyolított városfejlesztés korában, amikor a Király utca majd minden házáról eltüntették eredeti díszeket, vagy teljesen lebontották őket. Helyén napjainkban jellegtelen modern (?) lakóház áll, amely a Macoun-ház elbontásakor került ide, a Kisfaludy Sándor és a Király utca sarkára.

Kovács Jakabnak nagyívű tervei voltak, s hosszas huzavona után, és egy perlekedést megnyervén felépítette a Hotel Kovács Nagyszálloda monumentális tömbjét a Király utca közepén 1913–14-ben, Vida Artúr tervei alapján, városképi szempontból szinte az egész belváros mértani középpontjában. Szállodája máig meghatározója belvárosunk képének, emlékét Szombathely minden vendége csodálattal viszi magával. (A Hotel Kovács Nagyszállodát itt mutattuk be.)

Akkor dr. Szakács Manó, illetve már Gothard Sándor volt bérházának tulajdonjogát Herzog Ferenc szerezte meg, és Herceg szálló, majd pedig Hotel Palace néven működött tovább. A földszinti vendéglátóhelyet 1923-tól Gráf József bérelte tőle, aki szintén sikeres vendéglőse volt városunknak. A bérlő a díszes földszinti eszpresszót Sabária Kávéház néven működtette tovább hosszú időn át.

Magát a főépületet a két világháború közötti években, sajnos, drasztikusan átépítették. Az átalakítás eredményeként a gyönyörű neoreneszánsz palotából fél év alatt ronda, ékítetlen tömbbé vált, amiről azt gondolták tulajdonosai, hogy nagyon korszerűt és divatosat, modernet és lényegeset alkottak. Valójában a nagy sarokház, elveszítve még tetőszerkezetét is, és a teljes főpárkány feletti, részben áttört, illetve kőbábos oromzatát, miáltal egy börtönépület látványát nyújtotta, amelynek sarkán őrtorony éktelenkedik. Lehet, hogy ezt a jellemzést olvasóim túlzásnak érzik, de kérem, hogy nézzék végig mellékelt képeiket! Pontosan ezt láthatjuk az utolsón!

A hosszanti, elsimított falsík közepén egyetlen, értelmetlenül nagy erkély éktelenkedett, éppen úgy, mint napjainkban a Berzsenyi téren a volt pártszékház főhomlokzatán az a három… Ez az egyetlen erkély valójában a hosszanti fal közepén elhelyezett új főbejárat esőbeállóját képezte, ezért létesítették.

Ám a jeles épület e csúnya falak között élte virágkorát: a földszint nagyszabású rendezvényekkel kápráztatta el vendégeit, az alagsori bár pedig néger dzsessz-zenekarral idézte New Orleans fergeteges zenei világát, Amerika egyik varázslatát, mígnem amerikai B 24-es („Liberator”) nehézbombázók jelentek meg Szombathely egén… A szövetségesek bombázói már csak egy tönkretett városképi értéket semmisítettek meg, és egy illúziót, mindörökre, amit éppen ők ültettek el a világ közízlésében…és amit akkor feladtak egy másikért, egy sokkal fontosabbért…

Megemlítem, hogy hasonló volt a helyzet a régi városháza Hauszmann Alajos tervezte csodálatos épületével is, amelyet átalakítása után (amikor kirakták belőle a volt színházat, második emeletet húztak rá), jellegtelen, ám hatalmaskodni vágyó neoklasszicista mamuttá alakították. A régi városházát szintén a bombázás, illetve az utána következett kényszer-elbontás semmisítette meg, noha még megmenthető állapotban volt: a nyugati oldal főfalának nagy része a főpárkány szintjéig épen maradt…Ám ez egy másik történet.

Egy másik történet, amelyhez hozzátartozik a volt Osztrák–Magyar Bank épületének szomorú sorsa is. A banképület a Petőfi Sándor utca sarkán (illetékhivatalként volt ismert a múlt évtizedekben) szintén Hauszmann Alajos munkája, akár a városháza és színház épülete, a Berzsenyi tér keleti tömbjének eredeti változata, azaz Szombathely 19. századi építészetének egyik kimagasló értéke. Ma létéért küzd, avagy még inkább: a csendes haldoklás állapotában van, alázattal és megadással viseli sorsát, pedig napjainkban lényegében még megmenthető állapotban állja megpróbáltatásait. Megmentése különösen fontos lenne: azonnali hasznosítással egybekötve megoldható is lenne, hiszen az épület jó állapotban van, mivel csak két homlokzatának felületi, vakolati felújítása szükséges, de sürgősen. Az épület fontosságát építőjének rangja adja meg: Hauszmann Alajos Hefele Menyhért után Szombathely második legrangosabb építőművésze, ami a városunkra örökített épületeket illeti.

Végezetül meg kell említenem, hogy Szombathely történetének szakirodalmában számtalan pontatlansággal lehet találkozni, elsősorban az évszámok körében. Ezeket külön kommentár nélkül most a helyes évszámok közlésével igyekeztem javítani. Semmit nem tehetek azonban az ellen a jelenség ellen, hogy például a Fő tér közepén, éppen ott, ahol valaha a várostorony állt, az erre emlékeztető felirathoz mellékelt hatalmas képen a városkapu jelenik meg, amely nem ott, hanem a Pannónia-ház közelében állt egykor. Azt sem lehet már korrigálni, hogy a Hauszmann Alajos tervezte színház és városháza épületére emlékező márványtáblán az építőművészt és gyönyörű alkotását méltatva egy másik háztömb képe jelenik meg, amelyet egy sokkal későbbi átépítés produkált, és semmi köze sem volt már Hauszmann építőművészetéhez…

Maradnak a hibás közlések, amelyeket a szíves informálás nemes igyekezete juttat az érdeklődőknek, akik ilyen módon téves adatok birtokába jutnak. Az ilyen és hasonló jelenségek ellen ugyanúgy harcolnunk kell, mint a sajnos, viszonylag már nagyon kevés megmaradt régi építészeti emlék megőrzéséért.

A megsemmisült épületek iránt pedig hasonló gyászt kell őriznünk szívünkben, mint a második világháborús bombázások során meghalt 423 főnyi szombathelyi áldozat iránt, de a városfejlesztés során elpusztult építészeti értékek iránt hasonlóképpen! Ennek a pusztításnak a mértéke messze meghaladja a bombázások során súlyosan megrongálódott 1028 épület mennyiségét. A mindezekről való megemlékezések legkülönfélébb formáiban pedig a pontos megidézés igényével illik gyászolnunk.

A Szépséges Szombathely: ilyen volt – ilyen lett bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ezek szerint Európa művészetében az antikvitás iránti tisztelet, illetve az antik eszmék és művészeti formák, minőségek újjászületése a reneszánsz művészettel kezdődött. Akkor Európa ízlését még Itália határozta meg. Terjedelmi okokból nem vizsgáljuk jelen tanulmányban a reneszánszról magyar földön megfogalmazottakat, holott már az első tájékozódás meglepetéssel szolgál a tanulni vágyó olvasó számára. A magyar világháló-enciklopédiában ez olvasható:

(1.) „16. század (az 1500-as évek) – eléri, sőt meghaladja az antikvitás színvonalát.

(2.) 1520–1600 között: késő reneszánsz, illetve manierizmus: a reneszánsz harmónia felbomlása, formanyelvének modorossá válása (maniera: modor)” (magyar Wikipédia).

Az általam sorszámozott két állítás látszólag külön stílusárnyalatokról beszél, egyfajta egyértelmű csúcsról, majd stílushanyatlásról. Valójában a közölt évszámok szerint a reneszánsznak ugyanarról az időszakáról van szó. Ezen belül a reneszánsz egyrészt meghaladja az ókori művészet színvonalát, másrészt éppen felbomlik a reneszánsz harmónia, az előadásmód pedig mesterkéltté válik.

„Ha örül az ember, csak nyűg, hogy van esze” – olvashatjuk Arany Jánostól, a Toldiban.

A következő korszakban már a francia ízlés kezdi fokozatosan átvenni a vezető szerepet. A francia barokk XIII. és XIV. Lajos nevéhez kötődik (1610–1715.) Az egész világon a 18. század második évtizedével ér véget a barokk, semennyivel sem később! Ezután egy átmeneti időszak következik, Orleans-i Fülöp herceg regnálása alatt, a régence, amely a formákat fokozatosan hajlékonnyá, dúsan dekorálttá, majd szeszélyessé, aszimmetrikussá tette. Ez a tíz-egynéhány év vezeti be a rokokót, XV. Lajos király korszakát, amely elfordul dekorációjának megjelenésében a klasszikus ideálok követésétől, ízlésében teljesen eltér az előző korszaktól. Eltér, de a következőtől is, mert XVI. Lajos király stílusa – szintén egy átmenet, a transition után – teljes tisztasággal visszatér az antikvitás formakincséhez, szerkesztéséhez, arányaihoz, jellegzetes ornamentikájához: fenséges pompájához. Európa lakberendezés-történetének csúcsa ez: a korszak első évtizedeiben a királyi udvar berendezkedésre fordított összegei meghaladták a napkirály költekezéseit is, amikor XIV. Lajos színtiszta tömör ezüstből készíttette bútorait.

Mindezt a művészeti sokszínűséget hazánk is követte, ha szerényebb kivitelben is. A finom részletekkel dúsan faragott és vastagon aranyozott fatáblák helyett színes falfestések borítják a többnyire szeszélyes keretezéssel határolt falszakaszokat, de a dekoráció szélsőségesen burjánzó vonalainak világa ugyanazt a rokokót jelentik, magyar formanyelven, mint a drágább anyagokból kivitelezett itáliai, avagy francia változatok esetében. Ilyen rokokó dekoráció uralja Edelény kastélyának termeit is (az 1715–30 között épült kastély szalonjainak rokokó kifestésére az 1760-as években került sor). Fraknó (ma Forchtenstein Burgenlandban) várában, az Esterházyaknál ugyanúgy megtalálhatók a 17. század ezüst bútorai (1689 körül), mint Versailles-ban (igaz, hogy nem tömör ezüst, hanem ezüstlemez-borításos fenyőfakivitelben), hogy csak egy példát hozzak arra: szinte percnyi késésben se voltunk, nemhogy 150 esztendőnyiben!). Eszterháza tehetős építtetője is igyekszik a francia példát követni, de legalábbis a bécsi rokokó enteriőr-művészetét. Az eszterházai (fertődi) kastélyban a Sala Terrena (nyári hűsölő) pompás rokokó faldekorációját ugyanaz a Albert Georg Bolla, bécsi stukkátor készítette 1763-ban, aki mindössze két esztendővel előtte fejezte be Schönbrunn kis galériáján a hasonló munkálatokat.

Schönbrunn Kis galéria, a bécsi Albert Georg Bolla stukkátor munkája 1761-ből, és jobbra Eszterháza Sala terrena, szintén Bolla műve, 1763-ból

Hol van itt a 150 éves késés?

A magyar rokokó tehát teljes mértékben egybeesik a környező országokéval, annál is inkább, mert a pénzesebb, avagy eladósodni bátrabban merő magyar építtetők többnyire nyugati mesterekkel végeztetik a munkálatokat.

Hangsúlyozandó, és ez is egész Európára jellemző jelenség, hogy az épületek kívül általában szerényebb ornamentikával készültek, és külső megjelenésük néha stilisztikailag alig mutat irányt. Ez esetben az épület szerkezete, arányai segíthetnek a kor és stílus meghatározásában.

Meg kell említenem a barokk magyar kálváriájával összefüggésben valami különlegességet. Ahhoz, hogy egy ilyen megcsontosodott téveszme-rendszer éljen és viruljon, több mint fél évszázadon át, kellenek bizonyos visszacsatolások, ki kell csipegetni a helyes, hibátlan nyugati rendszerből – durva csúsztatások segítségével – a magyar értelmezés nem áll példa nélkül Európában: igazodik Európához. Noha csak kiragadjuk egy apró tévedés jelenségét onnan.

A régiségek osztrák piacain, a leghivatalosabbakon is, látszólag nyerhetünk szellemi forrást erre a bizonyításra. Nem a zsibvásárok, hanem a legrangosabb műkereskedelem világáról van szó. A 19. századba tévedt barokk jelensége itt is megtalálható. A bécsi műkereskedelem szakzsargonjának egy számunkra tanulságként igen fontos morzsájáról van szó. Még a császárváros legrangosabb kereskedőházai is rendre alkalmazzák (Dorotheum, Duschek & Scheed stb.), egyetlen műtárgytípus esetében 18. századi, 18. század végi tételeknél is ezt a nem ide illő szót. (Ezek a galériák nyilvánvalóan nem gondolják, hogy ezzel a barokkot éltetik egészen a 19. század elejéig érvényesen, viszont a magyar művészettörténet e jelenséggel hatalmas tévedésére egyfajta bizonyítékot vél nyerni ebbe.) Magyarázata is van a dolognak. A Habsburg-birodalom területén egy óraház-típus túlélte saját időszakát: a Stockuhr-t, a szekrényórát még a 19. század első évtizedeiben is készítették, népszerűsége határtalannak tűnik föl. Ennek az óraháznak a története a Napkirályig, vagyis az európai barokkig nyúlik vissza. A francia óraház-történetben ennek neve religieuse, magyar nevén apácaóra, egy 17. század végi óraháztípus. Korábbi korstílus egy tárgytípusa túlélésének jelenségét a zsargon általában úgy oldja meg, hogy a kései példányokat a „stílusú” szócskával különbözteti meg. A 18. századi szekrényórákat e logika és szóhasználat alapján barokk stílusúnak kellene nevezni, és ez jelezné, hogy »olyan, de már nem az«.

Szekrényórák. Balra francia apácaóra 1680 körül, jobbra bécsi stílusú „barokk” szekrényóra, amely 1800 körül készült

Jelen esetben: olyan, mint egy barokk óra, de, természetesen már nem az. Nem korabeli. Csakhogy a császárváros a stockóra esetében nem így jár el: egyöntetűen barokknak nevezi az ilyen óraházakat, hiába készültek azok akár az 1800-as évek elején is. Hangsúlyozom: ez nem az osztrák művészettörténet zűrzavarából adódik, mert ott nincs ilyen, hanem teljes a rend! Csupán az történt, hogy a műkereskedelemben elterjedt egy hibás szóhasználat!

Különleges bécsi jelenség ez, hiszen éppen a nyugati műkereskedelemben nagyon súlyos következményei is lehetnének annak, ha valaki barokként értékesít egy 1790 körül készült tárgyat, amely megjelenésében barokk műtárgynak hat…

Ám, míg a műkereskedelmi katalógusok szelleme összecsengeni látszik a magyar művészettörténet szenzációs szarvashibájával, addig az osztrák művészettörténet, és ennek sem tudományos munkái, sem kiállítási katalógusai nem bocsátkoznak az adott tárgyak stílusának meghatározásába, megnevezésébe. E furcsa jelenséget megfigyelhetjük, a régi órák világánál maradva, például a Bécs város óramúzeumainak, órakiállításainak katalógusaiban (Alt-Wiener Uhren, Die Sammlung Sobek 1978, 1989, Eisenstadter Uhren und ihre Meister, Kismarton, 1995 stb.). A stockórákat e kiadványok nem illetik a téves barokk megnevezéssel, sőt mindenféle stíluskorszak címkéjét vonakodnak ráakasztani, és így beérik annyival, hogy az egyes óraművek keletkezésének pontos korát közlik mindössze. Ez egy vitathatatlanul ésszerű megoldás a közép-európai stilisztika viharai közepette.

Arról van tehát szó csupán, hogy Ausztriában a kereskedelemben elterjedt egy téves megnevezés, mindössze egyetlen egy óraháztípussal kapcsolatban! A jelenséggel távolról sem rokonítható a »barokk« szó magyar földön történt meghurcolásának esete.

Most pedig nézzük, hol van is az a 150 esztendei késlekedés a magyar művészetek történetében!

Nem elemezzük a tényleges magyar barokkot, a 17. század magyar műtörténetét, mert azt akarjuk bizonyítani, mi az, ami nem barokk volt, azt a korszakot vizsgáljuk, amikor Európában már egészen más művészeti stílusok uralkodtak: a 18. század magyar művészetét. A vizsgálat tárgya: mi történt a magyar művészetekben, mekkora volt is, volt-e egyáltalán késés a magyar művészet alakulásában a 18. század folyamán. Csak néhány, de jellemző és erős példát hozok fel arra, hogy e század folyamán igenis létezett magyar rokokó és magyar korai neoklasszicizmus is, sőt a kettő között húzódó átmenet stílusa, a transition is jelen volt művészetünkben, méghozzá éppen akkor, amikor a Nyugat művészetében, ráadásul a század legelegánsabb kastélya testesíti meg: Eszterháza.

A többször említett ráckevei Savoyai-kastély, a magyar barokk utolsó építészeti emléke hazánkban, éppen akkor búcsúztatta a barokkot magyar földön, amikor Európában is új korszak köszöntött be.

Hol van itt a 150 éves késedelem?

A törökvilág alól akkor nemcsak hazánk, de egész Európa megszabadult. Földrészünk népei erős hittel gondolták, hogy egyszer s mindenkorra vége a várháborúk korszakának. Az egykoron várakhoz ragasztott barokk kastélyszárnyak korának is vége. Megszületik a modern kastély. Megjelenése, de még színvilága is merőben újat hirdet. A várak sarokbástyáit felváltják (ugyanakkor idézik is) a főhomlokzat szélein épített, falsíkból kiugró rizalitok, a reneszánsztól örökölt várkapuk tornyos kapuépítményét pedig a középrizalit. Az alaprajzi elrendezés rengeteget finomodik: a már jóval előbb kialakult lakosztályok a kényelem, a komfort és az intimitás helyiségeivel gazdagodnak: megjelennek a kis budoárok, a gardróbok, az írószobák, fürdőszobák, toalettek, egészen kicsi kis szalonok, méghozzá lakosztályonként. Mindez megfigyelhető az 1699-től 1706-ig épült, ám már az új évszázad ízlését képviselő Champs sur Marne kastély épületén, kívül és belül. A belső dekorációban megjelenik Huet keze nyomán a kínaizáló falfestés egyes szalonok faburkolatain.

A magyar 18. század bemutatásakor az eszterházai kastély fejlődéstörténetét vetem össze korának nyugati stílustörténeti párhuzamaival. Csak néhány esetben említek további magyar példákat rokokó építészetünkre.

Alig 15 esztendővel a francia kastély megépülte után, 1720-ban készül Süttörön az Esterházyak vadászkastélya. A tervező az olasz származású bécsi építész, Anton Erhard Martinelli. Az egyemeletes kis kastély megjelenésében egészen közel áll az említett francia kastélyhoz. Növeli a hasonlóságot, amikor hamarosan megépül a süttöri kastély két kis oldalszárnya és a két gazdasági épület. A kastélyfejlesztés hűen követi a francia mintákat. A süttöri főépület belülről szegényesebb ugyan, és még nem alakítanak ki faburkolatos szalonokat, de a falakon már szintén megjelennek a vakolati festések, kínaizáló jelenetekkel. Az alaprajzi elrendezés is kevéssé tagolt.

Christophe Huet 1750 körül kifesti a kastély néhány szalonját kínaizáló dekorációval. Szinte ezzel egyidőben Süttörön Esterházy Miklós gróf megnöveli az oldalépületek méreteit, majd hamarosan kifesteti a főépület termeit kék színű, kínaizáló jelenetekkel, festett keretezésű felületekre.

Balra a francia Champs sur Marne kastélyának falfestései 1749 körül készültek, jobbra: Süttör-Eszterháza kastélyának kínaizáló falfestései a 18. század közepéről

Hol van itt a 150 esztendei késés? Az 1750-es években Süttör épületegyüttese szinte teljesen megegyezik Champs sur Marne, avagy Bellevue kastélyának kialakításával. Ám Miklós még túl is lép mindezen, amikor az 1760-as évek elején egy nagyszabású terv alapján íves szakaszokkal összeköti a három épületet, és párizsi magánpalota (hôtel particulier) típusú nagy ovális belső díszudvart képez. Az említett két francia kastély kiépítettsége még ma is Eszterháza 1750-es évekbeli állapotainak felel meg, és mutatja pontosan, milyen volt Miklós gróf kastélya a 18. század közepén.

Az Esterházyak mindvégig neves külhoni, osztrák mesterekkel terveztettek (Carlo Martino Carlone, Charles Moreau, Anton Erhard Martinelli, Johann Ferdinand Mödlhammer, Melchior Hefele), akik az európai rokokó, illetve neoklasszicizmus stílusában tervezték megrendelésre kastélyaikat, templomaikat, elsősorban osztrák megrendelőik számára. Természetesen magyar földre is a legújabb stílusban emelték építményeiket, megrendelőik igénye szerint. A tehetősebb magyar arisztokrácia és főpapjaink kifejezetten kedvelték mindenben a legújabbat. Távol állt tőlük a maradiság, ósdi, elavult divatok ismétlése, követése, mert hiszen nem ilyen volt a korszellem Európában: a 18. század a felvilágosodás kora, amely a Napkirály halálától egészen a francia forradalomig tart. (Egyébként csak a 19. század utolsó harmadában lett divattá sokszázados stílusok sokszor egészen ízléstelen módosításokkal történt felelevenítése.)

A magyar nemesség, értelmiség is a felvilágosodás korát élte, késedelem nélkül.

A volt eszterházai kastély fejlődéstörténetének egy alaposabb elemzése majd kiváló lehetőséget fog nyújtani a 18. századi magyar stíluskorszakok egymásutániságának bemutatására, és arra a tényre, hogy e korszakok késedelem nélkül értek hazánkba, köszönhetően az itt alkalmazott rangos külföldi mesterek munkájának és az építtető határokat nem ismerő műpártolásának.

Eszterháza (1766-ig Süttör) építészeti jelenségei mindvégig párhuzamot mutatnak a Habsburg és a francia műtörténet fejlődésével. A korábbiakban ismertetettek szerint a kastély bővítései során a 18. század középső felében Eszterháza időben és színvonalban hűen követte a bécsi és a francia műtörténet fejlődését. 1720-tól, a baroktól való nagy elrugaszkodással kezdődően 1737-ig, amikor Miklós (még grófként) birtokba vette a kastélyt és be is költözött oda, és ezzel lendületet adott a szerény kis vadászkastélyból a legpazarabb magyar kastély épületegyüttesévé fejlődésének. Az 1760-as évek elejétől induló nagy bővítés éveiben, amikor, a nyugati mintának megfelelően még a rokokó formavilága uralkodik a főépület építészetében és a hatalmas díszkapu mintázatában is. A sala terrena, a díszudvari nyitott lépcső és ez a főkapu szinte észak-déli irányú rokokó keretet ad a közéjük helyezett átmeneti, transition stílusú épületegyüttesnek. A főépület függélyes architektonikus elemei és vakolati ornamensei felfelé haladva pedig a stílusfejlődés folyamatát tükrözik: a bővítés során megőrizték a már klassszicista zeneterem esetében a rokokó vonalú felső ablaksort, miközben a belvedere vakolati ornamentikája már színtisztán neoklasszicista: Melchior Hefele változata a francia Louis XVI. stílusra. 1775-öt írunk: megérkezik a korai neoklasszicizmus magyar földre, Eszterházára.

Balra Hefele tervezte karosszék díszítő faragványai a szombathelyi püspöki palotából, jobbra az eszterházai kastély Belvedere-építményének vakolati ornamensei 1775-ből

Innen már csak két év választja el a magyar építőművészetet Pozsony és Szombathely Louis XVI.-palotáitól. Ha figyelembe vesszük, hogy keletkezésének helyén, Franciaországban 1774-től számítható a tragikus sorsú király nevéhez kötődő új stílus, Hefele mindössze egyetlen évvel később jelentkezik az Eszterházai Belvedere építészetének neoklasszicista ornamentikájával.

Hol itt a 150 éves késés?

Amit ma barokk népi építészetnek, barokk kastélynak nevezünk a 18. század építészetében, mind keletkezésének korát, mind stíluselemeit, mind tartalmát: a bennük lakók szellemiségét tekintve a magyar rokokót képviseli: a rokokót, amely mindenben eltér a barokktól. Elsősorban korában, amelyben keletkezett, vagyis: megálmodták, megrendelték, építtették és használatba vették az e stílust képviselő épületeket. Jellemző például I. Miklós hercegre, hogy párizsi útjain a francia iparművészet legújabb jelenségei vonják magukra figyelmét: a Párizsban vásárolt bútorok és iparművészeti dísztárgyak már az átmeneti, illetve a Louis XVI. stílust képviselik Eszterházán is, szemernyi késedelem nélkül. (Sőt: megelőzve ezzel korát, hiszen a legújabb párizsi mode szerint vásárolni és hazahozni éppen annyit jelentett, mint elhelyezni magyar földön valamit, ami nálunk, saját művészeink keze nyomán csak 5-15 évvel később kelt életre!) Párizsból hozott bútorai között találhatunk olyanokat, amelyek megegyeztek a királyi udvar által megrendelt modellekkel, és jelzésük szerint ugyanazon mesterek műhelyében készültek (például Jean-René Nadal, Georges Jacob).

Hol van itt a 150 esztendőnyi késés?

Nagy, 18. századi építtetőinkben (akik többnyire főnemesek és főpapok voltak) szemernyi retrográd vonás, törekvés sem volt, ellenkezőleg: életük, munkásságuk a felvilágosult gondolkodást képviselte! Bátran állíthatjuk, hogy az eszterházai kastély a transition stílusszakasz egyetlen, ám monumentális alkotása magyar földön, és Európa, elsősorban Franciaország 1770-80. körüli művészetével azonos, és korban is pontosan egybeesik vele.

Melchior Hefele ugyanis az 1762-től 1774-ig tartó kastélybővítési tervezésekkor az utolsó szakaszban, a hetvenes évek közepén, amikor a főépületi belvedere épült, már szintén ennek az átmenetnek ad teret. Illetve még: hiszen alig pár esztendő múltán a pozsonyi és szombathelyi püspöki palota már a színtiszta neoklasszicizmus ízlését jeleníti meg, magyar földön elsőkként, a XVI. Lajos stílus magyar változatát.

Mindezek ismeretében és átgondolásával egyértelművé válik, hogy a 18. századi magyar barokk nem csupán azért nem létezhetett, mert már a világ túllépett ezen a stíluson, hanem azért sem, mert a magyar művelődés is meghaladta annak korát. Röviden: hazánk része volt az európai korszellemnek, annak változása, fejlődése hatott a magyar szellemtörténetre, művelődéstörténetre is. Ha ezt megtagadóan fogalmazunk, lealacsonyítjuk nemzeti fejlődésünket, művelődéstörténetünk valós tényeit elhallgatva egy nem létező maradiság képét vetítjük hazánk 18. századi szellemi-kulturális fejlődésének felvázolásakor.

Nem vitatom bizonyos elmaradások tényét, de azok nem a fejlesztés, építtetés, műpártolás területeit jellemezték hazánkban, és a társadalom rétegeződésének eredményei voltak. A fentebb megfogalmazott, jellegzetesen magyar történet arra vezethető vissza, amire iparművészeti egyetemet végzett egyik ismerősöm hívta fel figyelmemet: Magyarországon sehol sem tanítanak stílustörténetet, stilisztikát, alaktant, díszítéstörténetet stb. A nyugati művészettörténettől is mereven elzárkózik a szakirányú oktatás. Így korábbi korok tévedéseit plántálják az újabb műtörténész-nemzedékekbe, amelyek feltételezni sem merik, hogy ennyire félreismertetik velük Európa művészetének történetét, művészeti stílusainak formai és időbeni mibenlétét.

Megrázó példa erre, hogy egyik kiadványunkban a szerző, aki jeles, tudós, doktorált művészettörténész, egy képmelléklet magyarázataként rokokónak határoz meg egy 18. század végi faliórát, amelynek egyetlen rokokó stíluseleme sincs, ám dekorációja a korai neoklasszicizmusnak szinte összes lényegesebb ornamensét viseli: tetején lángoló kandelábert helyeztek el, alatta fogrovat, majd az ókori építészet triglif-motívumát idéző függőleges vájatsor, a számlap alatt osztópárkány, az alsó traktusban három nagyon jellegzetes rozetta látható. A számlap körül indákra fűzött virágfejek sora vonul végig, a felépítmény két oldalán pedig leveles és fürtökkel pompázó szőlőindákat helyeztek el. Az egész kompozíciót a szimmetria rendje uralja. Mindezen dekorációs jelenségek egyike sem található meg a rokokó ornamentikában, illetve a rokokónak egyetlen jellegzetessége sem jelenik meg ezen az óraházon.

Balra egy valódi, jellegzetesen szeszélyes és aszimmetrikus díszítésű rokokó falióra, jobbra pedig a rokokónak titulált neoklasszicista falióra, amelyen egyetlen rokokó díszítőelem sem található)

A szerző a mai magyar művészettörténet kiválósága, kimagasló egyénisége, akinek kutatási területe éppen a 18. század. Stilisztikában való bizonytalansága elképesztő következménye és példája annak, hogy a magyar műtörténet tudománya nem foglalkozik egyáltalán stilisztikával. Mert a magyar művészettörténet a képzőművészetekre összpontosít, ahol a stílusismeret visszafelé hat többnyire: már meglévő ismereteink alapján tudjuk egy műalkotásól, amit tudni lehet róla. A stíluselemek meghatározó szerepe sokkal kisebb, mint az építészet, az iparművészetek területén.     

A tarthatatlan állapotokat pedig jobb híján erővel fenntartják, mert már túl sokat kellene bontani ahhoz, hogy elkezdődjék a helyes korszakolás felépítése művészettörténetünkben.

Végül összegezzük: miért nem lehet összekeverni, még magyar földön sem a barokkot, a rokokót és a neoklasszicizmust?

A lényeg az ékítmények világa. Az ékítmények az igazi stílusmeghatározó eszközök. Az ornamentikának köszönhetjük, hogy tudjuk: mi a barokk, mi a rokokó, és mi a neoklasszicizmus lényege. Ugyanakkor ezek a díszítőművészeti stílusok a legpontosabb kormeghatározó jelenségei egy-egy művészeti korszaknak, korstílusnak. Az ékítmények segítségével többnyire évtizedes pontossággal meghatározható egy épület, de még inkább egy-egy műtárgy keletkezésének időpontja. Ezért nincs félnivalónk semmiféle keveredéstől.

Egészen más a rokokó formavilága, és a hajlékony, többnyire aszimmetrikus vázon, szerkezeten szereplő díszítések, ornamensek világa, mint a rokokót megelőző barokk, illetve a rokokót követő neoklasszicizmus dekorációja. Ettől állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy a rokokó nem része a barokknak. A rokokó stílussal egyszer s mindenkorra vége szakadt a barokk stílusnak, amely kizárólag a 17. évszázad művészete. Azért nem létezik késő barokk, mert ez a művészeti stílus elhalt az 1710-es évekre. Valaminek csak akkor van kései szakasza, ha addig folyamatosan létezett. A barokk pedig a 18. század 20-as éveitől kezdődően nem létezett többé. Helyét átvette a rokokó, amelynek díszítőkincse minden jellemzőjében teljesen eltér a barokk formák és ékítmények világától. Ha a rokokót beolvasztjuk a barokk fogalmába, akkor mindkét stílus értelmezhetetlenné válik, hiszen ellentétes formájú dekorációkat próbálunk egyazon stílus nevével megkülönböztetni. A „barokk” szó nem tűri, hogy a „rokokó” fogalmát beléje helyezzük, mert a rokokó annak nem része.

A barokk stíluselemek nem maradtak fenn azután, amikor kiszélesedett Európában a rokokó ízlésvilág, sőt, a 18. század végének neoklasszicizmusa sem a barokkot kelti életre már, hanem egy egészen új szellemiségű, társadalmi tartalmú, arányrendszerű és díszítőkészletű klasszicista stílus jön létre ekkor. Rados professzor Magyar építészettörténete csak olyan áron tudja elhitetni olvasóival a 18. századi magyar barokk létezését, hogy szinte kizárólag épületkülsők képeit mellékeli okfejtéseihez, ismertető szövegeihez. Így könnyebb elhitetni szépséges rokokó és neoklasszicista templomainkról, kastélyainkról és belvárosi lakóházainkról, hogy ezek az európai barokk 150 éves késéssel megvalósult remekei…

A barokknak nem szabad mást jelentenie Magyarországon sem, mint az egész világon. A barokk az egész világ számára a művészetek 17. századi univerzumát jelenti, azt a nagy stíluskorszakot, amely 1715-ben ért véget. Ha a barokk szót a 18. század magyar művészeteire is ráillesztjük, sőt a 19. század első felére is, ezzel nyelvünk és kultúránk hiteltelenné válik a világ szemében, idehaza pedig örök időkre zavarokat fog okozni mind a művészettörténészek, mind az e tudomány és kultúrtörténet iránt érdeklődők körében. A helyzet feloldásának első lépéseként a klasszicizáló késő barokk fogalmát törölni kell műtörténetünkből, mert már a megnevezés maga is értelmetlen ellentmondást tartalmaz, és a barokk nem létező 18. századi túlélését hirdeti. Ezután pedig egy korrekt, nyugati rendhez teljes mértékben igazodó új stíluskorszakolást kell felállítanunk és közismertté tennünk, és ezzel összefüggésben ismertetni kell az egyes korokhoz, korszakokhoz elválaszthatatlanul tartozó külső jegyeket, a stílusokhoz tartozó egyes elemeket, dekorációs rendet és annak jellemző és sajátos ornamenseit. Ezek ismeretében könnyebb lesz az átállás, és meg fognak szűnni a téves adatközlések, az alaptalan és értelmezhetetlen megfogalmazások, amelyek segítségével a magyar műtörténeti káoszban tudósaink egymáshoz illeszteni igyekeztek össze nem tartozó művészeti fogalmakat, korokat, korszakokat, stílusokat, és az ezeket képviselő műtörténeti jelenségeket, alkotásokat.

Mindeme magyar műtörténeti káosz arra vezethető vissza, hogy művészeti oktatásunkban aránytalan túlsúllyal vannak jelen a képzőművészetek, miközben teljesen háttérbe szorul a stilisztika, amely az építészet és az iparművészetek területén jut érvényre. Pedig az ékítmények világa pontos, nélkülözhetetlen útmutató ahhoz, hogy meg tudjuk határozni egy-egy művészeti stílus jellemzőit és időbeni elhelyezkedését a műtörténet egészében.

A A barokk magyarul (2.) Egy szó kálváriája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A nyugati művészettörténet fogalmai szerint Európa művészeti stílusainak alakulásában általánosan a következő rend uralkodik az újkor stíluskorszakaiban (erős egyszerűsítéssel, de megbízhatóan!):

Az újkor első művészeti stílusa Európában a reneszánsz, a 14-16. század művészete. Európában általában a 16. század elejétől (Itáliában már 1380-tól) 1600-ig számítjuk elhelyezkedését a művészetek korszakrendjében. Európában akkor még Itáliáé a vezető szerep. Az érett reneszánsz a 16. században utoléri, sőt, meghaladja –egyes esztéták szerint – a követett mintát, az antikvitás művészetét. A francia reneszánsz utolsó szakasza IV. Henrik király kora (1589–1610).

A barokk korszak a 17. század művészete, Franciaországban például XIII. Lajos király kora jelenti a barokk első szakaszát (1610–43), második részét pedig XIV. Lajos uralkodása idején élte. A barokk is klasszicista stílus, egyenes folytatása ebben a reneszánsznak.

A Napkirály, XIV. Lajos 1643-tól haláláig, 1715-ig uralkodott. Regnálása alatt Franciaország vette át Európa művelődésében a vezető szerepet. A barokk korszak végének a napkirály halála évét tekinti Európa. A barokk stílus is az ókor művészetének tiszteletén, felelevenítésén alapul.

Szögezzük le, hogy Európában a késő barokk megnevezés nem létezik. Ám, ha mégis volna ilyen korszak-megnevezés Európa művészetében, akkor azon csakis a 18. század első éveinek művészeti jelenségeit érthetnénk.

Az átmeneti stílust, a régence-t, amely átvezet a barokkból a rokokóba és előkészíti, 1705-től 1730-ig számítják. Ezután következik a francia (és lényegében európai) rokokó, amely kezdetén és végén rövid átfedésekkel a 18. század középső kétharmadát tölti ki.

A rokokó formavilága és tartalma is teljesen eltér a klasszicista stílusok rendjétől, eszméitől, megjelenésétől, mintáitól, amelyeket időrendben követ. Mindenben eltér a barokktól, képtelenség összekeverni azzal! A század második felében egy újabb gyökeres változás alakult ki: az 1760-as évektől a formák fokozatosan visszatérnek a klasszikus mintákhoz. Az átmeneti szakaszt francia megnevezésével transition-nak hívjuk, és 1760–74 között szerepel Európa műtörténetében. Ezt pedig a neoklasszicizmus követte, amely ismét ókori mintákat követ. Ennek a stílusnak első, korai szakasza a XVI. Lajos stílus (hazánkban copf stílusnak nevezik), amely 1770-től a 18. század végéig tart. Ha eltekintünk a 18. század végének kisebb átmeneti stílusaitól, akkor máris a 19. század következik, Napóleon uralomra jutásával. A kevesebb mint húszesztendőnyi empire után lényegében polgári, de még mindig klasszicista stílus következik, amely nálunk biedermeier néven ismert. A polgárság ízlését tükröző műtörténeti korszak a 19. század közepéig tartott.

Egész Európa művészetének alakulása, egyetlen élő test fejlődéséhez hasonlóan egyszerre bontakozik ki, egyszerre változik. Egy nagy rend, a korszellem hatására egyszerre hajtanak új bimbókat egyszerre hullajtják el leveleiket, egyes testrészei egyszerre öregednek, avagy frissülnek meg a világ rendje szerint…Mert a világnak nemcsak természeti rendje van, hanem van szellemi rendje is, amelynek kialakulása, változásai és működése teljesen hasonló a természet rendjéhez.

Ám a magyar művészettörténet így vélekedik a barokkról, eltérítve, részben megsemmisítve ezzel az előző, és rá következő változásokat:

„a barokk…kb. 1770-ig tartott, és bonyolult minták, gazdag díszítés, monumentalitás jellemzők rá…A barokk késői ága a copf, ill. rokokó stílus. A barokkot követő korstílus a klasszicizmus.” (Wikipédia: Barokk, szócikk).

E rövid kis megfogalmazás sok hibát tartalmaz. A késői ágnak megjelölt copfstílus megelőzi a felsorolásban a rokokót, noha a copf nem más, mint a 18. század végének korai neoklasszicizmusa. Vagyis valójában fordított a sorrend. Ennél nagyobb tévedés e két stílust a barokk késői ágának nevezni, hiszen a barokk, mint láttuk, a 18. század elején véget ért. A bonyolult minták kifejezés esetében egyértelmű az utalás a rokokó szeszélyes vonalaira és formáira. Teljes keveredés érződik a Wikipédiának e magyar cikkéből, amely arra hivatott, hogy tájékoztassa a magyar olvasót a 17-18. század művészeti stíluskorszakainak alakulásáról. További megrázó olvasmányélmények hatására kialakul egy hihetetlen tabló mindezekről. Egy olyan hamis kép, amelyben a magyar barokk nem ott húzódik, ahol az európai, hanem az 1700-as évek elejétől egészen a 19. század közepéig is tart. Vagyis akkor kezdődik, amikor Európában éppen erejét veszíti, és apránként átadja helyét egy egészen más ízlésnek, formavilágnak.

Bosszantó, sőt végzetes, ha Philippe Beaussant mondását (un monde où tous les contraires seraient harmonieusement possibles – magyarul: „egy olyan világ, ahol minden ellentét harmonikusan lehetséges lenne”) ilyen durván félreértelmezi egy nemzeti műtörténeti tudomány. (Ugyancsak a Wikipédia a „barokk” szót az olasz „barocco”-ból származtatja a cikkíró, és magyarra így fordítja: „nyakatekert okoskodás”. Ez egyszerűen elképesztő. Ez egy nyakatekert okoskodás!)

A MAGYAR BAROKK NEM 150 ÉV KÉSEDELEMMEL ÉRKEZETT HAZÁNK FÖLDJÉRE, HANEM AZONNAL.

Többnyire szegényes volt ugyan, de legalább korabeli. A 18–19. század magyar művészete is egykorú volt Európa művészetével, és többnyire szintén szerényebb anyagi lehetőségeket tükröz megvalósításában. Ám nem keltettünk ki sírjából egyetlen 17. századi mestert sem, hogy nekünk dolgozzék a következő évszázadok valamelyikében, csak azért: hadd legyen nekünk is egy kis barokkunk, ha 150 évvel megkésve is! Az ilyen szemlélet egyszerűen nevetséges, de ami még ennél is lesújtóbb: lealacsonyítja nemzetünket, nemzeti kultúránkat, sőt: rossz hírünket kelti a nagyvilágban, avagy keltené, ha a nagyvilág művészettörténeti irodalmunkat fordításra érdemesnek ítélné, és így téves szemléletünket megismerné a nyugati művelődéstörténet. Nálunk minden rosszban van valami még sokkal rosszabb.

A barokk megítélése Magyarországon néhány második világháború utáni művészettörténész megmagyarázhatatlan, eleinte szinte csak hóbortnak ható megfogalmazásából nőtte ki magát nemzeti műtörténeti princípiummá, amely több mint fél évszázada vezérfonala művészettörténetünk korszakolásának.

Nem könnyű ma már megkeresni a hatalmas hiba ősforrását, de nem lehetetlen. A klasszicizáló késő barokk terminus keletkezése a Rákosi-rendszer korszakában gyökerezik. Genthon István Az egri líceum című könyvecskéje (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1955) nyolcadik oldalának alsó harmadában olvashatjuk: (a XVI. Lajos stílust…) „…Leghelyesebb lenne klasszicizáló késő barokknak nevezni.” Nagy baj, hogy ezt a kijelentést éppen ő tette. Genthon ugyanis korának egyik legelismertebb, legnépszerűbb tudós művészettörténésze volt, e tudományok doktora. Nem csoda, hogy – miként a későbbiekben látni fogjuk – Genthon megfogalmazása annyira fején találja a szöget (csupán a tudós tekintélye eredményeként), hogy a következő fél évszázad során a legjelesebb szerzők ebből kiindulva építettek fel egy csodálatos, ám nem létező stílustörténeti rendszert. Genthon tollából fakad a késő barokk alaptalan és téves fogalma, de az is, hogy e magyar barokknak a rokokó korszak vagy része, vagy nem is létezik. Olyannyira nagy hatással van e szemlélet a magyar műtörténet tudósaira, hogy még Rados Jenő professzor is átveszi élete alkonyán, 77 esztendős korában megjelent művében (Magyar építészettörténet, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1971) is megtalálhatjuk. Annak a Rados Jenőnek átfogó építéstörténeti munkájában, aki 1937-ben még a „copf” stílust nagyon helyesen neoklasszicizmusnak nevezte egyik munkája címében (A neoklasszicizmus nagy magyar templomai, Stádium Sajtóvállalat kiadása, Budapest, 1937), határozottan leválasztva azt a barokkról és a rokokóról.

A nagyszombati Keresztelő Szent János székesegyház, és oltára, 1629-ből. Miután létezett magyar barokk a török hódoltság 150 esztendejében, nem érkezhetett hozzánk éppen 150 esztendei késéssel.

Azonban, aki Genthon István egyetlen mondatából kiindulva megalapozta az egész művészettörténetünkre érvényesen kimunkált badarságot, nem maga Genthon volt, hanem egy másik, szinte mesterségesen népszerűsített tudósunk, Artner Tivadar, művészettörténeti cikkíró. Mindössze tíz esztendővel Genthon István füzetkéjének megjelenése után, 1965-ben Artner Tivadar bölcsész végzettségű, művészeti cikkeket publikáló zsurnaliszta könyv alakban megjelent fő művében higgadt természetességgel jelenti ki: „Hazánkban a török hódoltság miatt mintegy másfél százados késéssel honosodott meg a barokk művészet.” (Évezredek művészete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1965, a 338. oldal közepén).

Későbbi műtörténeti szerzők a legnagyobb nyugalommal vették ezt tudomásul, a továbbiakban irányadó definíciónak tekintették e meghatározást, és terjesztették Artner kijelentését. Senkiben sem keltett kételyt az író fontos helyre beemelt meghatározása. Azé a műkedvelő műtörténészé, aki a következő oldalon például így fogalmaz:

„A magyar barokk virágkora a XVIII. század második felére esik.(…)Ekkor épült kastélyaink (…) kiválik közülük a ráckevei palota, J. J. Hildebrandt műve.”

A lelkes kisdiák, avagy az amatőr műbarát is tudja, zsigereiben van, hogy a nevezett kastély nem a 18. század második felében épült, hanem 1700-1702-ben. Az európai barokk végpontját éppen a 18. század első évtizedében határozza meg az általános nyugati műtörténet. Vagyis Ráckeve példája esetében valóban barokk-kori kastélyról van szó, csakhogy a század második felének magyar rokokó kastélyai közé keverve az adott mondat tartalma szerint a 18. század második felének művészete egyszeriben igazi, vérbő barokká válik. Tudatos volt-e ez a csúsztatás, avagy közönséges szarvashiba (nem is akármekkora), nehéz megítélni. Mindaddig, amíg egyedi esetnek látszik. Mindenesetre: miután a század első két esztendejében épült barokk kastély becsúszik a század második felében épült magyar rokokó építőművészeti jelenségek világába, ettől a hamis kinyilatkoztatástól mintegy barokká válik a kedves, szerény, de nemes pompájú és stílusában tiszta magyar rokokó kastélyok korszaka. A továbbiakban látni fogjuk, hogy ez a jelenség egyáltalán nem áll egyedül a 20. század közepének magyar művészettörténeti irodalmában!

Artner Tivadar nem akárki volt. Bölcsészdiplomával számtalan kritikát és műtörténeti cikket publikált a múlt század hatvanas éveivel kezdődően. Mondhatnók, önjelölt művészettörténész volt, akinek megadatott, hogy nagyobb terjedelemben bemutassa olvasótáborának évezredek művészetét (idézeteimet főművéből, az Évezredek művészete című munkájából vettem). A korszak művészettörténeti irodalmának ún. „megmondóembere” volt hazánkban. Ha Artner kijelenti, hogy a magyar barokk 150 évet késett az európaihoz képest, akkor az úgy is volt! Kiszámíthatjuk, hogy Magyarország esetében az éppen nagyjából 150 évesre kerekített műtörténeti stíluskorszak 1710-től akár mintegy 1860-ig is eltarthatott…

Márpedig Artner megmondta, és akkor ennek így is kell lennie. Így is van, napjainkig is. Mert a szolgalelkűségében következetes magyar műtörténet szemrebbenés nélkül alkalmazza az Artner-formulát mind a mai napig, sőt, igazgatja, szépítgeti, cifrázza. Persze, szükség is van erre, mert nagyon nehéz összeilleszteni ilyen távlatokban művészeti produktumokat, teljesítményeket azzal a korral, amelybe csúsztatták őket. Nemcsak a 18. század magyar rokokóját kell barokként kezelnünk, de az utána, a század végén kialakult neoklasszicista korszakot is. Mert a magyar műtörténész tud számolni: éppen 150 esztendőről kell szónak lenni, így ő. Ennek megoldását szolgálja például a már említett klasszicizáló késő barokk terminus, amely az 1770-es évektől kezdődően Napóleon pompás empire-művészetén át egészen a 19. század polgári korszakáig, a nálunk biedermeiernek ismert stílusig, annak végéig tart. Így jön ki nagyjából a 150 esztendő. Ne fukarkodjunk! Nem kell mondanom, mennyire nevetséges barokknak érezni és nevezni a 19. század közepe művészetét. Ám bizonyítanom kell, hogy a magyar művészettörténet képes erre, és meggyőződéssel követi is ezt a rendet. Maga Artner erre is programot ad fő művében: a klasszicizmust csupán közjátéknak titulálja, és az önmaga által 1750–1850 közé helyezett új stílust egy rendíthetetlen megfogalmazással tagozza be a folyvást dúló derék magyar barokkba. Mindjárt új fejezete címe (A klasszicizmus közjátéka, u.o. 347. oldal) és az ez alatt hangsúlyozott korszak megjelölése (1750-1850) után, az első mondatban ezt olvashatjuk: „A lehiggadt késő barokk építészet formái közé mind több antik elem vegyült.” Figyelem! Itt valójában a rokokóról beszél a szerző! Innentől aztán szabadon áramlik a következő pár oldalon Claude Lorrain (1600–82) és a debreceni nagytemplom (1821).

A debreceni református nagytemplom külső és belső képe.

Hatalmas távlatú műtörténeti tabló, társadalmi fejlődés, művelődéstörténeti változások nélkül. Ez igen, ez teljesítmény! Megfelel a kor szemléletének, amelyben íródott mindez. Az egységes szerkezetű és változtathatatlan örök társadalomról. Az építészeti teljesítmények gazdagságának pazar stáblistája pedig eszét veszi az olvasónak. Főleg, ha az illető tisztelettudó magyar műtörténész. Most tehát nézzük Artner szorgos munkájának áldásos hatását a 20. század utolsó harmada művészettörténeti irodalmára!

A széles ismeretanyagú, jól (ön)képzett bútortörténész, Szabolcsi Hedvig fő művében (Magyarországi bútorművészete a 18–19. század fordulóján, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972) a bevezető gondolatoknál mindjárt markáns jelét adja e fertőzöttségnek (a 7. oldal, második hasáb, 13. sorától). Így fogalmaz:

„Az építészettörténetben, sőt más tudományágakban is, pl. az irodalomtörténetben, a klasszicizáló késő barokk – Magyarországon – több mint negyedszázados összefüggő szakaszt jelöl. Az iparművészetben ez lényegében a rokokó szakasznak felel meg.” Még ne lepődjünk meg! Lapozzunk! Mert csupán egyet kell lapoznunk Szabolcsi könyvében, hogy megtudhassuk: „Építészetünk 18. sz. végi emlékei, Hefele, Fellner művei, sőt még a székesfehérvári püspöki palota is (amely 1801-ben készült el!) a klasszicizáló késő barokk stíluskategóriájába tartoznak.” (9. oldal, 2. hasáb, lentről a 11. sortól).

Vagyis Szabolcsi részben már 19. századi barokkról beszél! Amint azt egy lapozással előbbre olvashattuk szerzőnknél, a klasszicizáló késő barokk az iparművészetben lényegében a rokokó szakasznak felel meg. Ezen a ponton a tudományos kutatás alapvető megállapítása egyenlőségjelet tesz két, stílusát tekintve alapvetően ellentétes formavilág produktumai, teljesítményei között: ROKOKÓ=NEOKLASSZICIZMUS (és természetesen mindkettő a barokk kebelében!). A paradox kijelentés, ahová Szabolcsi fejtegetése vezetett, egyértelműen jelzi a teljes káoszt, amely a torz magyar stílustörténet értelmezhetetlenségéből adódik. Hiszen egyértelmű, hogy a Melchior Hefelével induló új stíluskorszak, amely a francia XVI. Lajos stílus szerény mértékben módosított magyar változata, a klasszicizmus nagy előd-stílusainak szerkezeti és dekorációs rendjét eleveníti fel, szemben állva a rokokóval, és nagy határozottsággal elsöpörve azt. Nem véletlenül illette ezt az új korszakot „antirokokó” jelzővel az utókor.

Barokk, rokokó és neoklasszicista stílus megjelenési formája az építőművészetben. Nem lehet őket összemosni, hiszen mindháromnak saját stíluselemei vannak. Versailles, Innsbruck, Párizs.

A művészettörténészek tehát maguk sem tudnak uralkodni a saját maguk alkotta zűrzavar felett.

Nem szavakon lovagolok. Nem mindegy, milyen műtörténeti formavilágot, mely korszakot melyik névvel illetjük. Ha a rokokót és a neoklasszicizmust egyként késő barokknak hívjuk, a stílusnevek összekeverednek, elveszítik fogalmi tartalmukat. Ha különböző formakincseket egy néven nevezünk, értelmét veszíti a tartalom és forma változásának folyamata, illetve értelmezhetetlenné és leírhatatlanná, alkalmazhatatlanná lesz a stílusok megnevezése.

Egyebekben a barokk dédelgetése a 19. század elejéig még megnevezésében is értelmezhetetlen. A barokk mindvégig (vagyis a 18. század elejéig) egy klasszicista stílus, úgy, mint a reneszánsz, avagy a neoklasszicizmus. Nem kell klasszicizálnia, mert alapból klasszicista szellemiségű és megjelenésű. A klasszicizálás címkéjét azért ragasztjuk rá, mert úgy véljük: volt egy nem klasszicista szakasza is. Igen. A rokokó. A rokokó, amely után kénytelen megint klasszicizálódni, hogy barokk maradhasson (lehetőleg 150 éven keresztül). A magyar műtörténet abszurdja, hogy a rokokót, a 18. század középső hatvan évét egyszerűen tudomásul sem akarja venni: a klasszikus stílus részeként kezeli. Ebből adódik, hogy még tudósaink is bizonytalanul, gyakrabban tévesen fogalmaznak. A rokokó Európa művészetében teljes természetességgel önálló műtörténeti stílus, hiszen határozottan eltér, elkülönül az előtte álló barokktól, és a rokokó után következő neoklasszicizmustól.

A rokokó sajátos dekorációs formavilága nem hasonlítható az azt megelőző, illetve követő klasszicista stílusokéhoz. A jobb szélen a szegényesebb anyagfelhasználású, és így olcsóbb kivitelezésű, de stílustiszta magyar változat Edelény kastélyából, középen egy pazar párizsi példa: Hotel de Soubise, a bal szélen pedig a minden más stílustól alapjaiban eltérő, szeszélyes rokokó ornamentika legjellegzetesebb elemei.

Így van ez pontosan hazánkban is. A három korszak magyar jelenségei ragyogóan megfigyelhetők egyetlen hatalmas épületegyüttes fejlődéstörténetében: Süttör-Eszterháza Esterházy-kastélyának kialakulásában. Szemernyi barokk sincs ebben az épületfejlődésben, hiszen a kezdeteket az 1720. esztendőre tehetjük. Éppen a magyar átmenetet képviseli – a barokkból a rokokóba. Keletkezése egybeesik a francia régence-korszakkal (1700–30). Az alapkastély, a mai kert felé kiugró középrész megfelel kora francia építészeti jelenségeinek: megjelenik a korábbi korokat felváltó, modern kis kastély típusa. Süttör kis vadászkastélya szinte pontos mása Champs sur Marne kastélyának! Tömegalakításának, belső szerkezetének már semmi köze a barokk építészethez. A kastély épületegyüttese, a főépület egybevonása a két oldalépülettel pedig már az érett magyar rokokó korszakában valósul meg. Ekkor készül az enteriőrök gazdag, franciásan dekorált világa. A bővítés utolsó szakaszában pedig, már az 1770-es években az újonnan létesült nyári ebédlő, a felette elhelyezett zeneterem, illetve a falak vakolati ornamensei a neoklasszicizmusba való átmenet, a francia transition (1765–75) stílusszakasszal stilisztikailag és időben is pontosan megegyezően valósul meg!

Ám most térjünk vissza a magyar műtörténet tévedéstörténetének elemzéséhez! Nagyon érdekes, ahogyan egyes bűvös szavak, nevek teljesen elvarázsolják tudósainkat.

Dercsényi Dezső és Zádor Anna Kis magyar művészettörténet című munkájában (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980) is beleszaladunk a bűvös Ráckeve szóba!

A szerzők Mayerhoffer András építőművészetén álmélkodva megállapítják: „Csábító gondolat, hogy az oromzat olykor tört formái (a pesti Péterffy-palotáról van szó éppen), a kapuképzés és az erkély mozgalmassága és erőteljes plaszticitása Hildebrandt hatására lenne visszavezethető, hiszen Mayerhoffer a nagy építész mellett dolgozott Ráckevén” (i.m. 250. oldal), és persze a két tudós el is csábult azonnal. Noha az 1702-ben épült ráckevei kastély érett, nyugodt barokkjának formavilága nagyon messze van az 1755-ben emelt pesti rokokó Péterffy-palota architektúrájától, és sem kapuzatuk, sem erkélyük nem is hasonlítható össze.

A barokk ráckevei Savoyai-kastély 1702-ből, és az 1755-ben épült rokokó pesti Péterffy-palota homlokzata, a jobb oldali képen.

Nem árt legalább nekünk, olvasóknak tudatosítanunk azt is, hogy a ráckevei kastély építésénél Mayerhoffer András nem működhetett közre, lévén, hogy 1702-ben mindössze tizenkét esztendős gyermek volt. A hiba egyébként a Szentkirályi Zoltán–Détshy Mihály szerzőpárostól származik. Ők írják fő művükben: „a ráckevei volt Savoyai kastély kivitelezésénél pallérként dolgozott (…) Mayerhoffer András.” (Az építészet rövid története, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1959, szövegkötet, 147. oldal). Ugyanitt, egyet lapozva olvashatjuk közlésüket Mayerhoffer pontos életrajzi adatairól is (1690–1771). Ilyen körülmények között nehéz megérteni a hiba keletkezését.

Elképesztő, már-már illetlen lezserségek sora. Mindössze azért csupán, mert a szerzők hajmeresztő hasonlóságokat vélnek felfedezni a főépülettől távol eső kerítéskapu és egy, a főhomlokzatban kialakított kapu, valamint egy homloksíkból kiugró erkély és egy tetőterasz között, amelyek egyáltalán nem hasonlítanának, akkor sem, ha elhelyezésük itt idézett körülményeitől eltekintenénk. Ráckeve belső udvari bejáratát Maison Laffitte francia barokk kastélyának bálterme oldalfalával kellett volna összevetniük, ha tényleg hasonlóságot keresnek.

A francia barokk Maison Laffitte-kastély báltermének oldalfala 1651-ből, és a ráckevei barokk Savoyai-kastély főbejárata).

Természetesen nem ez a legnagyobb baj Dercsényivel és Zádorral.

Az ő fogalmaik szerint egészen pontosan meghatározható a magyar barokk, ha: annak első része 1686-tól, avagy 1684-től, de esetleg 1711-től (ez is idézet tőlük, i.m.: 229. oldal) 1740-ig tartott. Hogy miért éppen 1740-ig, erre vonatkozóan nem kapunk információt tőlük. Pedig még ha Mária Terézia uralkodásának kezdetére gondolunk, akkor sem jelent ez az évszám semmit a magyar művészet alakulásában, mert tartalmában nem hordozza semelyik stílus korszakhatárát. Szerzőink szerint ez az 1740-től 1780-ig tartó második rész (tehát Mária Terézia uralkodásának 40 esztendeje) pedig: maga a barokk! Hogy miért ezt a két évszámot nézték ki maguknak, az nem derül ki a munkájukból, de jobb, ha legalább mi, olvasók tudjuk, hogy az 1780. év sem volt semminek sem a határa. Ha valami új dolog rémlett szerzőinknek, bizonyára az 1770-es években Pozsonyban, Szombathelyen és Egerben megjelenő új művészeti stílus lehetett az valószínűleg, persze, hű alattvalói lévén a kialakult stílustörténeti rendszernek nem mertek utalni a korai neoklasszicizmus megjelenésére.

Szerzőpárosunk mondja ki azt is, hogy: „a XVIII. század utolsó évtizedei és a XIX. század első két évtizede még a késő barokk és a korai klasszicizmus (…) továbbélését mutatja” (i. m. 288. oldal).

A lavina közben begyorsulva siklott alá: sorra jelentek meg műtörténeti szakirodalmunkban a 18. századi magyar barokk színes regéi. Nemegyszer könyvcímek hirdették. (Voit Pál: A barokk Magyarországon, Corvina-Helikon Kiadók, Budapest, 1970. A könyv óvatosan ugyan, de lényegében az 1780-as évekig merészkedik, belekóstolva az 1780-as évek magyar műtörténeti eseményeibe is, ám helyesen már klasszicizmusnak nevezve az új stílust), Lengyel László: A barokk Eger és Heves megye, Magyar képek, 1993 (egészen 1790-ig tolja a magyar barokk szekerét. Lengyel is beszél az „új római stíl” jelenségéről, de lényegében a könyv címe alatt ő is egybemossa e stílust a barokkal.) stb.

A legmesszebbre Szentkirályi Zoltán merészkedik. Egyebekben kitűnő, alapos munkájában (A építészet története/Újkor/Barokk, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988) már arra vetemedik, hogy téves stílustörténeti korszakolásunkat és értelmezhetetlen megnevezéseinket nyugati országok művészettörténetére is ráhúzza, mintha ez Nyugaton is létező rendszer lenne. Barokk építészet Franciaországban című fejezete utolsó szakaszának a Klasszicizáló késő barokk címet adva (i. m.: 157. oldal)az önkényesen használt magyar kategória fogalomkörével fogalmazza meg éppen azt az építészetet, amely mintát adott egész Európa számára a legújabb korstílusok alakulásában a 18. század folyamán. Durva beavatkozás ez egy szuverén ország műtörténeti belügyeibe! Éppen a franciák nem gondolják, hogy a barokk művészet egyetlen évvel is tovább tarthatott 1715-nél. Számukra XIV. Lajos maga volt a barokk, és a Napkirály halálával maga a barokk halt meg 1715-ben. Szentkirályi munkájának idézett alfejezetében fesztelenül értekezik Gabriel (1698–1782) és Soufflot (1713–80) munkásságáról, mint a francia építőművészet késő barokk jelenségeiről, a Place de la Concorde-tól (1775) a Pantheonig (1757–90). Példátlan ízléstelenség ez a beavatkozás, és szinte már a magyar elme alaptalan elbizakodottságát és tévesen megítélt elhivatottságát, küldetését jelképezi.

A kialakult helyzet oka tehát Artner Tivadar stílusértelmezésében keresendő. Ennek előzményeként kell megemlítenem, hogy a két világháború közötti művészettörténetünk még elfogadta és hűen követte a nyugat-európai kategóriákat, korszakokat, amelyek pontosak, és a mai napig rendet tartanak Európa újkori művészettörténeti korszakainak kronológiájában. Ma már szinte csak Dr. Rados Jenő professzor, a Műegyetem kiváló tanára említett munkájának címe állít emléket annak, hogy művészettörténetünk valaha együtt gondolkodott Európával. Radosnak „A neoklasszicizmus nagy magyar templomai” című műve a szombathelyi székesegyháztól (1794–1806) az esztergomi bazilikáig (1822–69) mutatja be neoklasszicista dómépítészetünk legnagyobb építőművészeti teljesítményeit.

(Folytatjuk.)

A A barokk magyarul (1.) – Egy szó kálváriája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ilyen módon a valóságnál nagyobb hangsúlyt kapnak a sűrűn emlegetett káposztáskertek, amelyek, ha pontosítjuk: zöldségeskertek, mivel nem csupán káposztára volt igénye a lakosságnak. „Gemüse Garten”, ahogyan másik helyen maga ez a tanulmány is idéz korabeli leírásból. Ismereteim szerint a tárgyalt épület – amely csak 1946-ban lett (Éva) malommá – környezete egy ténylegesen kialakított utca volt már kevéssel a déli városfal elbontása után. A Hosszú utca északi házsora a volt városfal nyomvonalán épült, a városfalak utolsó maradványait 1790 körül számolták fel. Az északi oldal folyamatos házsorának kialakulása feltétlenül a 19. század első felére esik.

A szerzők által is hivatkozott 1857-i kataszteri térképen egészen pontosan mindössze nyolc telek tekinthető zöldségeskertnek, ezzel szemben már akkor kiépült házsorokat láthatunk – harminckét épülettel. A tudományos tanulmány állítása lealacsonyítja a város fejlődésének állapotát egy adott időpontban: a városközpont közvetlen közelségében álló, éppen lendületesen fejlődő utcát falusias környékként mutatja be, megtagadva az 1820-as években indult fejlesztések tényét, amely a reformkori fellendülés országos színvonalú utcáját teremti éppen itt, ennek a pezsdülésnek akkor leginkább kiemelkedő pontján a városban.

Az utca neve valójában nem a tényleges hosszúságára utal, mert mindössze a Mátyás király utcától az Aréna (volt Klastrom) utcáig húzódott, hiszen keleti végének nagyon sokáig a volt ferences kert szabott határt. A városnak már akkor is volt hasonló hosszúságú utcája. Nevét azért kapta mégis ez az útszakasz, mert mindvégig nem keresztezte másik utca, és nem is indult belőle keresztirányban se, egy sem. A 18. század közepén ugyanis még nem létezett az Óvoda (ma Rákóczi Ferenc) utca eleje, sem pedig a mai Bejczy István utca, ennek helyén csak a Mészárszék utca nevű gyalogos átjáró kötötte össze a Hosszú utcát az Öreg város „piarczával”, a mai Fő térrel. Ezenkívül a Külsikátor szakította még meg az északi házsort. A Hosszú utca lényegében egyetlen háztömbből állt mindkét oldalán, későbbi neveken említve az Aréna utcától egészen az ÉDÁSZ-sarokig.

Voyta Donát építőmester háza az utca északkeleti részén.

Az érdemi, városias építkezések kezdete már az 1810-es évek végére tehető. Akkoriban költözött Körmendről Szombathelyre Voyta Donát, akinek érkezésével új építészeti stílusszakasz jelenik meg a városban, és ezzel új fejezet nyílik Szombathely építészetének történetében.

Körmend városában a hercegi várkastély valóságos építési hivatalt tartott fenn a 18. század második felétől. Vezetője a 19. század elején Franz Vojta, osztrák építész volt. Mellette dolgozott a várkastély 1799-től 1809-ig tartó munkálatain öccse, Donát is. Donát ezután Szombathelyre tette át működését, majd 1817-ben feleségül vette a 25 legényt foglalkoztató szombathelyi céhes mester, Anreith János György leányát, Annát. Anreith bőségesen ellátta munkával a vejét, és a 19. század húszas éveire sokasodni kezdtek Szombathelyen és környékén a klasszicizmus új korszakának hűvösebb eleganciáját megtestesítő épületek: belvárosi lakóházak, városkörnyéki kastélyok és a korszak ízlése szerint átalakított korábbi épületek adtak új színt Szombathelynek.

A Fogl-ház az északi oldal közepénél.

Voyta Szombathelyre telepedésében fontos szerepet játszott Anreith, aki akkor már koros, hatvan esztendős volt, és az utódlás gondja foglalkoztatta az egyházmegyei főépítészi tisztségben. Anreith 1823-ban bekövetkezett halálával ez az utódlás meg is valósult: felelős és nagy szaktudást követelő munkáját Voyta Donát vette át, és nagy sikerrel folytatta. Első megrendelései között szerepelt a székesegyház közelében lévő két kanonokház bővítése, átépítése. A Putsarits- és a Csődy-ház átalakításával sajnos, mindkettő elveszítette korai neoklasszicista stílusát, amely Melchior Hefele építőművészetét képviselte addig – 1782-ből.

Batthyány Fülöp herceg két palotája, amelyet a közjó céljaira bocsátott rendelkezésre: a jobb oldaliban zsidó imaházat és szertartási fürdőt létesített, a túlsó pedig sörfőzdeként működött.

A tragikus sorsú Voyta Donát (pisztollyal főbe lőtte magát Óperinten 1847-ben) építőművészetének számos emléke maradt az utókorra Szombathelyen, de több épülete, így a saját magának épített lakóház is a városfejlesztés áldozatává lett. A Voyta-ház a Hosszú utca 71. szám alatt állt, az északi házsor tekintélyes, hat tengelyes emeletes háza volt. Tőle keletre a szomszédos házak között is látható volt még a nagy bontások előtt három földszintes lakóház a 19. század első feléből. A szemközti házsor keleti vége pedig a Batthyány Fülöp herceg által betelepített zsidóság néhány középületéből állt. A herceg megvásárolta a mai Pannónia étterem kibővített, jelenlegi szélességével azonos szélességű telket, annak déli irányú folytatásában álló területet, amely egészen a Klastrom utca déli végéig, a mai Zrínyi Ilona utcáig terjedt. Az ingatlan keleti oldalán így keletkezett új utcaszakasznak ezen a részén emelte Voyta a herceg két palotáját; ma is áll mindkettő. Az egyikben zsidó imaházat és szertartási fürdőt létesített a herceg, a másik pedig sörfőzdeként működött (a zsidó fürdő, a mikve egészen az 1950-es évek végéig használatban volt!). Vagyis a Hosszú utca keleti vége már a 19. század 20-30-as éveiben nagyvárosi színvonalon kiépített környék része volt Szombathely belvárosában.

Az egyik ragályház az Emberbaráti Egyesület kórházának udvarán.

Ki is volt az említett Fülöp herceg? Batthyány Fülöp magyar főnemes, Vas vármegye örökös főispánja, császári. királyi kamarás, titkos tanácsos, korának egyik legbőkezűbb mecénása hazánkban: 1825-ben öccsével együtt ugyanúgy hatvanezer forintot ajánlott fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, mint gróf Széchenyi István… Élete nagyobb részét Bécsben töltötte, onnan sűrűn járt családi birtokaira: Németújvárra, Körmendre, Szombathelyre, Pozsonyba, Pestre. Ő maga Bécsben született, 1781-ben, és ott is halt meg, 1870-ben, 89 éves korában, agglegényként. Az ő közreműködésével telepedett le körmendi udvari építésze, Franz Voyta öccse, Donát Szombathelyen, aki Anreith János György halála után a Szombathelyi Egyházmegye főépítésze lett. Munkásságával a város látványosan gyarapodott a neoklasszicista építészet remekeivel a 19. század első felében.

A Forró utca fejlesztése nem állt meg Fülöp herceg telkének közelében: hamarosan, már az 1829-ben a mai Fő térre vezető sikátor közelségében, vagyis közel ahhoz a helyhez, ahol a későbbi Éva-malom épülete létesült, Fülöp herceg kezdeményezésére a város első igazi kórháza létesült az utca déli oldalán: az Emberbaráti Egyesület ispotály, amely szintén Voyta Donát munkája, és a 32. szám alatt állt. Az épület ma is megtalálható, a 19. század végének eklektikus stílusú átalakításának eredményével főhomlokzatán. A telek udvarán azonban mai is áll a fertőző betegek elkülönítésére létesített két ragályház, az egyiket megőrizték eredeti állapotában, és pontos képet ad a főépület hajdani stílusáról, megjelenéséről is. Néhány házzal nyugatra ettől az 1858-ban emelt kisdedóvó épületének létesítése is megelőzte a szóban forgó mezőgazdasági raktárépületet, annak szomszédságában. Egy telek választotta csak el őket, amelyen hamarosan, 1873-ban utcát nyitottak, Óvoda utca néven, majd 1906-ban II. Rákóczi Ferenc nevét kapta ez a belvárost déli irányban elhagyó hosszú, egyenes utca. A kisdedóvót 1840-ben létesítette az akkori ferences rendházfőnök, Csepy Döme (Dömötör). Ez a kisdedóvó egyébként az elsők között nyitotta meg kapuját hazánkban ilyen rendeltetéssel.

Az 1870-es évekre a Hosszú utca keleti fele tehát már lényegében beépített volt. Tudjuk: a körmendi Batthyány Fülöp herceg értékes épületei álltak, részben állnak ma is a környéken. Tulajdonképpen beépített volt már a későbbi malom épületének közvetlen környezete is attól keletre és a szemközti oldal szinte teljes egészében. Hercegi építkezések révén, és a ferencesek kezdeményezésére értékes középületeket emeltek az utca több pontján, és a Klastrom utcai ferences rendház közelében lévő szakasz már a 19. század első felében szabályosan beépített volt. A szóban forgó raktárépülettel, a későbbi Éva-malommal szemben is állt már a házsor, az utca északi oldalának nyugati végénél. E korai házsorból mára csak hírmondó maradt meg épségben, a Fogl-ház, amely több mint nyolcvan esztendővel korábban épült, mint a vele pontosan szemben álló raktár, majd malomépület. A Fogl-háztól nyugatra is már beépített volt az utca ezen az oldalon. Ezt bizonyítja Szombathely városának 1867-ből származó térképe is.

Helyesen tehát a Hosszú utcának mindössze a délnyugati negyede maradt beépítetlen az 1870-es évek táján. Az ott húzódó telkeken pedig a zöldségtermesztés szokásos tevékenységével hasznosították ezeket az ingatlanokat. Érdemes megemlíteni, hogy mindössze alig több, mint fél tucat házhelyről van szó.

Ha a kutatómunka számba vette volna mindazon épületek ismert korát, amelyek a Hosszú utcában álltak, és részben ma is fellelhetők, hasonló következtetésre kellett volna jutnia a tanulmánynak is (és nem káposztáskertek birodalmának minősíteni a néhány házhelyet, amelyet az adott időpontig nem építettek be), és azokon keresztül leminősíteni az éppen városfejlesztési fellendülésben lévő egész Hosszú utcát.

A A szombathelyi Hosszú utca rövid története bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mindenekelőtt egy kis magyarázat írásunk nyitó képéhez:

A malom épületének mindössze a kő ablakkeretei emlékeztetnek a 18. század végének stílusára. A Műemléki Felügyelőség 1960-as években kialakított szakvéleménye, amely szerint a malom 18. századi és barokk stílusú, oly erős hatást gyakorolt a helybeli tudományos munkatársakra, hogy későbbi munkáikban ezt a meghatározást vették alapul, noha, helybeliek lévén még akár emlékezhettek is a malom születésének históriájára, amely akkor még csak pár évtizedes múltra tekintett vissza!

Amit az alábbiakban megfogalmazok, csak mese. Mi, magyarok imádjuk a meséket, nem bírunk ellenállni a hihetetlen történeteknek. Imádjuk elhinni és magunkévá tenni a mesék képtelenségeit.

…Csak egyet nem vagyunk képesek elhinni: a valóságot. Ilyen valós mese az is, amivel az alábbiakban előállok. A tréfálkozó hangnem ellenére mai témám nagyon súlyos: a teljes magyar művészettörténet nem ismeri a művészeti stílusok pontos megnevezését, sorrendjét, létezésének idejét. Főként a 18. századot érintő nagy, egymást éles ellentéttel váltó stílusét.

A két világháború után még tudtuk: Rados Jenő, a Műegyetem kiváló professzora még világos és egyértelmű stíluskorszakokat tanított diákjainak, olyanokat, amelyek egyeztek a nyugati kultúrát képviselő országokban is ismert, elfogadott és használt korszakolással. Ám az 1956 után megerősödött öntudatú szocialista kultúrába makacsul belopta magát és beivódott egy másik, teljességgel alaptalan kategória. Talán azért, mert

a török hódoltság 150 esztendeje éppen az európai barokk idejére esett, amikor is magyar földön nem bontakozhatott ki teljes, igaz szépségében a barokk,… „hadd legyen nekünk is egy kis barokkunk” alapon.

Így tehát lekanyarítottuk neki a következő évszázadot…Az 1989-i, elvileg nagy fordulattal egyidőben, amikor csatlakozhattunk (volna) az európai kultúra közösségéhez, azonnal meg is jelent, mintegy az ügy sürgősségét jelezve, a művészetek nagy korszakait átfogó és bemutató tízkötetes spanyol könyvsorozat: A művészet története címmel. Ennek már fülszövegében olvashatjuk, hogy „A kötet a XVII. század művészetével ismerteti meg a magyar olvasót.”. Ám a szögesdrótok felszabdalása és eltüntetése sem volt elegendő ahhoz, hogy a műtörténeti rend meghonosodjék hazánkban. A nemes könyvkiadási igyekezet műtörténész tudósainkra hatástalan maradt…És ami miatt számunkra legfontosabb lehetett volna ez a híradás, valójában nem érdemelt fontosságot magyar földön: a mi fogalmaink szerint a barokk azóta is a 18. század művészete…

Mai fogalmaink szerint a magyar barokk a 18. századot uralja. Nem vesszük észre, hogy ezzel lealacsonyítjuk a magunk művészetét, mert azt állítjuk vele, mintha szellemi és művészeti fejlődésünk százesztendőnyi lemaradásban lett volna a nyugatihoz képest.

Holott legényeink kötelezően bejárták a nyugati országokat, hogy tudásuk beérvén, alig néhány évvel később meghonosíthassák szülőföldjükön a legújabb művészetet, mindig a legújabbat. Addig pedig az idegenből hívott mesterek munkája biztosította, hogy a magyarországi művészet együtt nevelkedjék a nyugatival… Tehetősb építtetőink többségben nyugati építészeket hívtak álmaik megvalósításához.

Mi tehát úgy tartjuk, hogy a magyar barokk a 18. században virágzott. Szinte szót se ejtünk a rokokóról, pedig, ha szerényebb kivitelben is, de stílustisztán jelen van a maga idejében: a század közepének épületdekorációjában kormeghatározási jelentőséggel pontosan ott és akkor jelenik meg, ahogyan és amikor Nyugaton, és ahogyan azt Nyugaton tanítják. Csakhogy a magyar rokokót műtörténeti íróink beolvasztják a nem létező 18. századi magyar barokkba. Ebből adódik, hogy

a 18. század végén kibontakozó korai neoklasszicizmust idestova ötven esztendeje „klasszicizáló késő barokknak” nevezzük. Aki ezt a kifejezést kitalálta, annak fogalma sem volt, hogy mi a barokk és mi a neoklasszicizmus…

sőt arról se, hogy a kettőt teljes határozottsággal elválasztja hazánkban is kerek hatvan esztendő teljesen más tartalmú és formavilágú harmadik stílusa, a rokokó. Amikor klasszicizáló késő barokkról beszélnek, valójában azt állítják, hogy a barokknak volt egy köztes szakasza, a rokokó, amely teljességgel eltért ettől a stílustól, és ezért utána ismét klasszicizálnia kellett a barokknak, hogy barokk lehessen még az 1780-90-es években is, sőt, ha ez a stíluskorszak 1850-ig tartott, akkor logika szerint esetleg egészen odáig igyekezett kimerülten klasszicizálni szegény öreg magyar barokkunk…

Ha formavilágában és dekorációjában homlokegyenest eltérő stílusokat egyazon néven illetünk, akkor ez a helyzet oda vezet, hogy megszűnik a közlekedés lehetősége fogalom és szó között, miközben mindkettőnek igyekezete a valóság jelenségeinek megfogalmazásán buzgólkodik.

A klasszicizáló neobarokk ránézésre frappáns, ám tartalmát elemezve megállapíthatóan teljesen zagyva kategóriáját a mai napig életben tartja a műtörténeti hiedelem. Ennek eredményeképpen egészen vad megfogalmazásokra kényszerülnek a kutatók, akik képtelenek egymással pontos fogalmakban gondolkodva kommunikálni.

Van Szombathely belvárosában, a volt Hosszú utcában egy titokzatos ház. Szinte a közeli múltban épült, és szinte a szemünk láttára lett a szerény méretű és megjelenésű raktárépület egész városunkat őrölt kenyéralapanyaggal ellátó központi malommá. Rendkívül különös módon a közhiedelem 250 évesként őrzi emlékét az alig több mint hetven éve létesített malomnak, az Éva malom névadójában pedig szinte Ádámig és Éváig megy vissza szívünk mélyén az érzelmi emlékezet…

Hogyan lehet mindez? Mi az igazi história?

E kérdésre az iménti súlyos megállapítás ad magyarázatot, amelynek birtokában ez az eset rávilágít az általam jelzett probléma valós voltára.

Mindenekelőtt tartozom a szómagyarázattal, mert nélküle nem lehet majd eléggé kuszának látni az elmúlt évtizedek hosszú során nagy türelemmel bonyolított (magyarított) kis művészettörténet-nevezéki semmiségeket.

Barokk – a magyar műtörténetben a 18. századon (is) végigvonuló stíluskorszak, amely megszakítás nélkül e század végéig (egyes műtörténészek szerint akár a 19. század közepéig is) tartott. Ezt tükrözi az a szemlélet, amelyre a század utolsó negyedében kialakuló, merőben új stílust «klasszicizáló késő barokk» névvel illető tudósok megfogalmazásai utalnak. A késő barokk azt jelzi, mintha a barokk művészet virágzása megszakítás nélkül tartott volna, mintegy 100–140 évvel tovább, mint valójában. Senkit sem zavar e meghonosodott és megerősödött megnevezésben, hogy vajon miért kell a 18. század végi új stílusnak klasszicizáló barokknak lennie, ha maga a barokk is alapvetően klasszicista stílus, annak a reneszánsz művészetnek közvetlen folytatása, amelyben újjászületik a klasszikus, ókori szépségideál, amelynek, mint tudjuk, a rend, a szabályosság és a szimmetria a legfőbb szerkezeti és esztétikai alapja.

Hát, kérem, azért kell klasszicizál(ód)nia az 1770–1850 közötti tágabb korszaknak, mert a 18. század közepét, mintegy hatvan évet a rokokó fedi le, amely egyáltalán nem klasszicizál, hanem szeszélyes, imádja az aszimmetriát, és teljesen ellentmond az őt megelőző, majd követő klasszicista stílusoknak, a barokknak és a neoklasszicizmusnak.

A feszültség feloldására és a bonyodalom erősítésére napjainkban a műtörténészek tűzzel-vassal üldözik a neoklasszicizmus megnevezést, amely már lassan közel száz éve ismert stilisztikai megfogalmazás volt dr. Rados Jenő professzor, a kitűnő építészettörténész meghatározásában.

Egyik munkájának (A neoklasszicizmus nagy magyar templomai, Magyar Mérnök és Építész Egylet Közöny. X. évf. 7-12. sz., Budapest, 1937) már a címe tartalmazza ezt a nagyon fontos és pontos megnevezést, amely alatt a Műegyetem kiváló professzora a Magyarországon a 18. század utolsó negyedében kezdődő és a következő évszázad első harmadáig tartó templomépítészet jelentősebb teljesítményeit mutatja be.

Műtörténészeink ezzel szemben klasszicizmus alatt szívesebben értik inkább csupán a «táblabíró-korszak» műtörténeti jelenségeit, például a kissé unalmasságig gyakorított egyszerű kastélyhomlokzatok tartoznak ide fogalmaik szerint, széles közép rizalittal (a homlokzat síkjából kiugró falszakasszal), sok-sok vaskos oszloppal és a szinte elmaradhatatlan hatalmas timpanonnal. Az 1815–48 közötti „táblabíró stílus”-t, a jámbor polgár stílusát leginkább tehát a vidéki kastélyok fennhéjázó, hivalkodó, terjengős, többnyire éktelen egyszerűségével pazarló kastélyhomlokzatok jellemzik.

Közben pedig maga a klasszicizmus ugyanezen megfogalmazásban éppen elenyész („… A klasszicizmus, illetve az empire lassú elhalásával párhuzamosan kifejlődött polgári stílus” erre utal). Az ilyen, és ehhez hasonló megfogalmazások belevesznek egy-egy stíluskorszak rétegjelenségeibe. Miközben a műtörténész a jámbor bürger nett és fitt belvárosi lakásán nosztalgiázik, megfeledkezik a felső tízezer hatalmas, de legalábbis megalomániás vidéki kastélyairól, amelyek legalább ennyire jellemzik a korszakot, sőt, homlokzatukkal a legérvényesebben jelenítik meg a klasszicizmus formavilágát.

Az én fogalmaim szerint (=logika szerint,…mi több: a nyugati művészettörténeti felfogás szerint) a 18. század utolsó negyedében színre lépő és a századfordulóra megerősödő, merőben új művészeti stílust neoklasszicizmusnak, annak első, 18. század végi szakaszát pedig korai neoklasszicizmusnak kell nevezni.

Hakan Groth 1990-ben megjelent műve a svéd klasszicista kastélyokról már címében pontos meghatározását adja a neoklasszicizmus korszakának (Neoclassicism in North: Swedish Furniture and Interiors 1770–1850).

A hazai szakirodalom alig ismeri ezt a pontos időszak-meghatározást, a korszak ilyen megnevezését pedig módszeresen kerüli. Rados professzor említett könyvecskéjének címén kívül mindössze Pál Józsefnek A neoklasszicizmus poétikája című munkájában találkozhatunk vele (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988). A kötet hátsó borítóján ismét olvashatjuk a kormeghatározást: a 18. század második felének és a 19. század elejének művészetelméleti munkáit tekinti át a szerző.

Egyértelmű tehát: szó sincs arról, hogy a klasszicista barokknak klasszicizáló továbbélése volna a 19. század közepéig (de legalábbis a biedermeier stílus végéig) tartó műtörténeti korszak. A klasszicizálás fogalmának vegyítése a stílusmeghatározásban arra szolgál, hogy a klasszicista stílusfolyamba csempéssze a rokokót, az 1710–70 között viruló ízlést, amely agresszíven ellenez minden klasszicizmust a formaművészetben. A neoklasszicizmus, amelyet néhány helyen szellemesen antirokokó névvel illetnek, erős határozottsággal hozza vissza a klasszika barokkban megfogalmazott mindenhatóságát Európa művészetébe.

A helyes «korai neoklasszicizmus» és a helytelen «klasszicizáló késő barokk» kifejezések egymás mellé állításával (mindkettő az 1770–1800 közötti három évtizedre vonatkozik) összehasonlíthatjuk a helyes megnevezést és az átgondolatlan, nagyon laza, és végső soron értelmetlen, téves kifejezést.    

Amint azt az alapos Bajzik Zsolt – Csák Zsófia szerzőpáros 1996-ban feltárta és publikálta a Vas Megyei Múzeumok Értesítőjében «Legenda és valóság» címmel, a malomépület a közhiedelemmel szemben nem a 18. század legelején, de még csak nem is az 1700-as évek végén épült, hanem mintegy száz esztendővel később az utóbbinál,…ráadásul és nem is malomnak épült!

Na jó, ez, mondjuk így kicsit nyakatekert,…de vajon szép hazánkban mi nem az?

A helyzet úgy áll, hogy a malom említői kivétel nélkül barokknak nevezik az épületet műtörténeti cikkeikben. A magyar barokk pedig 1711-ig tartott (a szatmári béke évével zárja Szabó Károly a Régi Magyar Könyv kategóriáját, fogalmát, Franciaországban pedig például XIV. Lajos király halálával ér véget ez a korszak).

Az egyöntetű vélekedés szerint a malom a 18. század végén épült, barokk stílusban. Persze, lehet barokk stílusban építeni a 21. században is, miért ne lehetett volna a 18. század végén?…Csakhogy ez az épület neoklasszicista stílusban épült, vagyis a 18. század utolsó negyedének stílusában….és mellesleg nem is a 18. század végén, hanem éppen száz esztendővel később.

És itt jön képbe a görbe, meg az egyenes… Számtalan műtörténeti leírás (Panoráma útikönyv, 1976, 1980, Vas megye műemlékei, építészettörténeti monográfia, és így tovább) ugyanis úgy fogalmaz, hogy a malom épülete barokk stílusban épült, sőt, hogy a barokk korban malom volt… A Műemléki Felügyelőség is így vélekedett (az 1950-es években, majd 1964-ben), végül 1968-ban az épületet műemléki védelem alá is helyezte.

Senkinek sem okozott gondot (még a huszadik század végén végzett, rendkívül alapos kutatómunka idején sem), hogy a malom stílusa klasszicista. A barokk stílus is klasszikus ugyan, ám mi, derék magyarok „a 18. század stílusát” értjük a barokk megnevezés alatt…A 18. század stílusa pedig valójában a rokokó. Még nálunk is.

Igen, a rokokó, hiszen ez a stílus uralta egész Európában a művészeteket a század középső hatvan esztendejében (1710-től 1770-ig). Az akkor a művészetek alakulásában élenjáró Franciaországban átmeneteivel, a regence és a transition  rendkívül érdekes stílusárnyalatával együtt lényegében a Napkirály halálától az 1780-as évek elejéig tartott ez az időszak. A rokokó viszont nem egyenes, hanem görbe… Minden ízében ellentmond a klasszicista ideálnak, a fegyelmezett, fenséges formavilágnak, amely szabályosságra és a szimmetria megbecsülésére alapoz.

Ugye, egyszerű ez?

A barokkot és a neoklasszicizmust, amely a barokk művészet iránti műtörténeti tiszteleten alapul, az egyenes vonalak rendje, a rendezettség ünnepélyessége jellemzi, a rokokót pedig a szeszélyes és mozgalmas szerkezetek és alakzatok. A barokk és a neoklasszicista bútorlábak egyenes vonalúak, a rokokó lábak pedig kivétel nélkül íveltek (és nem hajlítottak, mert hajlított lába csak thonet-, bambusz-, rattan- stb., továbbá csővázas bútoroknak lehet).

Ha a rokokó formavilágát téves megnevezés miatt összekeverjük a tőle alapjaiban eltérő klasszicizmuséval, bármilyen névvel illetjük is, értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik mondandónk. Nem lehet egyazon névvel illetni egymástól gyökeresen eltérő formaelemeket, dekorációs elemeket, ornamenseket, mert ezzel az egész műtörténetet romba döntjük.

Ha mindezt átgondoljuk, már csak annyival árnyalhatjuk a problémakört, visszatérve a szombathelyi Éva malom épületéhez, hogy minden műemléki megbecsülése ellenére sem a 18. század elején, sem a végén nem épülhetett. Merthogy minden valószínűség szerint 1872 körül épült…

Érdemes megemlíteni, hogy a titokzatos épület története, amely nem túl régen, szüleink életében lett csak malommá, és akkor élte fénykorát, tragikus hirtelenséggel, a szemünk láttára kopott ki az emlékezetből. Ha nincs a győri Murányi Kereskedőház Kft., amely megvásárolni és hasznosítani szándékozott az üresen álló épületet az 1990-es években, és ezért előtte nem ad megbízást az épület múltjának megkutatására, tán sose derült volna ki, hogy a szerény raktárépület, amelyet barokk kori malomipari műemlékként tisztelünk, valójában egy 1872-ben épült terménytároló, minden különösebb építőművészeti és stilisztikai érték nélkül. Sem a Műemléki Felügyelőség, sem a városi elöljáróság építési-műszaki-műemléki osztálya-csoportja, sem a helytörténeti kutatók nem mutattak érdeklődést az Éva malom igazi története iránt… Egyébként magának a malomnak mindössze ötven esztendőre nyúlt vissza a története 1995-ben, amikor a Bajzik–Csák szerzőpáros megkezdte kutatásait az épület valós történetével kapcsolatban.

Elég volt a kutatóknak rápillantani a korabeli térképekre, hogy megállapíthassák: az 1860 előtti ábrázolásokon nem lehet megtalálni ezt az épületet, mert akkor még káposztáskertek virítottak ezen a helyen…

Legvalószínűbb, hogy az épület terményraktárnak épült, építtetője Pick Dávid volt. Tudjuk, hogy az örökös, Pick Vilmos „gazdasági pajtaként” hasznosította az épületet, ám az 1920-as években már gabonaraktárként ismeretes.

Malommá azonban csak sokkal később lett a raktárépület, amikor – 1945 tavaszán – a főispán a Szentkirályon lakó Sánta Jánosnak, a „vasakaratú” molnármesternek kiutalta az épületet, hogy az ambiciózus mester megteremtse a semmiből a város kenyérellátásához szükséges új malmot. A műmalom már abban az évben Sánta leányáról kapta az Éva malom nevet.

A város hathatós segítségével Sánta csodákra volt képes. A malom céljára kiválasztott hely egyik leglényegesebb telepítési tényezője a Vasvármegyei Elektromos Művek közelsége volt. Az utca túloldalán, néhány házzal lejjebb lévő szolgáltató külön transzformátort adott a műmalom számára a saját telephelyén, és külön vezetéket épített ki erre a célra azonnal. A malomüzem teljes felállítása, beszerelése, beüzemelése gigantikus nehézségek elé állították Sánta Jánost, de az ő akarata törhetetlen volt: a rendíthetetlen molnármester nem ismert lehetetlent.

A következő év, 1946 tavaszára már teljes üzemben működött a malom, és megyén kívüli megrendeléseket is képes volt ellátni. Hamarosan a közeli Mátyás király utcában megszerzett romos ingatlanból hatalmas, 100 vagonnyi termény, illetve liszt befogadására alkalmas tárolót létesített a vállalkozó. A fejlesztések folyamatában 4-500 embert foglalkoztatott Sánta János műmalom vállalkozása.

Az Éva malom esete kitűnő példája annak, hogy a 20. század második felében hazánkban meghurcolt európai művészettörténeti stíluskorszakolás hibáinak következményeként egészen képtelen dolgok fordulhatnak elő akár egy műemléknek vélt szerény raktárépülettel, akár egy igazi építőművészeti értékkel kapcsolatban is. Így őrizgetünk múlékony, kérészéltű, átmeneti épületeket, miközben lerombolunk, eltüntetünk végleg igazi értékeket Szombathely városképéből.

Ugyanez a jelenség igaz a teljes magyar műtörténet általánosan véve bizonytalan értékítélete miatt.

A Minálunk Éva is fiatalabb a képzelt koránál bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az ókori falmaradványokon emelt középkori ház a 18. század végén a korszak ismert szobrászának, Roszt Simonnak a tulajdona volt, 1808-ig, a művész haláláig. A mester a 18. század második fele faszobrászatának országosan ismert, kimagasló egyénisége volt a magyar művészetben.

Munkásságából elsősorban templombelsők alkalmazott szobrászati munkái maradtak fenn. Keze nyomát, művészetének színvonalát élethű gyermekfigurák és puttók sora idézi fel, amelyeket a korai neoklasszicizmus ékítményei kísérnek. Az 1770–80-as évek tipikus világa ez a hazai föld templombelsőiben. Ez a műtörténeti korszak azt a stílusátmenetet képviseli, amely a magyar rokokóból a korai neoklasszicizmus felé sodorja az ízlést a művészetekben. 

Roszt Simon neve ezer szállal kötődik Szily János püspökhöz és Hefele Menyhérthez. Már 1778-ban ott találjuk őt Nova („a Göcsej fővárosa”) templomának építkezésén. Ez volt Szily püspök egyik első építtetése, aki saját vagyonából áldozott a falu szép templomának megvalósítására. Egyes kutatók kétségbe vonták korábban Hefele szerzőségét a tervezésben, arra hivatkozva, hogy az épület külseje nagyon szerény megjelenésű belső terének gazdag dekorációjához képest. Akik így vélekedtek, nem vették figyelembe, hogy egy kis település építészeti univerzumához szinte sosem csatlakozik pazar megjelenésű középület. Egyébként a templom külső falfelületeinek ornamentikája is a Hefele által hazánkban elsőként megjelenített korai neoklasszicizmus formavilágát képviseli. Mára a művészettörténészek már egyértelműen Hefele munkájaként tartják számon a templom épületének teljes tervezését. 

A templombelső faszobrászati munkáit Roszt Simon és Pehm József szobrászművészek végezték. Pehm a belsőépítészeti faragványok mestere volt elsősorban, Roszt pedig az alkalmazott művészetek mestere: a szobrászati kompozíciók az ő keze munkáját dicsérik.

Nova község 1778-ban épült templomának szentélye. Balra a szószék, vele szemben a másik oldalon a Keresztelő Szent János oltár.

A főoltár rendkívüli megoldása, a félköríves oszlopcsarnok modellje a háttérben lévő falfestmény  építészeti elemeinek térhatását erősíti.

Szintén Roszt műve a Hefele tervezte különleges oltárépítmény, amely a tabernákulumot körülöleli. A tabernákulum fölé magasodó félköríves oszlopsorra emelt hangsúlyos oromzati párkány Hefele jellegzetes klasszicista urnáival mintegy a mögötte húzódó apszis-fal térhatású falfestményét modellezi, és megjelenésével szinte rávetíti tömegét erre a festésre, erősítve annak térhatású architektúrája megjelenésének meggyőző erejét. Az oltár előtt középen térdelve ez az illeszkedés ténylegesen is tökéletes!

A főoltár szobrászati elemei Roszt Simon munkáját dicsérik.

Roszt munkája a mellékoltár tabernákuluma is

Még egy különlegességgel szolgál Nova temploma: Hefele hozta magával,…mondhatni az első „táv-beszélőt” is magyar földre: a bejáratnál elhelyezett két szenteltvíztartó közötti rendkívüli hangközvetítő eszközt. Ha valaki halkan rábeszél az egyik medence víztükrének felületére, hangja tisztán hallható a másik vízfelületen. A hangot ez esetben a karzat alatti boltívbe vájt mélyedés vezeti: átviszi és ráejti a hanghullámokat a másik vízfelületre, amely mintegy dobhártyaként viselkedik… Mindössze két hasonló megoldásról tudunk szerte egész Európában.

A szószék hangvetőjére helyezett puttó. Roszt Simon műve

A tekintélyes méretű szószék kupoláján elhelyezett figurális kompozíció szobrászati munkáit Roszt Simon végezte. Roszt munkája a mellékoltár Hefele-tervezte tabernákuluma is, és a szintén Hefele tervezésében megvalósított fali konzolokon álló két szent szobra is.

Roszt Simon Hefele halála után telepedett le Szombathelyen, feltehetően a mester iránti tisztelet hozta városunkba az idős művészt. A székesegyház belsőépítészeti, fafaragó munkálataiban még részt vállalt, de már csak a rengeteg díszítőelem faragásán dolgozott. Ezért nem említi Géfin Gyula a szombathelyi székesegyházról írott könyvében Roszt nevét a székesegyház szobrászművészei között. A 19. század elején hatalmas faragóigényt támasztott a székesegyház aprólékos és részletgazdag belső dekorációjának megteremtése, amelyben minden ügyes kezű szombathelyi fafaragó munkához jutott, így természetesen az idős Roszt mester is. Hogy milyen óriási munkáról volt szó a faragók részéről, arról akkor alkothatunk fogalmat, ha megtekintjük a lebombázott nagytemplom romjai alól kimentett és napjainkig gondosan megőrzött, nagy mennyiségű töredékes faragványanyagot, amelyet a székesegyházban őriznek napjainkban is.

Roszt Simon háza a 19. század közepén még jóval kisebb volt, mint napjainkban. Nyugati irányú bővítése mintegy megháromszorozta az épület főhomlokzatát, amikor az 1870-es évek elején az akkori új tulajdonos, a Wiesner család birtokába került a szomszédos ingatlanokkal együtt, és ők a három telek összevonásával kibővítették a házat, majd abban pazar vendéglőt és szállodát alakítottak ki és működtettek benne.

A büszke homlokzatú új épület ma már nem emlékeztet Roszt eredeti lakóházára, de az ajtók és ablakok szemöldökeinek dekorációja ma is Hefele Menyhért 1777–1808 között alkalmazott, eredeti szombathelyi faldekorációjának, a helyi korai neoklasszicizmusnak állít emléket, amely hazánkban először szerepelteti a francia XVI. Lajos királyhoz fűződő ízlésvilágot (Louis-seize. A XVI. Lajos-stílus a rokokó elvetésével ismét, és mintegy évszázadra visszahozza a művészetek klasszika iránti tiszteletét és megbecsülését.

A A Roszt-háztól Göcsej fővárosának templomáig bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.