Jó három évtizeddel ezelőtt, 1989–90-ben bebizonyosodott, hogy minél keményebb, megcsontosodottabb egy politikai rendszer, annál törékenyebb is. Ennek talán a leglátványosabb példája volt az elképesztő mennyiségű pénzzel támogatott, a legelszántabb sztálinista politikai vezetők által keményen kézben és aránytalanul hatalmas rendőri-katonai szervezettel sakkban tartott, mintegy 16 milliós Kelet-Németország látszólag megdönthetetlen rendszere…Amely aztán néhány hónap alatt, 1989 nyara–ősze között, mint az utolsó porcikájáig elmeszesedett csontrendszer – összeroppant. (A nyitó kép forrása: www.bpb.de)

Véget ért a keletnémetek türelme, annak ellenére, hogy a keleti blokkban ők éltek legnyugatibb színvonalon. Csakhogy a látszólagos aranyketrecből is kikívánkozik az ember.

Sokat írt a magyar sajtó (is) a három évtizeddel ezelőtti (mindenekelőtt európai) fordulatözönről. Szerénységemet előbb a Magyar Hírlap, majd pedig a hazai sajtótörténelem egyedülálló lapjának, a frissen alapított Mai Napnak újságírójaként, szerkesztőjeként ragadtak magukkal a történések, és lehettem krónikása a felejthetetlen és sok remény beteljesülését ígérő eseményeknek. (Az már nem rajtunk, újságírókon múlott, hogy például Magyarországon megtorpant a haladás, annak ellenére, hogy hazánk immár jó 18 éve tagja, részese Európa működő felének, ám itthon nem úgy alakul sorsunk, miként elméletileg alakulhatna, alakulnia kellene. Ez azonban már egy másik írás tárgya.

Tekintettel arra, hogy miután évekig ott élhettem, meglehetősen jól beleláthattam a kelet-németországi hétköznapokba, ekként nem csupán az onnan menekülők indokait ismerhettem, hanem azokat az okokat és körülményeket is, amik tízezreket üldöztek el hazájukból annak ellenére, hogy sokkal jobban éltek, mint a keleti tömb országainak lakói. A háború utáni második, harmadik nemzedékű németek mindenekelőtt legalább olyan szabadságra, önrendelkezésre, világlátásra vágytak, mint amilyen nekünk, magyaroknak néhány évvel előtte megadatott, és ami a másik Németország polgárainak, sok százezer, millió keletnémet rokonának kezdettől emberi joga volt.

Az alább következő írások a kelet-németországi első, szabad választásról szólnak. Íme: Mai Nap, 1990. március 18., vasárnap

«Munkatársunk jelenti Berlinből: Botránnyal ért véget az első szabad parlamenti választás kampánya az NDK-ban. Wolfgang Schnur, a Demokratikus Ébredés pártjának kórházba menekült elnöke és a kereszténydemokrata Egyesülés Németországért (Kohl kancellár által is támogatott) listavezetője megtört a bizonyítékok súlya alatt. Beismerte: ügyvédként visszaélt (politikai) védenceinek a bizalmával. A gyűlölt NDK-ávó, a Stasi fizetett ügynökeként rendszeresen (be)súgott. Működését 33 dosszié őrzi… De miután nem indult büntetőeljárás Schnur ellen, neve rajta maradt a szavazócédulán. A levegőben lóg egy másik skandalum is: a keleti CDU listavezetőjét, Martin Kirchner lelkészt a hesseni alkotmányvédő hivatal gyanúsítja ávós kapcsolatokkal. Az érintett azzal védekezik, hogy a Stasi kereste meg őt információkért, de ő nem súgott.

Ma reggel (a pontos dátum: 1990. március 18.! – a szerző) hét órától 22 ezer választási körzetben – és legnagyobbrészt nyugatnémet szavazófülkékben – adhatják le voksukat a keletnémetek, akiket néhány hetes és (nyugati) profi módon szervezett választási kampányban igyekeztek meggyőzni az „igazságról” 24 párt és szervezet nevében: történelmi pártok és néhány hónapos politikai formációk egyaránt. A keletnémetek jó része egészen e sorok írásáig nem döntötte el, kire fog szavazni. Túl nagy a választék.

A kétes értékű közvélemény-kutatások a szociáldemokratáknak adják a legnagyobb esélyt. Őket a kereszténydemokrata Egyesülés Németországért követné. A volt állampárt NSZEP-utód Demokratikus Szocializmus Pártjáét 15-17 százalékra értékelik. A Gregor Gysi ügyvéd vezette párt a „tisztességes ellenzék” kötőjel-szereppel is beérné.

A választási bizottság közölte: mindennemű technikai manipuláció kizárt, szigorúan ellenőrzik a központi komputert és az adattovábbító vonalakat. A legfőbb biztosítékok közé sorolják – a szavazatszedő bizottságok összetételén, az Európa Tanács, az Európa Parlament, a washingtoni szenátus megfigyelőin túl – azt a majdnem háromezer újságírót, aki mostanáig akkreditáltatta magát, hogy tudósítson napjaink Kelet-Európája első szabad és demokratikus választásáról.

Űrközponthoz hasonlít a berlini Köztársasági Palota előtti Marx tér: 50 tévé- és még több rádióállomás rendezkedett be ott. Közvetítőkocsik, parabola- és urh-antennák százai várják a híreket. A palotában a kelet- és nyugatnémet tévéállomások közös vendégeként Modrow, Lambsdorff, Gysi, Lafontaine, Vogel, Brandt kíséri figyelemmel a választást.

Este fél nyolc tájban várhatók az első eredmények arról, hogyan oszlik majd meg a négyszáz törvényhozói hely a pártok között. Ezt a Bundestag-választásokon bevált Hare–Niemeyer-eljárással számítják ki: az illető pártra adott szavazatok számát megszorozzák a mandátumokéval, majd elosztják az összes leadott voks számával. A tét világpolitikai jelentőségű: Németország egyesüléséről, a katonai-gazdasági szövetségek bővüléséről, szűküléséről van szó.

Belnémet viszonylatban, rendszerváltásról a keleti oldalon, valutaunióról a Nyugattal, a szociális vívmányok és munkahelyek millióinak megőrzéséről vagy elvesztéséről.

A nyugatnémet tévé egyik stábjának sikerült szóra bírnia az egyházi védelmet élvező Honecker házaspár ügyvédjét. A két, nagyon megtört ember nevében kijelentette: nem mennek el szavazni. Megszűnt ugyanis az NSZEP, az a párt, amelyikre voksoltak volna.»

A másnapi folytatás (Mai Nap, 1990. március 19., hétfő):

«A vasárnap rendezett NDK-beli választások egyértelmű győztese a kereszténydemokrata-konzervatív Szövetség Németországért nevű koalíció, amely a voksok 48,1 százalékát szerezte meg. A legnagyobb vesztes viszont a Szociáldemokrata Párt, amely a várakozásokkal ellentétben mindössze a voksok 21,8 százalékához jutott. Az egykori kommunista állampárt utóda, a Demokratikus Szocializmus Pártja a szavazók 16,3 százalékát tudta megnyerni, ezzel szemben a tavalyi fordulat elindítója, az Új Fórum – további két haladó mozgalommal együtt – a szavazatoknak mindössze 2,9 százalékához jutott. A liberálisok a voksok 5,2 százalékát szerezték meg.

Mindezek alapján az NDK-ban a kereszténydemokraták vezette nagykoalíciós kormány megalakulására lehet számítani, ugyanaz lesz tehát a képlet, mint ma az NSZK-ban.

Tegnap mindenki elsőválasztó volt az NDK-ban, ahol titkos parlamenti voksolásra még nem került sor. Helmut Kohl kancellár első nyilatkozatában a keletnémet testvérpárt győzelme feletti örömében azt mondta, hogy ez volt az első szabad választás a keleti országrészben a weimari köztársaság óta. Leszögezte azt is, hogy Gorbacsov peresztrojkája nélkül erre a választásra sor sem kerülhetett volna. A kancellár úgy vélekedett, a keletnémetek a szélsőség ellen voksoltak. Felszólította őket, ne jöjjenek most már az NSZK-ba, maradjanak otthon, és a nyugati országrész segítségével építsék fel Németország keleti részét.

A megfigyelők ebből arra következtetnek, hogy most már semmi akadálya nem lesz annak a 15 milliárd nyugatnémet márkás gyorssegélynek, amelyet még a Modrow-kormány szorgalmazott, de amelyet Kohl csak az első szabad választás eredményének tudatában lesz hajlandó az NDK-nak adni. Ebben támogatják őt a bankok és a nagytőkések is. A tegnapi voksolás eredményeként ugyanis két, szabadon választott, legitim német kormány fog tárgyalni az egyesülésről, a gazdasági és pénzügyi unió alapjairól és a külpolitikáról. Várakozások szerint ez a tény, valamint az, hogy Kelet-Németországban is a kereszténydemokraták kerültek hatalomra, meggyorsítja az egyesülésről folyó tárgyalásokat.

Az első szabad választásra a nemzetközi sajtó több mint háromezer tudósítója érkezett Berlinbe. Alkalmuk volt meghallgatni a keletnémet szociáldemokraták vezérének, Boehmének a nyilatkozatát, aki csalódottságának adott hangot. Az új miniszterelnök minden bizonnyal De Maizière, a kereszténydemokraták vezére lesz.

A helyszínen úgy lehetett érezni, hogy mindenki utolsó választó is volt tegnap az NDK-ban. Miért? Hadd idézzem Stefan Heymet, a keleti országrészben élő világhírű írót, aki a tegnapi televíziós közvetítés során igen találóan fogalmazott: „Nem marad más az NDK-ból, mint egy lábjegyzet a világtörténelemben.”

És itt bővebben az első, szabad keletnémet parlamenti választásról (Mai Nap, 1990. március 20.)

A világtörténelemben csak egy lábjegyzet maradna az utókorra az NDK-ból? Alighanem igen, hiszen aki ezt mondta, Stefan Heym, a világhírű (kelet)német író, meglehetősen szavahihető és bölcs férfiú. Ráadásul a körülményeket is kitűnően ismeri. Az évtizedeken át egyik legvonalasabb sajtótermék, az NDK egységes (?) ifjúsági szervezetének lapja, a Junge Welt hétfőn főcímében „még-NDK”-ról írt. Várható, hogy a május 6-án esedékes keletnémet közigazgatási választásokat már nem megyénkénti, hanem tartományonkénti fölosztásban értékelik, visszatérve a történelmi nevekre: Türingia, Szászország, Brandenburg, Mecklenburg, Szász-Anhalt…

Maguk a (kelet)németek is nehezen követik a változásokat hazájukban. Már a himnusz kezdősorát is átírták: „Deutschland einig Vaterland” helyett „Deutschland eilig Vaterland”. Einig – egységes, eilig – sietős. Max is, a vasárnapi keletnémet parlamenti választás bébije sietős volt. Néhány perccel a szavazóhelyiségek megnyitása után született: 53 centiméter, 3225 gramm. Anyja ápolónő, apja búvár. Mi lesz a kisfiúból? Nagynémet állampolgár.

Mert annyi szent: igen rövid idő alatt, talán már az idén létrejön az „egységes szülőhaza” – Németország. Nagy, gazdag, tekintélyes hatalom Európa szívében, mintegy 80 millió lakossal. A vasárnapi keletnémet választás után alighanem már megfogadják az itteniek Brandt volt SPD-kancellár és Kohl mostani CDU-kormányfő fölhívását: maradjatok otthon, ne települjetek át a nyugati országrészbe. Most, hogy „a népfelség szabadon, titkosan, demokratikusan döntött” – írta „A győztes: Kohl” című vezércikkében a (kelet) Berliner Zeitung.

Még egy darabig elbajlódunk a keleti és nyugati megkülönböztető jelzőkkel, aztán már csak német lesz a német. A márka is. A mind ez ideig (Nyugat-)Berlinben tevékenykedett (nyugat)német politikus, Elmar Pieroth, az új (és átmeneti) keletnémet kormány reménybeli gazdasági minisztere július elsejére teszi a német valutaunió megvalósításának napját. (Továbbá: Az újságíró archívumából – A hömpölygő német történelem sodrában – a szerző.) A vasárnapi keletnémet választás volt a két német állam eljegyzése, a házasságra viszont még a nyári szabadság előtt lehet számítani – jelentette ki Haussmann, az NSZK gazdasági minisztere. Ez a házasság természetesen a nyugatnémet márka törvényesítését jelenti a keleti országrészben. Az igazi boom kezdetét.

Ugrásra készen áll a nyugatnémet – és általában a nyugati – tőke, hogy fölvirágoztassa Kelet-Németországot. A vasárnap zárult lipcsei vásáron már nem külkereskedelmi ügyleteket kötöttek egymással a német cégek, hanem belkereskedelmi megállapodásokat. Kitört az NDK-eufória a majna-frankfurti tőzsdén is. A második világháborúban dicstelen szerepet játszott IG Farben konszern emberei máris szemrevételezték egykori felségterületüket, a lipcse-hallei iparvidéket.

Ugrásra készen várnak a Krupp, a Flick és mások is. A Shell a keletnémet benzinkutakat veszi szemügyre. Dr. Karlheinz Kaske, a Siemens cég elnöke bejelentette: hajlandó azonnal milliárdokat beruházni keleten, hogy öt év alatt a nyugati országrész szintjére emelje az itteni távközlést. Máris hozzáláttak a Berlin két részét összekötő új üvegszálkábel lefektetéséhez, amelyen egyidejűleg 2400 beszélgetés folyhat. Mellesleg a vasárnapi választás a két német posta együttműködésének a főpróbája volt, rádiótelefont bérelhettek NSZK-márkáért a tehetős újságírók. Jelszóvá lett: legalább annyit kell költeni a jövőben a keleti és a nyugati országrész egyesítésére, mint amennyibe került eddig a szétválasztás.

Ez pedig csillagászati összeg. Benne foglaltatik majd a Genscher alkancellár-külügyminiszter által az NDK-nak követelt új Marshall-terv is, hogy a nyugatnémet gazdasági csoda mintájára véghez vigyék a keletnémet újjáépítési csodát, ami végül is megkoronázná a nagy művet, a német egységet. Föléled a halál egykori zónája is: konkrét tervek lapulnak nyugati cégek páncélszekrényeiben a berlini falövezet hasznosítására. A világváros szívének legértékesebb területein, a három évtizeden át senki földjének nevezett részen irodaházak, bankok, szállodák épülnek rövidesen. Európa pénzügyi központjává kívánják előléptetni Németország régi-új fővárosát. Hamarabb nő össze, mintsem gondolnánk, mindaz, ami összetartozik. Berlin közlekedési vonalainak összekapcsolása is elkezdődött.

Egy hét óta új neve van a keletnémet televíziónak. Már nem „az NDK tévéje”, hanem „német televízió” a neve. Vezetője az egyesülés utáni időkről szól: egy harmadik állami csatornaként kívánja átmenteni az adlershofi intézményt. „Az NDK hangja” rádió máris nevet változtatott: „Deutschlandsender” lett belőle. Az ADN-nél létszámcsökkentésről tárgyalt a (nyugatnémet) dpa hírügynökség főnöke. A régi lapokra már rá sem lehet ismerni, mégis veszélybe kerültek, miután alakulnak az újak. (Nem ismerős a folyamat?)

Az egységre, a szabadságra, Németországra mondott igent szavazatával vasárnap a keletnémetek nagy többsége. Vajon minden németnek jó lesz az új Németország? A 24 listán indult 35 pártból nem egy, főként a baloldal, figyelmeztetett a lehetséges veszélyekre is: az alapvető gazdasági átalakulás (még ha csoda formájában jelentkezik is) nem kis munkanélküliséggel járhat. Hogyan fognak megélni a nyugdíjasok? Nem kis részük állami konyháról kapja az ételt, mert a nyugdíjából nem telik a tisztességes táplálkozásra. És a gyermekeiket egyedül nevelők, a fiatalok, a tanulók, a kezdők hogyan boldogulnak majd? Fennmarad-e az NDK viszonylag erős szociális hálója?

Eközben a Deutsche Bank elnökségi tagja, Eckart van Hooven azt tanácsolja keleti honfitársainak, hogy lakásba, ingatlanba fektessék megtakarított pénzüket. Csupán az itteni OTP-kben 160 milliárd (keleti) márka szunnyad betétek formájában, mert évtizedekig nem tudták mire költeni pénzüket az emberek. (A valutaunióval a takarékbetétek automatikusan NSZK-márkává íródnak át 1:1 arányban.)

Ma már persze van mire költeni. Szabadon utazhatnak – mennek is. Az üzletek tele vannak déligyümölccsel, zöldséggel: banán, narancs, avocado, földieper, packham-körte, ananász, kivi, pisztácia, paradicsom, zöldpaprika, retek, fejessaláta, karfiol, füstölt lazac, húszféle sonka, dobozos kóla, Fanta, sör… Olcsóbb, mint Nyugaton, ráadásul keleti márkáért.

Az évtizedek óta egyhangú és silány választékú Kaufhallék (ABC-áruházak) máris részben nyugati kézbe kerültek. A Reichelt, az Aldi és a többi nyugati cég most éppen a keleti honfitársak „beetetésével” van elfoglalva. Kifogyhatatlan a nyugati áru, minősége simán veri a keletit. Dölyfösen tekint le a brazil kivikonzerv az évtizedek óta változatlan csomagolású magyar vegyes kompótra. Ráadásul nem is viszik, holott potom árért adnák.

A Trabant sem kell már a keletnémeteknek. Dieter Voigt IFA-vezérigazgató bejelentette: azonnali hatállyal raktárról kapható a „PVC-Jaguár”. A zwickaui Trabant-gyárban Volkswagent, az eisenachi Wartburg-művekben pedig Opelt gyártanak rövidesen… Óriási piac, hatalmas lehetőségek, föllendülés – a keletnémet jelen és még inkább a jövő. És erre a magyar gazdaság vezetői – ki tudja, milyen ihlettől vezérelve – leállítják a rubel-elszámolású exportot. Az idevezényelt külkereskedők a fejüket verik a falba, mert otthon süket fülekre talál a jelzésük: most kellene mindent, amit csak lehet, fölkínálni az NDK piacán. Nem baj, ha nem tudnak érte azonnal fizetni, majd törlesztenek júliustól. Nyugatnémet márkában.

A jelek arra utalnak, hogy nem csupán gazdaságilag vált érdektelenné Kelet-Németország a magyarok számára, hanem politikailag is. A budapesti döntéssel, a nyugati határ megnyitásával és az NDK-menekültek kiengedésével elindított itteni forradalom kiteljesedésére sem volt kíváncsi senki. Pedig egy héttel a magyar választások előtt talán tanulhattunk is volna a németektől.»